Az történt, ami történhetett

Az elhíresült milánói pavilon tervezői pódiumbeszélgetés keretében igyekeztek számot adni arról, miért határolódtak el az átadást megelőzően az elkészült épülettől. Zöldi Anna írása. 

Nehéz a szubjektivitástól eltekinteni, amikor egy kezdettől fogva szubjektív döntés következetes, értelmetlen, és gyászos eredménnyel záruló erőltetésének kivitelezéséről beszélünk- nevesítsük: Szőcs Géza egyéni döntéséről van szó, amit ő teljes mellszélességgel – igaz újságírói nyomásnak (nyomulásnak?) engedve be is ismert. 

Kicsi szakma vagyunk kis országban. Kevés dolog maradhat titokban, és kínos, ha utána egymás szemébe kell néznünk – némelyeknek kínos, másoknak már megy rutinból.

A szomorúságot alapvetően ez okozza, illetve fokozza.
Ahogy azt a közönség soraiból egy vállalkozó szellemű hozzászóló, illetve a beszélgetést moderáló Pásztor Erika is sokunk helyett megfogalmazta: semmi nem történt, amit ne lehetett volna előre borítékolni. Az eredmény bejelentésére szolgáló sajtótájékoztató megalázó színjátéka óta nyilvánvaló volt – bár természetesen a tényleges háttér csak lassan rajzolódott ki – hogy valami nem tiszta. A későbbi események ezt a sejtést pontról pontra igazolták. A korpa és a kurvák emlegetése Ertsey Attila írásának kommentjeiben nagyon is indokolt és helyénvaló – a kétes körülmények között elvállalt megbízás sok szakmai kritikát kiváltó tárgyának tervezését elvállaló kollégákkal csak az történt, ami várható volt az előzmények nyomán, ugyanúgy jártak pórul, ahogy az előttük (pórul) járók.





Az est mottójául szolgáló meglepetés és csalódás ezért nem tűnik indokoltnak, és nem legitimálja a befektetett munka mennyisége sem, sőt az sem, hogy a beszélgetésen elhangzott: Magyarországon mindenki hitelbe dolgozik. Ez egyrészt nem igaz, másrészt a nagyságrend sem közömbös, valamint az sem, hogy itt jelentős közfigyelem mellett elköltött komoly összegről van szó. Nehéz mit kezdeni azzal a - szintén a beszélgetés során ismertetett – tárgyilagos eseménysorral is, amely minden mozzanatában arra utalt, hogy a pályázat végeredményeképpen kiválasztott tervezők közreműködésére nem tartanak igényt.

A tervezők részéről a szelíd és jóhiszemű várakozás indokaként felhozott személyes idealizmus és bátorság sem magyarázza azt, hogy egy állami megbízásra készülő, ilyen nagyságrendű épület esetében nem keltett bennük gyanút a közreműködésük nélkül múló idő. Bár az idődimenziókat nem tudom pontosan felidézni, laikus kívülállóként is abszurdnak tűnik, hogy a tervezett átadás előtt fél évvel még nem kértek tőlük kiviteli terveket, az alapozást nélkülük kezdték meg, és habár Ertsey Attila saját pénzen kiutazott a helyszínre, és látta, amit látott, nem tett időben látványos és konkrét lépéseket a tervező team sérelmeinek orvoslására. Az átadás előtti meglepetés és elhatárolódás az ismertetett eseménysor fényében kissé megkésettnek tűnik. Ezek a kérdések a közönségben is felmerültek, ahogy az is, hogy a terveket szemlélve eleve várható volt, hogy az adott költségvetésből a sajtóban is bemutatott tervet nem lehet megvalósítani, a szemmel látható egyszerűsítések talán ennek is köszönhetőek.





Herczeg Ágnes elmondta, hogy látva az események alakulását, levélben fordultak Szőcs Gézához, de választ nem kaptak, illetve a költségekre vonatkozóan Ertsey Attila azzal érvelt, hogy nem állt rendelkezésükre pontos költségkeret. Nem tisztem és nem feladatom bírálni az elhangzottakat, de tény, hogy a sajtóban pontos számok jelentek meg az eredmény kihirdetésétét követően, sőt a MALOM című munka elvetésének indoka épp a pontos számokkal alátámasztott költségvetés volt.

