Hogyan lehet megkülönböztetni a műkedvelőket a valódi kutatóktól? Mi a hallgatók felelőssége a tudományos szféra alakulásában? Milyen visszaélésekkel lehet találkozni az akadémiai közegben? Milyen veszélyek fenyegetik a doktori iskolák színvonalát, és mekkora ebben az intézmények felelőssége? Milyen intézkedésekkel lehetne ösztönözni a kiváló szakmai eredményeket? Katona Vilmos kétrészes cikkében az építészeti kutatások jelentőségéről, a tudományos szféra helyzetéről nyújt átfogó képet.
Milyen kvalitásokra van szükség egy téma tudományos feldolgozásához? Melyek a legjellemzőbb kutatói habitusok az építészettudomány területén? Mely kutatási területek a legkeresettebbek? Mik a kiválóság ismertetőjegyei? A cikk első része itt olvasható.
Hogyan lehet megkülönböztetni a műkedvelőket a valódi kutatóktól?
Míg a középszerűség nem ártalmas, a tudományos címmel ellátott műkedvelő típusa annál inkább az. A tudományos tekintély hamis imázsa napjainkban egyre gyakoribb jelenség, amelyet különféle módszerekkel érhetnek el azok, akik valójában nem rendelkeznek megfelelő tudással vagy szakmai háttérrel. Az egyik ilyen módszer a magánkönyvkiadás. A digitális technológiák fejlődésével és az online platformok elterjedésével bárki számára lehetővé vált, hogy saját könyvet adjon ki, amely látszólag tudományos igényű. Ezek a művek gyakran kerülnek be tudományos konferenciákra, könyvesboltokba, vagy épp a szerző önreklámjának eszközeivé válnak, anélkül, hogy valódi szakmai kontrollon mentek volna keresztül. Az olvasók könnyen összekeverhetik a valódi tudományos eredményeket egy jól marketingelt, de megalapozatlan könyv tartalmával.
A konferenciaturizmus szintén egy módja lehet annak, hogy egy laikus tudományos szaktekintélyként tűnjön fel. Számos tudományosnak titulált konferencia létezik, amelyek minimális ellenőrzést végeznek a benyújtott előadások minősége felett. Ezeken a rendezvényeken való részvétel, előadások tartása vagy akár a programban való szereplés azt az illúziót keltheti, hogy az illető komoly kutató vagy szakértő, még akkor is, ha elsősorban az utazási kedvezményeket és a kapcsolati háló építésének lehetőségét használja ki. Különös mértékben igaz ez azokra a konferenciákra, amelyekre toronymagas áron kínálnak belépőjegyeket. A magas árat ezekben az esetekben sem feltétlenül a rendezvény tudományos színvonaláért kell megfizetni, hanem azért a szolgáltatásért, ami lehetővé teszi, hogy a világ vezető vállalatainak képviselőivel a kávészünetben névjegykártyát cseréljünk.
A moderátori szerep betöltése is egy gyakori módszer a tudományos kiválóság színlelésére. Egyesek úgy válnak elismert személyekké az akadémiai közegben, hogy kerekasztal-beszélgetések vezetőjeként vesznek részt fórumokon, vitákon vagy konferenciákon. Bár ez a szerep elengedhetetlen egy rendezvény sikeres lebonyolításához, a moderátor számára nem szükséges, hogy szakértője legyen a témának. Azonban a közönség szemében mégis egyfajta tekintéllyé válik, hiszen ő irányítja a beszélgetést, és szót ad a valódi szakértőknek.
A gyakori szakterületváltás egy másik stratégia lehet, amely segíthet egy laikusnak tekintélyt építeni. A tudományos világban a specializáció elmélyülést igényel egy adott területen, ám vannak, akik az aktuális trendeket figyelve gyorsan váltogatják a specializációjukat, elkerülve a mélyebb szakmai elköteleződést. Ezzel a technikával könnyen fenntartható a „sokoldalú szakértő" énképe, aki sokak szemében hitelesnek tűnhet, noha valójában nem rendelkezik alaposabb ismeretekkel egyetlen területen sem.
