"Az épületeknek van pszichikai hatásuk, erről szólnak a térkísérletek..."
Z. Halmágyi Judittal ars poeticájáról és szakmai terveiről beszélgettünk.
Z. Halmágyi Judittal ars poeticájáról és szakmai terveiről beszélgettünk.
ÉF: Gondolom, új szakasz kezdődött az életedben, amikor kiváltál a Virág Csabával közös irodából?
ZHJ: Az előzményekről nem szeretnék beszélni, de a március végén bekövetkezett szétválás már másfél-két éve benne volt a levegőben. Amikor - mondhatni közös megegyezéssel - szétváltunk, egy hónapot adtam magamnak, hogy kitaláljam, mit fogok csinálni. Egyértelmű volt számomra, hogy függetlenségemet és a helyet, amit a pályán eltöltött évek alatt kiküzdöttem magamnak, nem szeretném feladni. Úgy érzem, a piac is most kezd beérni az újszerű formavilágú épületek befogadására. Ekkor találkoztam Fónagy Dórával, a Lucia Laura Interni tulajdonosával, aki meghívott, hogy közösen hozzunk létre egy építészeti-belsőépítészeti stúdiót Lucia Laura Interni és Z. H. J. néven. Augusztus végéig dolgozunk együtt.
ÉF: És szeptembertől?
ZHJ: Júniusban Erick van Egeraat felkért, hogy vegyek részt a budapesti irodájában folyó munkában, amit szeptembertől el is vállaltam. A budapesti iroda létrehozásában Tiba Jánosnak volt jelentős szerepe, aki a továbbiakban is stúdióvezetőként fog dolgozni. Én vezető építészként csatlakozom a csapathoz, koncepcionális tervezéssel foglalkozom majd, az eredeti építészeti ötlet minőségének megtartásáért leszek felelős. Szeretnénk nemzetközi pályázatokon is részt venni. Elképzelhető, hogy én is szerzek megbízásokat az iroda számára, de csak azzal a feltétellel fogadunk el felkéréseket, ha a megbízó vállalja, hogy az épület pontosan terv szerint fog megépülni.
Visszatérve a jelenre, a Lucia Laura Interniben folyó munkára: a tervezéssel párhuzamosan nagyszabású program indult. Célunk a vizuális kultúra fejlesztése és terjesztése. Dóra megnyitotta új üzletét a belvárosban: a Bécsi utcában, ahol a közelmúltban már lejátszódott néhány esemény: kiállítások a papír és a műanyag tárgykörében, előadásokkal és akciókkal tarkítva. A leendő központ a koncepcióhoz lazábban-szorosabban kapcsolódó tevékenységeknek ad majd otthont: lesz itt kávéház, kisterem és előadótér az emeleten, itt működik majd a tervezőiroda vagy műterem, ahol építészek, belsőépítészek, valamint egy grafikai kreatív stúdió munkatársai dolgoznak együtt, és szeretnénk kialakítani az alkalmazott művészetek könyvesboltját is. Lovas Cecília vezetésével a bécsi MAK és az Architektur Centrum mintájára előadássorozatot szeretnénk indítani neves építészek, formatervezők, alkalmazott képzőművészettel foglalkozó szakemberek meghívásával.
ÉF: Beszéljünk egy kicsit rólad! Hol tartasz a pályádon, mit tekintesz eredménynek?
ZHJ: Fantasztikus 16 év van mögöttem, akármi történt is a végén. Továbbra is mesteremnek tekintem Virág Csabát, akinél egyetemista korom óta tanultam és dolgoztam. A közös munkákban tetten érhető a kölcsönös egymásra hatás. Rengeteget tanultam tőle: ő sokkal inkább a földön járt, nagyon erős rutint adott át, én pedig laza szellemi alkotást, szabad fantáziálást tudtam adni, és ez visszahatott az ő munkáira is. De a tervezés nemcsak alkotási folyamat, hanem végig kell tudni vinni, összehangolni a társtervezőket, lebonyolítani a művezetést.
Hogy mit értünk el? Azt, hogy a posztmodern viharában ő is és én is önmagunk tudtunk maradni. Ez elég kemény dolog volt, tartást igényelt, enyhén szólva nem volt rá vevő a piacon. Sokat pályáztunk, rengeteg épületünk nem épült fel. Persze érezhető volt egy finom stiláris különállás, ami a mostanra beérett szétválásunkat nagyrészt indokolja. De hihetetlenül élveztük az együtt-tervezést a Kálvin téren, egyébként itt hangsúlyoznom kell, hogy a városépítészeti megfogalmazás Virág Csaba zsenijét dicséri. Ez az erős kompozíció az ő fejében született meg, és én a magam módján ezt a koncepciót szolgáltam, amikor a kis Kálvint terveztem. S miután ez közös műteremmunka volt – így amennyire Virág Csabát is dicséri a kis Kálvin –, legalább annyira szeretném megemlíteni Göcsei Sándor nevét, akinek a konstrukció köszönhető, és nem szabad elfeledkezni a többiekről sem: alkotótársaim voltak még Karácsony Ilona, Fehér Zoltán és a kezdetek kezdetén Takács Zsófia is.