Fentiek fényében úgy tűnt, hogy a szinte 99 százalékban 30 év körüli fiatalokból álló közönséget - különösképpen beszédes és szomorú, hogy az idősebb korosztály távollétével tüntetett - nem győzték meg a beszélgetés során elhangzó érvek arról, hogy a tervezőkkel szemben előre nem látható jogtalanság történt, illetve sajnos arról sem, hogy a megépült produktum kudarca az eredeti tervektől történt önkényes eltérés következménye – ahogy ezt az est felvetése sugallta volna.





Külön kell választanunk az építészeti és tájépítészeti vonatkozásokat, bár maga a tájépítész közreműködő hívta fel – joggal – a figyelmet arra, hogy ez általános esetben nem helyes gyakorlat. Itt azonban tényleg riasztó, amit az alaposan kidolgozott kertészeti koncepcióhoz képest elkövettek, a betonból lyukakon át előtörő muskátlik látványa ékesszólóan beszél az egész projekt ideológiai sekélyességéről.

Sajnos az építészet vonatkozásában ez a szakadék a tervek és a megvalósult állapot között korántsem ilyen látványos. Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy egy nem szakmabeli számára a különbség fel sem tűnik. Hogy rézből készült, aminek valami másból kellett volna, és így a hetyke kis dudorok eltűntek a felületről- ezzel az objektum üzenete az átlagos vizuális képzettségű néző számára mit sem csorbult. Hogy a belső tér menet közben nyílt agorából zongorateremmé változott, ahol Bogányi Gergely helyett egy azerbajdzsáni főember muzsikál szabadidejében, azon átlagos magyar közéleti viszonyokon edződött polgárnak szeme sem rebben.





Márpedig Ertsey Attila legfőbb érve munkája mellett az ÜZENET, ami szerinte semmissé teszi a megbízás kétséges körülményeit, és indokolja az építész szakma részéről egységes kritikával illetett pavilon formai megjelenését.
Az építészfórumon előzetesen közzétett, és a beszélgetésen is elhangzott okfejtése az építészet magában vett minőségére és szakralitására hivatkozva érvel lényegében amellett, hogy Szőcs Géza választása indokolt volt, amikor az Ertsey által intellektuális képletnek nevezett első díjas Malom helyett az ő és Sárkány Sándor nevével fémjelzett imaginárius vízió megépítése mellett döntött.

A milánói pavilon, mint jelenség itt válik érdekessé, tanulságossá, és egyben - számomra legalábbis – szomorúan kilátástalanná is. Attila felrója a hazai szakmának, hogy egyfajta intellektuális dogma mentén kezeli az építészetet, és a képzés irányát is ennek a dogmának rendeli alá. Ő maga tervével és munkásságával ezzel óhajt szembe helyezkedni. A dolog szépséghibája, hogy ezt etikailag megkérdőjelezhető eljárás során, és építészetileg megkérdőjelezhető minőségű produktummal teszi. Jogilag természetesen minden rendben van, ahogy ez többször is nyomatékkal elhangzott – Magyarországon élünk.





Az építészeti problémát leegyszerűsítve: már az egyetemen is egyoldalú szemlélet uralkodik, aki nem kockát tervez random lyukakkal, az megbukik. A leegyszerűsítések persze mindig veszélyesek, ám sokszor éppen igazságtartalmuk miatt – nem az állítás hibás, hanem a belőle levont sommás következtetés. Ennek okán válik a jogos kritika ugyanolyan dogmává, mint ami ellen küzdeni kíván, a gyakorlat pedig önmaga kárhoztatható paródiájává.
Ez esetben Ertsey Attila állításával sajnos maximálisan egyet lehet és kell érteni.

Magam, mint aktívan imaginárius ember, kifejezetten szenvedek a képzelet és az érzés egyre inkább elburjánzó tendenciózus megfojtásától egyfajta hamisan értelmezett intellektuális megközelítés nevében. Az okát érteni vélem: az intellektus biztonsági játék, ezt a játékot űzi az emberiség hosszú évszázadok óta, védekezve a kiszámíthatatlan, kontrollálhatatlan, a tudat ellenőrzése alá nem vonható jelenségekkel szemben. A másik oldalon persze nagy árat fizet érte, mert a lélek a deszakralizálódott világban is megköveteli a magáét. Igazat adok Ertsey Attilának abban, hogy a lélektelen geometrizálás és az úgynevezett organikus megközelítés ideológiai küzdelmében ezt az ősi ellentmondást véli felfedezni, amiben egyébként – ezt kár is vitatni – csakis Isten lehet a győztes.