Végül az ösztöndíjhalmozás is eszköz lehet a műkedvelők számára, hogy a tudományos tekintély látszatát keltsék. Számos ösztöndíj, kutatási vagy utazási támogatás elnyerése önmagában nem feltétlenül jelent valódi szakértelmet. Az ösztöndíjakra való folyamatos jelentkezés és azok halmozása lehetőséget ad arra, hogy valaki úgy tűnjön, mint aki állandóan részt vesz fontos projektekben, holott a pályázati rendszert használja a saját céljai elérésére. A pályázati elbírálási rendszerek ráadásul nem mindig anonimek és függetlenek, és a bírálati szempontok sem minden ellentmondástól mentesek. Például, ha már valaki elnyert egy kutatói ösztöndíjat, könnyebben elnyer egy újabbat is, mivel a korábban kapott támogatás után többletpontszám jár. A kutatói ösztöndíjak, scholarship programok pedig ritkán kérik számon a finanszírozott időszak tárgyi eredményeit.
A fenti módszerek mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy laikus szakértőnek tűnjön, ami megtévesztő lehet mind a szakmai közösség, mind a szélesebb közönség számára. Az igazi tudományos tekintély azonban nem a külsőségekben, hanem a szakmai hitelességben, az elmélyült tudásban és gondolkodásban rejlik. Sajnos, ma már az sem jelent garanciát, ha a tudományos címmel ellátott laikus egy akadémiai intézmény kinevezett tagja. A valódi kutatóknak szakmai visszaigazolást csak az általuk elért eredmények társadalmi hasznosulása vagy azok megingathatatlan tudományos szépsége adhat. Ezek másodlagosan elhozhatják a hírnevet is számukra, de akinek a cím és hírnév az első, az már az elején csatát vesztett.
Mi a hallgatók felelőssége a tudományos szféra alakulásában?
Beszélnünk kell azoknak a doktorandusz hallgatóknak a hozzáállásáról is, akik nem elsősorban a tudományos eredmények elérésében érdekeltek, hanem inkább a hallgatói ösztöndíj és az egyetemi pozíciók megszerzésére összpontosítanak. Az ilyen hallgatók általános hozzáállása negatívan befolyásolja az egész egyetemi közösség morálját.
Ha a doktori képzésben résztvevők nagy része nem az új tudományos ismeretek megszerzésére és a kutatásban való elmélyülésre, hanem inkább a rövid távú anyagi előnyökre koncentrál, az kedvét szegheti a többi hallgatónak és az oktatóknak is. Ha ezek a hallgatók kerülnek túlsúlyba egy szellemi műhelyben, akkor az egyetemi légkör is könnyen elveszítheti azt a vonzerejét, amely a tudományos kíváncsiságot és az ismeretlen területek felfedezését ösztönözné. A kutatásokba belefektetett munka és idő hiánya, valamint az eredmények iránti érdektelenség alacsonyabb színvonalú publikációkat eredményez, amelyek nem járulnak hozzá jelentős mértékben az adott szakterület értékeinek megőrzéséhez és gyarapításához.
Végül, a motiválatlan hallgatók jelenléte és előrejutása az oktatási hierarchiában általános problémákhoz vezet. Ha az ösztöndíjak és az egyetemi állások megszerzése az elsődleges cél, akkor az akadémiai pozíciókat nem a legtehetségesebb és legelkötelezettebb egyének tölthetik be, hanem azok, akik ügyesebben tudnak alkalmazkodni a fennálló körülményekhez. Ez utóbbi emberi kapcsolatokra és konvenciókra épül. Az ezekben való eligazodás pedig a kutatói attitűdtől teljesen eltérő készségeket igényel, amelyek nem feltétlenül járnak együtt szakmai kiválósággal. Egy ilyen hangsúlyeltolódás hosszú távon a tudományos közeg elöregedéséhez és a kutatások innovációs potenciáljának csökkenéséhez vezethet, mivel az új generációk kevésbé lesznek elkötelezettek és felkészültek a kutatói és oktatói feladatok elvégzésére. Ezek a jelenségek hosszú távon veszélyeztetik egy közösség jó hírét is.
