„Az építészet legtöbbször az, hogy te mit gondolsz a világról” – Interjú az AU Műhely építészeivel

Egy elrontott zsaluzat is érték? Mitől lesz valami szép? Egyáltalán, az építészetben hogyan élhető meg a szabadság? Ghyczy Dénes Emillel és Szederkényi Lukáccsal (AU Műhely) beszélgettünk építészetről, ízlésről, a mérték megtalálásáról.

F.Zs.: Leginkább formabontó, kísérletező bútorokról, installációkról és épületekről, valamint a különböző anyagok és technikák ötvözéséről ismernek benneteket. Honnan indultatok és hol tartotok most?

Ghyczy Dénes Emil: Az elején magunknak csináltunk bútorprototípusokat, kiállításokat a barátainkkal, ma már olyan házakat, tereket, installációkat, eseményeket tervezünk, amik másoknak is szólnak. Az elmúlt években sokat fejlődött az AU Műhely, már vannak gyakornokaink, nagyjából ismernek minket az emberek, itthon és külföldön egyaránt. Sok külföldi publikációnk van, amihez a rönkszék adta meg a lökést még a legelején. Személy szerint az első milánói kiállítási lehetőségünk és az első bútorok hozta kisebb munkák azok, amik miatt én hazajöttem és úgy döntöttünk, hogy intenzíven folytassuk a munkát.

Szederkényi Lukács: Lépésről lépésre válik egyre komolyabbá az iroda, ugyanakkor a világnézetünk nem változott: még mindig kicsiben csináljuk, és ez nem jelenti azt, hogy közbe ne lépnék előre. Legtöbbször független munkáink vannak, nem szoktunk nagy irodák munkáiba bedolgozni, inkább más hasonló irodákkal közösen. Igazából az AU Műhely kezdete az egyetemi időkre nyúlik vissza és ez nagyban meghatározza a mostani dolgainkat is. Az egyik ilyen történet egy kis kerti támfal betonozása volt az irodánk kertjében, elrontottuk a zsaluzatot, kihasasodott, és míg mások szerint ez igénytelenség volt, számunkra ez valami újat jelentett. Ettől kezdve tudatosan kezdtük el átélni, hogy mi történik akkor, ha hagyjuk, hogy az építés folyamatai is részét képezzék az építészetünknek és elkezdtük figyelni, hogy ezek milyen új esztétikai értékeket szülnek. Ekkor nálunk egy alapmondat volt az, hogy „ez most nem úgy sikerült, de pont ettől lett szép."

F.Zs.: Mennyire van jelen a képzőművészet az építészeti praxisotokban?

Sz.L.: Foglalkoztat minket, sokat merítünk belőle és sokat tanultunk a képzőművészektől, még az építészetről is. Noha képzőművészek közvetlenül nem vesznek részt az építészet oktatásban, közvetetten mégis tanulunk tőlük. Rám különösen nagy hatással volt Eduardo Chillida, akit a Műegyetemen Konok Tamás egyik kurzusán ismertem meg. Ő is építésznek tanult, de később szobrásszá vált, úgy érezte, csak itt lehet igazán szabad a tér és anyag kapcsolatának átélése számára.

G.D.: Arra mi is rájöttünk, hogy művészként valóban szabadabban lehet alkotni. Az építészet valamennyire lekorlátoz, hiszen nagyon soktényezős. Nemcsak te vagy és az anyag, hanem más emberek, igények, költségvetés, ez a művészetnél sokkal komplexebb képlet. Ezt a fajta szabadságot próbáljuk kialakítani ebben a bonyolultabb építészeti térben. Néha talán úgy tűnik vagy azt érezzük, hogy megkötik a kezünket, de valójában ez segít is az alkotásban.

Sz.L.: Az építészeknek sokszor ennek a szabadságnak a megélése az egyik nagy álma. Ugyanakkor vannak olyan történetek, amikor kifejezetten jót tesz a tervnek, az alkotási folyamatnak ez a „soktényezősség". Néha emiatt fárasztó, de néha pont ettől válik könnyűvé a munka, mert nincs rajtad akkora nyomás, azaz segíthet feloldani az egyedüllét érzését, ha éppen erre lenne szükséged.