ÉF: Biztos nagyon erős trauma volt kiszakadni ebből a közösségből, de megmaradt-e a kapcsolatod a szakma tágabb közösségeivel? Vannak olyan csoportok, akikkel egy nyelvet beszélsz, vagy akikkel szorosabban tartozol egy körbe?
ZHJ: Igen, fájdalmas az elválás, de az elszakadás nem végleges, és nem jelenti azt, hogy nem fogunk soha együtt dolgozni. Máris sikerült megállapodnunk abban, hogy a Kálvin téri ház megvédése érdekében együtt fogunk fellépni: a tervben meghatározott éjszakai fényhatásokhoz és cégfeliratozási rendhez ragaszkodunk, a változtatásokat közös erővel szeretnénk megakadályozni. Egyébként rengeteg dologban veszek részt aktívan, a középülettervezési tanszéken külső, meghívott konzulens vagyok, magyar, francia, spanyol diákjaim vannak. Hihetetlen frissességet és szellemi örömet jelent nekem a tanítás. Az építész társadalom szervezetei is adnak feladatot: a Kamarában a külföldi kapcsolatokkal foglalkozom, a MÉSZ keretében továbbra is a magyar EUROPAN egyik szervezője vagyok. Örülök, ha egy-egy építészeti esemény alkalmával találkozom kollégáimmal. Vannak persze, akik különösen kedvesek nekem: Cságoly Ferenc, Keller Ferenc, Jancsó Miklós, Dankó Zsófia a Kör Építészstúdióból vagy Janesch Péter, Karácsony Tamás, valamint Komjáthy Attila.
ÉF: A nemrégen átadott Kálvin téri ház felszabadított egy csomó indulatot, nagyon erős épület, különösen környezetével összehasonlítva. Nem lehet mellette elmenni úgy, hogy ne tegyen föl az ember kérdéseket a várossal kapcsolatban. Hogy fogalmaznád meg az épület és környezete közti ideális kapcsolatot?
ZHJ: Csaba harminc évig az építészettörténeti tanszéken volt professzor, szó sincs arról, hogy ne tisztelné a környezetet, én is ezt tanultam tőle. Amikor elkezdtük tervezni, értékeltük az adott városi szövetet, levontuk tanulságait, és meghatároztuk, hogy milyen térfalat akarunk alkotni. Modern eszközökkel visszaállítottunk egy megcsonkított, tönkretett teret ezzel a két épülettel (az ítéletalkotással meg kéne várni a másik ház megépülését). A Kálvin tér valamikor egy gyönyörű elliptikus tér volt a váci vagy az üllői kapunál: a kaput papímaséból rekonstruálták a tér túloldalán. Negyven év alatt hozzászokott a szemünk a Múzeum-kert és a Kálvin tér összeolvadó "térömlenyéhez", de ez városképileg torz állapot. Sok kritikát kaptunk a magasság miatt is, azonban ma már nem a református templom, hanem a Korona szálló és az ÁB Aegon magassága a meghatározó. Ha ennél alacsonyabbat tartunk, nevetségessé és erőtlenné vált volna az épület. A klasszicista kor indító manzárd magasságát próbáltuk körbe vinni, bár valóban van egy kis emelés a tetőfelépítmények miatt, de ezt nem prémiumért tettük, hanem felvállalt építészeti magatartás volt. Ugyanakkor nagyon neutrális és egyszerű házat terveztünk, mert a téren leginkább konformizmusról szólnak az épületek. Hisszük, hogy nem azzal óvjuk a várost, ha a jelenlegi állapotát őrizzük meg, mert hatalmas elsilányodáson, elkorcsosuláson ment keresztül. Sokkal frissebb, színesebb volt, és hiába szoktuk meg a háborúból visszamaradt sebeket, nem azokat kellene védeni. Azért is örülök annak, hogy azt mondtad, nem lehet mellette elmenni, mert éppen azokat az épületek szeretjük az őskorszak óta, amelyek hatnak valahogyan.
ÉF: Tudatosan vállalt stílus határozza meg munkáidat?
ZHJ: Megcsapott a térkísérletezésnek vagy a dekonstruktivizmusnak nevezett irányzat szele. Minden helynek van kisugárzása, a környező házak szövedékének tömeget inspiráló ereje, ezt érzi meg a tervező, és mint egy furcsa vízió megjelenik egy szoborszerű alakzat a fejében. Ezt az ösztönépítészetet hozzuk szintézisbe a profi funkcionalitással. Az épületeknek van pszichikai hatásuk, erről szólnak a térkísérletek: kidől, bedől, fölényúlik, mégis tükröződik, vagy hogy hogyan anyagtalanítom el.ÉF: Ez a lényeg: az "elanyagtalanítás"?