Milyen visszaélésekkel lehet találkozni az akadémiai közegben?
A világ morális válságától az akadémiai közeg sem mentesülhet teljesen. Ennek oka nem a különböző kutatói habitusokban és a megszabott kritériumokban keresendő, hanem abban, ha mindez formalizmussá válik. A gond ott kezdődik, ha a gyakorlatban a kutatási beszámolókat nem ellenőrzik, ha a szakdolgozatokat és disszertációkat lazán bírálják el, majd címmel és beosztással jutalmaznak arra közel sem érdemes jelölteket.
Egy publicisztika megírásában például a mentorálás vagy a szövegkorrekció is lehetséges részvételi formák, de mindig akadnak, akik betársulnak egy cikkhez szerzőként anélkül, hogy az érintett kutatásban érdemi részt vállaltak volna.
Visszaélés történhet az egyetem vagy kutatóhely nevesítése terén is, amikor egy magas idézettségű, ám etikailag kifogásolható szerző pénzt kap azért, hogy egy adott intézményt tüntessen fel saját affiliációjaként. Problémás lehet az a nemzetközi kutatási együttműködés is, amit csak könyvvizsgálatnak vetnek alá, de nem ellenőriznek tartalmilag. Ha egy intézmény ilyen kerülőutakon jár, azzal rövid távon javíthatja ugyan a statisztikáit, de ezek a módszerek hosszú távon kontraproduktívvá válnak, mert az egyéni és kollektív fejlődéshez nem adnak kellő ösztönzőerőt.
Aggasztó jelenség, ha egyes szakképzésekben hallgató nélküli szakirányok vagy képzésnek álcázott szervezeti gócok jelennek meg. Megeshet, hogy több tantárgy óráit tartják meg ugyanazon a helyen és idősávban, holott azokhoz különböző akkreditált tananyagok tartoznak. Ezzel az előadó többszörös órabért kap, és összességében kevesebb időt kell szánnia a hallgatókra, akik – ha kapnak is néhány tartalmas órát – a befektetett energia hiányának árát később, a versenyszférában kell megfizetniük.
Az építészet az életterünket alakítja, és az épített környezet meghatározza mindennapi közérzetünket, ezért annak alakítása bizonyos mértékű felelősséggel jár. Ahhoz, hogy valaki elsajátítsa a környezetalakítás képességét, gondolatokra és a gondolatok kifejtésének képességére van szükség. Nagy tévedés, hogy az építészet nem több néhány gyakorlati tudnivalónál, amit az egyetem utáni praxis úgyis megad (a többi csak rizsa). Az árnyalt gondolkodás és érvelés képességének hiánya még senkit sem tett kiváló alkotóvá. Sajnos az elanyagiasodott szemlélet következtében ma már az is elképzelhető, hogy egy kutató évek alatt sem jut el arra a szintre, hogy a saját doktori területéhez érdemileg hozzászóljon.
Mindez azért lehetséges, mert az egyetemi képzések finanszírozását – néhány kivételes centrumtól eltekintve – itthon még mindig a hallgatói létszámból vezetik le. Ez lökdösődéshez vezet az egyetemek között, és arra csábítja az intézményeket, hogy képességüktől és tényleges érdeklődésüktől függetlenül minél több hallgatót vegyenek fel a soraikba. Ez a gyakorlat a Magyarországhoz hasonló vagy gazdaságilag fejlettebb országokban nem tapasztalható ennyire erőteljesen.
Finnország a legjobb ellenpélda, de még a szomszédunkban, Romániában is az a bevett szokás, hogy új képzések indítása előtt az egyetemek képviselői stratégiailag egyeztetnek az együttműködés lehetséges formáiról. Új építészképzés például csak úgy indulhat, ha az olyan egyedi specializációt kínál, ami az országban még nincs jelen. Egymással versengő, de tartalmukban egyforma szakokat létrehozni elképzelhetetlen. A hallgatók megnyerésére nem indítható büntetlenül más intézményeket és oktatókat célzottan negatív színben feltüntető kampány sem. Ezekre itthon még nem alakult ki a kellő érzékenység, pedig ennek meglenne a gyakorlati haszna is.