F.Zs.: Miért ilyen fontos számotokra, hogy a munkáitoknál a különböző részfeladatokat, az építés körülményeit is átéljétek?

G.D.: A kisléptékű saját munkákban mindig előjön. Érzésre is sokkal elegánsabb, izgalmasabb úgy tervezni, hogy átéled a dramaturgiát, mintsem valamit, aminél a végén jössz rá, hogy nincs jól kitalálva.

Sz.L.: Ez valahol az építész számára is központi kérdés kell legyen. Ezek a folyamatok szétaprózódnak, másokra rakódnak, holott ha azt mondod, hogy egy tárgy attól egyedi, mert emberek dolgoznak rajta, akkor a munkás is része kell legyen az építménynek. Az, hogy kisléptékben megtapasztaljuk, hogyan befolyásolja valami a későbbiekben a koncepciót, sokat változtatott a tervezéshez való hozzáállásunkon. Mindig gondolkozunk azon, hogyan lehetne máshogy csinálni ezt az egészet, hogyan lehetne máshogy tervezni, kik azok az emberek, akik áldozatot hoznak, hogy megvalósuljon az, amit megterveztünk… Ezek a gondolatok foglalkoztatnak minket most nagyon.

F.Zs.: Rengeteg fogalmon, helyzeten gondolkodtok. Az építészeten is szoktatok? Mit jelent ez számotokra?

Sz.L.: Ez elég összetett, nehéz megfogalmazni. Van ez a TOA (Thoughts on Architecture) sorozatunk, ahol mindenki kap egy A/4-es lapot, amire leírhatja a gondolatait az építészetről. Sokszor külföldi művészeket kérünk fel, és a végén mindig tartunk egy ünnepséget, ahol az építészetről, a szépségről, az ízlésről, azokról a fogalmakról beszélgetünk, amik aktuálisan érdekelnek minket. Ezt azért hoztam fel, mert ezzel kapcsolatban is sokat gondolkodunk arról, hogy mi az építészet egyáltalán, miért hozunk létre definíciókat és azokkal hogyan próbáljuk meghatározni magunkat. Amikor definiálunk valamit, akkor azok a fogalmak úgy viselkednek, mint a kövek: részben segít átugrani a következőre, ahonnan új nézőpontból tekinthetsz az egészre, másrészt megköt. Az építészet legtöbbször az, hogy te mit gondolsz a világról. Ez egy felület, ami segít átadni a világról való gondolataidat, ezen keresztül tudod megmutatni, hogy mit, miért csinálsz.

G.D.: Ez egyszerre eszköz is, ami segít, hogy kommunikálj az emberekkel. Az építészet által olyanokkal is találkozunk, beszélünk, akikkel alapesetben nem tennénk. Folyamatosan fedezzük fel, hogy számunkra mit jelent, hogy mi a fontos belőle. Az egyetemen, a tanszékeken mindenki különféle meghatározásokat hall, de saját magunknak kell megtalálnunk és leszűrnünk, hogy számunkra mit jelent, mi hogyan tudunk ebből rendszert csinálni. Mi is különbözőképp gondolkodunk róla, de az közös, hogy elmegyünk a legszéléig, ahol elemeire szedjük szét, hogy utána újra összerakjuk a dolgokat.

F.Zs.: Mi az a gondolkodásmód, mik azok az értékrendszerek, amik mentén alkottok, ami meghatároz benneteket?

Sz.L.: Dénessel sok szempontból nagyon különbözőek vagyunk, ez sokszor jó, ugyanakkor esztétikai szinten az ízlésünk hasonló. Sokat gondolkozunk vagy éppen vitatkozunk különféle fogalmakon, helyzeteken, az anyagon, hogy milyen az, amikor valamit elrontasz vagy mit jelent a szépség, hogy mi az objektív és mi a szubjektív. Mindig keressük az alapigazságokat, próbáljuk megérteni, hogy mi micsoda. Ahogy az életben, úgy az építészetben is akkor lehetsz igazán szabad, ha elkezded az anyagok, terek szabályait kutatni, valahol ez az, ami minket jellemez. Figyeljük a határokat, kutatjuk az esetleges újdonságokat, nem megszokott folyamatokat és közben folyamatosan megkérdőjelezzük saját magunkat is. Nem biztos, hogy ez a jó tulajdonság, de minket ez visz előbbre.