ZHJ: Nem, mert valamikor éppen meg kell ragadni a formát: "oldás és kötés", egyszer nagyon keményen megfogom, érzem, tapinthatom, tömege van, robosztus, és ugyanakkor a következő pillanatban olyan vizuális élményben van részünk, amitől a tér szubtilis lesz, a tükröződések miatt nem érzékelhető a tér határa. Egyre kevesebb az időnk, életünk folyamatosan gyorsul, ennek kifejezésére törekszem az építészet eszközeivel. Szeretném, ha az épületben haladva olyan térélmények vagy térhatások érnék a használót, amelyek állandó izgalmat jelentenek. Meglepetések, elképedések vagy éppen megnyugvások várják az embert haladtában, hatnak a hangulatára. Egy statikus épület is tud dinamikus hatást kifejteni, képes az idő felgyorsulását és a térbeli mozgást kifejezni. Van az épületnek egy nyugodt arcéle, ahol jó leülni, ugyanakkor, ha elszáguldok a Kálvin téren, ezen az átjáró házon vagy folyosón, akkor dinamikusnak érzem: egy pillanatra megállítja a szemet, és már suhanok is tovább.
ÉF: Jellemző a magyar építészetre a filozofikus, koncepcionális alkotás?
ZHJ: Igen, Janesch Péterék munkái például ilyenek. Amikor tervezni kezdünk, félre kell tennünk az öt perc alatt feldobott funkciósémát, és meg kell engednünk , hogy hasson ránk a tér. Meg kell ismernünk történelmét, emberi vonatkozásait, és először a hangulatokat kell rögzíteni: tömegvíziókat, színeket, sokszor zenéhez hasonló ötleteket.
Ezek a kísérletek kapcsolódnak a belsőépítészet kontra építészet problémához: ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan oldható fel a határ a külső és a belső között. Ahogy például Jean Nouvel luzerni szállodájában a szobabelső kivetül az utcára, és a homlokzat részévé válik.
A felgyorsult technológiai fejlődés, az új építési anyagok alkalmazása is lehetőséget teremt a funkció és a hangulatok összhangjának megteremtésére: például az üvegek, üvegfödémek területén. Üvegfödémen nem mernek járni az emberek, hiszen látják maguk alatt a húsz méteres mélységet, ami nem kellemes, vagyis hiába virtuóz megoldás, nem szerencsés alkalmazni. A diffúz üveg azonban megoldja a problémát. Két üvegréteg közé egy krómacél rácsot tesznek, egy mikro-lamellasort, amely attól függően, hogy milyen rasztert képvisel, másképp szűri át a látványt. Ha frontálisan nézek rá, akkor élesen látok egy adott területet, de oldalról nézve egy pointillista festményhez hasonlóan pixelekre esik szét a kép. Ahol éppen állok, nem átlátszó, amikor járok, nem érzem rosszul magam, de ha hatvan fokos szögben arrébb nézek, akkor látom elindulni a ház egy részletét: megjelenik egy szürreális látvány: jégbe fagyott virágok.
ÉF: Elképzelhetőnek tartod, hogy magyar építész külföldön tervezzen?
ZHJ: Én bízom benne, de mindenképpen minőségről beszéltem. Erick van Egeraat megjelenésével elindult egyfajta szellemi és gyakorlati nyitás más országok építészetére, hogy a határokat figyelmen kívül hagyva tudjunk áttervezni egymás országába. Én nem vagyok kishitű, szükség lenne rá Hihetetlen szellemi erők állnak készenlétben Magyarországon, csak még nem bízunk magunkban, nem tudjuk megmutatni magunkat, nem veszünk részt nemzetközi pályázatokon, kishitűek vagyunk. A fiatalokon már nincs ez a teher, külföldön tanulhatnak, megerősödhet az önbizalmuk.
Egy építészeti tett véleményalkotás: nem megoldás a langyos lábvíz, az a mentalitás, hogy ha nem hozunk döntést, akkor nem is tévedhetünk. Hiszek a gyors fejlődésben, és nem a pusztán technikai vívmányokra gondolok. Nem lelketlen, száraz technicista építészetet művelek - mint sokan hiszik -, számomra nem válik szét a technika bravúros használata attól, amit szolgál. Engem az emberek érdekelnek, akik ezekben az épületekben fognak mozogni, az, hogy ők mit fognak látni és átélni.
ÉF: Köszönöm az interjút.
Kurucz Zsuzsa (ÉF)