A tartalmi sokszínűségre épülő regionális együttműködés általában gyümölcsözőbb a résztvevők számára, mint a tanszékvezetők és intézetigazgatók személyi kultuszára alapozott tizenkilencedik századi egyetemi modell.
Valószínűleg az utóbbi következménye, hogy ma Magyarországon túl sok többé-kevésbé azonos tartalmú építészképzés létezik. Ha tizennyolc évesen egy felvételiző úgy dönt, hogy ezt a szakmát választja hivatásául, az biztosan talál magának egy egyetemet, ahol tovább tanulhat. Szinte biztosra veheti azt is, hogy idővel a diplomáig is eljut, mert a kreditrendszer a szakmai alkalmasság szempontjából sokkal megengedőbb, mint a kötött tanrend szerinti oktatás. Ugyanez érvényes a doktoráns hallgatókra is, csak ott a finanszírozási keret valamivel vékonyabb, és a támogatás más struktúrában jut el a felhasználókhoz.
Egy ilyen, részben örökölt, részben ésszerűtlenül fenntartott képzési rendszerben egyre kevesebb tér jut a felelősségtudat kifejlődésének. Közhely, hogy az X és Y generáció képviselői még hálásak voltak, ha az érdeklődésüknek megfelelő terület tudásanyagát közismert professzoroktól kaphatták meg. Az előadások lebilincselőbbek voltak, és cserébe ez a nemzedék igyekezett megfelelni a szakma ismeretével járó jogos társadalmi elvárásoknak. Ma azonban korjelenségként egyre inkább a túlélés és az ideológiai alkalmasság kerül előtérbe.[1] A képzés olyan formalitássá kezd devalválódni, ahol az építészet valódi társadalmi dimenziója már nem vethető fel. Ez a mintázat tovább gyűrűzik az oktatókra is. Ahol kevés a szakmája iránt felelősséget érző hallgató, ott nincs szükség mesterségről, ízlésről és csiszolt elmékről ábrándozó tanárokra sem.
Ezek a jelenségek együtt rövid idő alatt leszakadáshoz és kontraszelekcióhoz vezetnek. A kontraszelektív rendszerekből azokat a marslakókat rostálják ki, akik ragaszkodnak bizonyos morális és minőségi elvárásokhoz. Egy kontraszelektív rendszerben a konfliktuskerülés hallgatólagos követelmény, ami nem ad teret a dolgok kreatív megvitatásának. A kooperációnak ez a negatív formája sajnos épp az akadémiai létforma lényegét kezdi ki. Ez pedig a tudományos, művészeti, történelmi, filozófiai vagy társadalmi igazság kutatásának lehetőségét[2] veszi el akkor is, ha a választott diszciplína történetesen az építészet.
E törekvést, amely nélkül szakdolgozat vagy doktori értekezés megírásába bele sem szabadna vágni, illene megőrizni az utókor számára. A közelmúltig ez az egyetemek feladata volt, de számos világhírű intézmény tért le erről a klasszikusnak nevezhető útról. A világsajtó az akadémiai közeg ideológiai korlátozásától, a másként gondolkodók megfélemlítésétől, a nagy elmék szakmai ellehetetlenítésétől, vagy emlékezetének megkárosításától hangos. A magyar egyetemek ezekhez képest jobb helyzetben vannak, de igazságtalan kimenetelű történetekről lehet értesülni itt is. Az emberi kapcsolatok eróziójával kezdődik az a folyamat, ami az önállóság inkriminálásán és a kollektivizmus különböző formáin keresztül az alkotói szabadság csorbulásához vezethet.
Az építészet hivatásának természetes sajátossága, hogy a tervezők saját eszköztáruk korlátozásával határozzák meg a saját alkotói magatartásukat. De nem egészséges, ha az eszközök korlátozását egy beszűkült ideológiai séma mentén végzik el, mert így az alkotás folyamata torzuláson mehet keresztül.