G.D.: Nekem az mindig gyanús, ha valaki rögtön tud erre válaszolni, mert olyan nincs, hogy valaki egész életében egy elv mentén alkot. Folyamatosan változunk, az ember sosincs kész.

F.Zs.: A diploma megszerzése után ma milyen lehetőségei vannak az építészeknek? Számotokra mi a jövőkép?

G.D.: Szívesen építenék egy műhelyirodát valahol, én el tudom képzelni, hogy ez az egész nagyobb lesz. Hely, ember, nemzetközi szinten – ez benne van a következő tíz évben.

Sz.L.: Az ember elmegy rajzolónak, ez az alaplehetőség. De rengeteg dolgot csinálhatsz. Az egyetem után most sok fiatal próbál irodát alapítani, mert rájönnek, hogy így könnyebben lehet előrelépni és fejlődni. Persze azzal sincs gond, aki egy nagyvállalatnál helyezkedik el és ott érzi jól magát és szeretne tapasztalatokat szerezni. Az emberek mások. Mi a hét év alatt nem jutottunk el oda, hogy óriási középületeket csináljunk. Sok szempontból még mindig ugyanolyan szinten vagyunk, mint a kezdetek kezdetén, de tapasztalatunk sokkal több van… Ettől izgalmas ez a folyamat.

G.D.: Ha tovább akarsz lépni, akkor kezd el csinálni. Mi hisszük, hogy ha kutatásszerűen foglalkozol a téged megmozgató dolgokkal, ha írsz róla, gondolkozol, kísérletezel, akkor ezek megtermékenyítik azokat a folyamatokat, amik jelenleg automatikusak.

F.Zs.: Szerintetek ma, a mértéktelen pazarlás, környezetszennyezés, társadalmi elidegenedés korában miben rejlik az építész felelőssége?

G.D.: A mérték megtalálásában, de lényegében ugyanaz, mint bármelyik más embernek. Nincs értelme mértéktelenül csinálni a dolgokat.

Sz.L.: A megrendelővel szembeni kommunikáció, rávezetni őt a helyes döntésre, arra, hogy a mértéktelenség felesleges. Azt szoktuk mondani, hogy kevesebb építészet, több jobb étel. Megmutatni, hogy a tiszta anyagok használata ma már elengedhetetlen kell(ene) legyen, de sokszor csak egy opciót tudsz mutatni, ami vagy „átmegy" vagy nem. Építészként az a felelősséged, hogy folyamatosan mutass lehetőségeket, tágítsd a szemléletüket. Ezeket nemcsak a tervezésben érheted el, hanem a kiállításokon, írásokon, egyéb eseményeken és ezekre a legtöbbször nem is a szakma jön el, hanem mások. Ezek az események rengeteg új nézőpontot kapnak, amikkel formálni tudjuk az építészetről való gondolkodásukat. A megrendelő nyitottsága, ízlése nagyon fontos, ahogy az is, hogy formáljuk az építészethez való viszonyukat. Engem a gimnázium után az egyetemen nagyon meglepett és egyben motivált, hogy az építeszetről, házról mennyi féle módon lehet gondolkodni. Ahhoz, hogy az ehhez hasonló helyzeteket elkerüljük, érdemes lenne már a középiskolai oktatás részévé tenni az építészetet. Fontos, hogy az iskolában megismertessék a diákokkal, hogy mi az építész alapvető vágya és esetleges feladata. Erről Kaszás Károly tanár úr is sokat beszélt nekünk, hogy legszívesebben gimnazistákat oktatna a finn építészetről…

Fürdős Zsanett