Ám nem adok igazat abban, hogy ezt leegyszerűsítsük a kocka és a sámándob formai (pláne politikai) küzdelmére,– egyetlen szakrális hatalom sem állította soha, hogy egy kocka nem lehet spirituális. Sőt – életemben nem láttam spirituálisabb épített emberi alkotást az egyiptomi piramisoknál, márpedig nehéz lenne rájuk fogni, hogy nem kellően intellektuálisak, vagy geometrikusak. A megoldás nyilván a lélek és szellem, érzés és intellektus, hajlékonyság és geometria egysége, ami a művészi tehetség – olykor zsenialitás – révén ölthet csak testet az anyagi világban.

És itt jelentkezik számomra Milánó szomorú tanulsága: műfajában rossz alkotással semmilyen igaz szellemi tartalom nem legitimálható, de még csak nem is közvetíthető eredményesen. Ha szép érzéseimet rossz versbe foglalom, akkor az nem lesz több, mint rossz vers, amit ép érzékű olvasók elutasítanak. A fürdővízzel együtt pedig az utód is kilöttyen.





Magyar viszonyok között ez a magától értetődő igazság sajnos mindig áldozatul esik az „igaz” és „hamis” ideológiák küzdelmének - aki nem a „jó” oldalt támogatja, az hazaáruló, ellenség, és ne fokozzam. Rossz embernek a háza is rossz. Csakhogy az élet a földön igazságtalan: Salieri szerette istent, Mozart kinevette – mégis Isten szólt minden egyes hangból, amit a zongorán leütött.
Végtelenül károsnak tartom az organikus és nem organikus építészet küzdelmét érvként folyton előcibálni, mert valójában a látszat ellenére nem ellentétes minőségek csapnak össze. Ha egyáltalán vannak oldalak – az idő azt mutatja, hogy egyre inkább elmosódnak – minőséget találhatunk mindkét oldalon. Sevilla párhuzama ezért is nem helytálló – Makovecz és Janáky esetében jogtalanság történt, de minőség helyébe másik minőség került. Itt sajnos nem ez volt a helyzet, és túl lépve a kicsinyes és szánalmas közéleti és politikai körülményeken az építészet szempontjából ez a döntő.

Akármennyire fáj is Ertsey Attilának, egy egész szakma (a Magyar Nemzettől a Magyar Narancsig) háborodott fel a milánói pavilon építészeti színvonalán, és ez nem a rézborításon múlott. Dévényi Tamás nagy kínban előadott nagyon őszinte kritikája erre vonatkozott: Attila értékes ember, értékes építész, aki sokat tesz és tehet a szakma presztízsének emeléséért, tiszta szándékainak megőrzéséért, de ezt nem konkrét házak tervezésével tudja hatékonyan gyakorolni. Nehéz nyilvánosság előtt ilyesmit kimondani, és talán igazságtalannak tűnhet – extrém módon gyalázatos közállapotok kellettek hozzá.





A beszélgetés során - és az eset kapcsán - megvakargattuk a szakma összes, már közhelyszámba menő fekélyes sebét: a kamara erőtlenségét és elfogultságát, politikai kiszolgáltatottságát, a megbízó és tervező viszonyának tisztázatlanságát, az egyoldalú erőviszonyokat és hosszan lehetne sorolni, ha még nem unnánk. Amiben Milánó gyakorlati tanulsággal szolgált: tisztázatlan közéleti viszonyok között megnő az egyéni döntés felelőssége, az építészet presztízse mellett pedig semmi mással nem lehet érvelni, mint jó házakkal. Etikus ideológiát csak etikus magatartás tesz hitelessé, szakmai kérdések tisztázására irányuló párbeszédet pedig ideológiai alapon nem lehet és nincs is értelme folytatni. Lázár Ervin A kék és a sárga című meséje jut eszembe, ahol a két különböző színű festékpötty vérig menő küzdelmet folytat annak eldöntéséért, hogy melyikük tett hozzá többet a világ szépségéhez, miközben csendben folydogálnak egymásba, míg a kisfiú rájuk nem csodálkozik: de szép zöld pötty!

A szélsőségesen buta döntéshozatal és rossz épület kivételesen átlépte az építész szakma ingerküszöbét, és lehetőség nyílt volna alapvető kérdések intelligens tisztázására. Ez az, ami nem történt meg, holott megtörténhetett volna, és ez az igazi veszteség, nem egy közömbös expo közömbös pavilonjának (le) szereplése.


Zöldi Anna