Például elítélhetnek egy építészt, aki egy költői tetőidomot tervez, mivel a lapos tetőt kedvelők szemében ez gazdaságtalan, tehát felelőtlen megoldás. Ugyanakkor kimondásra kerülhet, hogy a pragmatikus tervezői szemlélet világszerte kultúraidegen építészeti nyelvezethez vezet. Egy ilyen kérdésből hitviták származnak és kommunikációs buborékok jönnek létre, pedig elegendő lenne egy tárgyilagos vizsgálat: melyik megoldás milyen társadalmi, gazdasági és kulturális előnyökkel vagy káros következményekkel jár, ha jár egyáltalán. Egy ilyen vizsgálathoz segítségül lehetne hívni a kutatásmódszertant, és félre kellene tenni az a priori meggyőződést, de az építészek a tárgyi elemzést általában száraznak gondolják. Ez olyan hiba, ami kaput nyithat a tudományos szinthez fel nem növő ars poeticákra, és tovább erősítheti a szakmai barikádokat.
Szakmai károkat személyes sérelmek is okozhatnak. Például, ha egy hallgatóm recenziót írna egy könyvről, de én lebeszélem erről, mert a szerzővel nézeteltérésem akadt. Nem alkalmas közéleti szerepkörre, akit a magánélete befolyásol abban, hogy elismeri-e a szaktársa teljesítményét. Akár igazságtalan presztízsveszteséget is okozhat valakinek, aki olyan szóbeszédet terjeszt, aminek valóságtartalmáról nem győződött meg. Ha valaki vezetőként olyan stratégiát követ, ami a beosztottjai egzisztenciáját veszélyezteti, akkor nem érdemel bizalmat. Kizárja magát a szakmai etika köréből, aki egy rá bízott pályázatot bizalmi alapon bírált el. Nem jó moderátor, aki a kerekasztalhoz csak az ismerőseit engedte leülni… A sor hosszan folytatható, de a kérdés mindig ugyanaz: képes-e szakmailag elfogulatlan döntéseket hozni, akinek az első szempont mindig a saját érvényesülése volt?
Az emberi szubjektív szempontok fontosak, de ha a döntéseket dominánsan ezek befolyásolják, az kétségbe vonhatja a teljes szakmai közösség hitelességét. A személyközpontúság az akadémiai szférától idegen, és különösen ott nincsen helye, ahol a kreativitás kibontakozása szabad szellemi környezetet kíván.
A szabadság pedig ott kezdődik, ahol a szorongás véget ér,[3] és ahol fejlődni – nem csak tanulni – lehet. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni ma sem.
Milyen veszélyek fenyegetik a doktori iskolák színvonalát, és mekkora ebben az intézmények felelőssége?
A doktori kutatás az innováció, a fejlődés és az oktatás alappillére. Azonban aggodalomra ad okot, ha a kutatások témaválasztását elsősorban gazdasági érdekek és a rendelkezésre álló anyagi keretek határozzák meg. Ez a gyakorlat veszélyezteti a tudományos élet szabadságát, az eredmények hitelességét és relevanciáját.
Az egyetemek és a kisebb tanegységek döntéshozói gyakran szorítkoznak gazdasági megfontolásokra, amikor a kutatások témáit engedélyezik. Az intézményi rendszer hajlamos előnyben részesíteni azokat a kutatásokat, amelyek rövid távon gazdasági hasznot hajtanak, vagy olyan szponzorált projektekbe illeszkednek, amelyek pénzügyi támogatást hoznak az intézmény számára. Ez a megközelítés azonban hosszú távon csökkenti a tudományos sokszínűséget és a kutatási területek közötti egyensúlyt, hiszen olyan témák kerülhetnek háttérbe, amelyek nem rendelkeznek azonnali anyagi előnyökkel, de amelyek fontosak lennének a szakmai közösség és a társadalom számára.
A politikai meggyőződés szerepe a doktori kutatások irányításában különösen vitatható. Ha a doktori témaválasztást ilyen érdekek határozzák meg, azzal a kutatás függetlensége és objektivitása kerül veszélybe. Ideológiai nyomás hatására olyan témák kerülhetnek előtérbe, amelyek az érdekérvényesítő kör időszerű célkitűzéseivel vannak összhangban, miközben más, kritikus vagy ellentmondásos témák háttérbe szorulhatnak. Ez a jelenség nemcsak a tudományos igazság keresését akadályozza, hanem hozzájárulhat az akadémiai közösség és a társadalom közötti bizalomvesztéshez is, mivel a kutatások eredményei nem feltétlenül a valóságot tükrözik, hanem inkább egy előre meghatározott narratívát szolgálnak.
A témaválasztásban jelentős szerepet játszanak a témavezetők is, akik olykor saját szakmai karrierjük és presztízsük növelését tartják szem előtt. A témavezetők gyakran csak olyan kutatási projekteket támogatnak, amelyek az ő saját érdeklődésükbe illeszkednek, vagy amelyek növelhetik a tudományos hírnevüket. Ebben az esetben a doktorandusz hallgatók nem kapnak lehetőséget arra, hogy saját érdeklődési körük alapján válasszanak témát, ami korlátozza kreativitásukat és kutatási szabadságukat. Az ilyen helyzetekben a doktori munka inkább a témavezető ambícióit szolgálja, semmint a tudományos progressziót. Ez hosszú távon ahhoz vezet, hogy a doktoranduszok elveszítik motivációjukat, és eredményeik sem lesznek olyan innovatívak vagy jelentősek, mintha szabadon választhattak volna témát.
Az államilag finanszírozott kutatások esetében is előfordul, hogy a doktori témaválasztást a vállalatok érdekei határozzák meg. Noha az ipari kapcsolatok és a gyakorlatias szemlélet elősegítheti a tudományos eredmények hasznosítását, problémát jelent, ha a kutatás elsődlegesen a cégek gazdasági érdekeit tartja szem előtt. Ebben az esetben a doktori munka egyoldalúvá válhat, mivel főként csak olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek a finanszírozó vállalat(ok) számára előnyösek. Ez kérdőre vonhatja a kutatásnak mind a tárgyilagosságát, mind a társadalmi fontosságát. Ráadásul a cégek által irányított vizsgálatok gyakran kevésbé nyitottak a publikációra és az eredmények széles körű megosztására, mivel a vállalatok üzleti titokként kezelhetik azokat. Ez korlátozza a tudományos közösség hozzáférését az új ismeretekhez.
Az egyetemek, tanszékek, politikai döntéshozók, témavezetők és külső cégek túlzott befolyása mind-mind veszélyeztetheti a kutatás függetlenségét, sokszínűségét és relevanciáját. Az ilyen korlátozások hosszú távon alááshatják a tudományos közösség integritását is. Ezek miatt fontos, hogy a doktori témaválasztásban a tudományos kíváncsiság, a társadalmi jelentőség és a kutatási szabadság játsszon kulcsszerepet, ne csupán az intézményi érdekek és a külső támogatók iránymutatása.
Milyen intézkedésekkel lehetne ösztönözni a kiváló szakmai eredményeket?
A tudományos szféra hatékony működéséhez elengedhetetlen a jól átgondolt intézményi és szervezeti keretrendszer, amely biztosítja a kutatások magas színvonalát, a független szakmai értékelést és az erőforrások optimális elosztását. Ennek egyik kulcseleme a teljesítményértékelési rendszer általános bevezetése lenne. Egy ilyen rendszer segítené a kutatók és oktatók munkájának objektív elismerését, lehetővé téve a tényleges alkotói eredmények, publikációk, valamint a tudományos felfedezések alapján történő ösztönzést.
Az egyetemi és kutatói világban jelenleg sokszor az érdemi teljesítmény helyett az elvárásokhoz való formális igazodás dominál, ami az akadémiai szférát eltávolítja attól a céltól, amiért eredetileg létrehozták. Egy áttekinthető, jól kidolgozott teljesítményértékelési rendszer segíthetne abban, hogy a tudomány szabadságáért tett erőfeszítések és a tudományos eredmények láthatóvá váljanak. Ez hosszú távon megerősítené az innovációt és a minőségi kutatómunkát. Egy hasonló rendszert fel lehetne használni a pályázatok elbírálásakor is, mivel ezeknél ugyanúgy fontos az átláthatóság, az egységesség és a bírálat szempontjainak egyértelműsége. Persze, az kutatási-fejlesztési pályázatok elbírálási rendszere és szempontjai a nemzetközi térben sem mindig átláthatók, de a pályázati beküldőfelületek kezelhetősége általában egyszerűbb, és kevesebb buktatóval jár.
A második kritikus tényező a független akkreditációs bizottságok hatáskörének és feladatainak újragondolása.
Nem elegendő egy képzést elindítani, az akadémiai szféra ciklikus elszámoltatása és teljesítményének ellenőrzése döntő tényező kellene, hogy legyen a képzések, az egyetemi státuszok és a kutatási projektek fenntartása és működtetése során, különös tekintettel a támogatások megtérülésére és a felmutatott eredmények tényleges hasznosulására.
Az akkreditációs folyamat, amely az intézmények és szakok hitelességét és minőségét hivatott garantálni, akkor működik jól, ha belső, intézményi érdekeltségektől nem terhelt. Az akkreditációs bizottságok független, külső szakértőkből való újjászervezése sokat tehetne azért, hogy a tudományos minőségértékelés objektív maradjon, és a döntéseknél ne csak a belső stratégiai vagy egyéni gazdasági érdekek domináljanak. A függetlenség biztosítása mellett fontos lenne az intézményi egyensúly megteremtése is, hogy a különböző kutatási területek képviselői arányosan vegyenek részt a döntéshozatali folyamatokban. Az akkreditációs kontrollt segítené az is, ha az építészeti képzéseket elvégző hallgatók elhelyezkedési potenciáljáról szakirányokra bontva tényszerű adatok állnának az intézmények rendelkezésére.
Bár szakpolitika-történeti áttörést jelent, hogy az építészet képviselete Magyarországon minisztériumi rangra emelkedett, amelyhez egy komplex építési törvény is társult, ez az innováció, kutatás és oktatás, vagyis a szakmai utánpótlás kérdését nem oldja meg maradéktalanul. Rendszerben gondolkodva két további út látszik most elvileg lehetségesnek. Az építészetért felelős minisztérium ellenőrizheti a szakmával kapcsolatos képzési és kutatási tevékenységet (ehhez a 2023. évi C. törvény a magyar építészetről elvi keretet is ad[4]), de a felsőoktatásért és kutatás-fejlesztésért felelős minisztérium is felelősséget vállalhatna a tudományos szféra hatékonyságáért és önállóságáért.
Sok országban a tudományos és felsőoktatási ügyeket más területekkel, például az iparral vagy a kultúrával összevont minisztériumok felügyelik, ami gyakran prioritási konfliktusokhoz vezet. A kutatás-fejlesztés és a felsőoktatás olyan területek, amelyek külön figyelmet és specifikus szakpolitikai megközelítést igényelnek. Egy önálló kezdeményezés, amely kizárólag ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, garanciát vállalhatna arra, hogy a tudományos célkitűzések és a felsőoktatás érdekei ne szoruljanak háttérbe más gazdasági vagy kulturális erővonalak miatt.
Az építészet, amely közvetlenül kapcsolódik az infrastruktúra, a várostervezés és a fenntarthatóság stratégiai kérdéseihez, számos olyan kihívással néz szembe, amelyek megoldásához egyetemi rendszerben vagy azon kívül megvalósuló fejlesztésekre van szükség. A két út közül bármelyik is valósulna meg, az segítene összehangolni az építészeti oktatás és kutatás támogatását. E cél eléréséhez az egészséges épített környezet kialakításának igénye adhatna erőt és egyúttal társadalmi felhatalmazást.
Katona Vilmos PhD
Lábjegyzet:
[1] Almási Miklós: A tudás örömétől a szellemi vakságig. Írások a kultúra mámoráról és a műveltség leárazásáról. Kalligram, Budapest, 2024.
[2] Jordan B. Peterson: 12 Rules for Life. An Antidote to Chaos. Random House, Toronto, 2018.
[3] Søren Kierkegaard: Félelem és reszketés (ford. Rácz Péter). Göncöl, Budapest, 2004.
[4] Lásd 2023. évi C. tv. 18§ (1)f, 20§ (1)d, valamint 32§ (1)d.