A Széchenyi-díjas Horváth Sándor építészmérnökkel, a BME Épületszerkezettani Tanszékének adjunktusával Kovács Károly Lehel építészmérnök, épületszerkezeti szaktervező beszélgetett.
2020-ban Horváth Sándor Pataky Ritával megosztva az államalapítás ünnepén a magyar tudományos élet egyik legrangosabb elismerését, Széchenyi-díjat vehetett át az épületszerkezeti szakági tervezés területén nyújtott kimagasló munkásságáért. Szinte lehetetlen az országban olyan nagyobb várost, Budapesten pedig kerületet találni, ahol ne lenne legalább egy olyan épület, ami ne fordult volna meg a tervezőasztalán. Tudásáról, szakmai tevékenységéről számos publikációja tanúskodik, a Budapesti Műszaki Egyetem katedrájáról pedig a jövő építész nemzedékét oktatja. Saját elmondása szerint mindent elért a szakmában, amit csak lehetett. De vajon hogyan indult el azon a bizonyos úton, ki ül a tervezőasztal mögött és mit gondol a szakmája jövőjéről… tehát, ki is az a Horváth Sándor?
Kovács Károly Lehel (KKL): Összeszámoltad már, hogy eddig hány épületen dolgoztál?
Horváth Sándor (HS): Kétségtelen, hogy az összes épületet nem számoltam össze, de az elmúlt 2-3 évre visszatekintve, évente átlagosan legalább 50-60 épületen dolgozunk. Ebben benne vannak az öt négyzetméteres teraszok és a százezer négyzetméteres Audi-csarnok is. Nem lehet összehasonlítani a kettőt egymással, de mindegyik munka mögött műszaki probléma van, és mindegyik mögött gondolatok vannak. Az elmúlt 40 év tekintetében, 50-es átlaggal számolva ez több mint 2000 épület.
KKL: Létezik Horváth Sándor-stílus?
HS: Formailag nem jelennek meg szerintem önálló stíluselemek, mert az épületszerkezet vagy a részletképzés önmagában nem lehet stílus. Inkább a gondolkodásmódunk az, amivel igyekszünk elérni, hogy egy-egy új épületnél már az engedélyezési tervnél vagy a koncepciótervnél próbáljunk együttműködni, közösen véglegesítsük azokat a legfontosabb geometriákat, amik meghatározzák az épület hosszú távon is megbízható működését. Ha ez elmarad, akkor utólag nagyon sokszor csak izzadtságszagú megoldások lehetségesek.
KKL: Hogyan lettél építész?
HS: Édesapám kézműves, iparos ember volt, és nagyon szerette volna, hogy az ő szakmáját vigyem tovább. Elég sok mindent ki is tanultam, gyerekként szívesen vacakoltam kint a műhelyben, de valamiért inkább az épületmodellezés, a papírból való villák, házak kiszabdalása, összeragasztása lett az egyik gyerekkori hobbim.
Először a technikumot végeztem el. Nagyon nagy értéket jelentett, hogy nekünk a négy év alatt heti egy nap, hat óra műhelygyakorlatunk volt. Téli zord időben a benti műhelyekben vakoltunk, amit utána le kellett vakarni; homokba raktunk téglafalat, majd szét kellett szedni. Csempéztünk is, másik félévben asztalos munkákat végeztünk. A jobb idő beálltával ezeket a műhelygyakorlati napokat kint töltöttük építkezéseken. Pillanatokon belül kiderült az is, hogy kivel lehet együtt dolgozni, és ki az, aki inkább elment a másik lépcsőházba hőszigetelő táblákon aludni, és nem láttuk fél napon keresztül. Amikor jött a profi kőműves, és messziről nekiugrott vállal az általunk rakott válaszfalnak, és az nem borult össze, akkor az ember büszke volt, hogy ezt szinte még gyerekként, de tisztességgel meg tudta csinálni.
A technikum után az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolát végeztem el (mai nevén Debreceni Egyetem – szerk.), és csak utána kerültem át egyedi engedély alapján a Budapesti Műszaki Egyetemre. Az akkori rendelkezések szerint egy hallgató csak egy diplomát szerezhetett nappali tagozaton. Azóta is egy olyan csodabogár is vagyok, akinek legelőször sikerült második nappali tagozatos diplomát szerezni ebben a szakmában.
KKL: A rendszerváltás előtt nem volt „divatos" nyugati kapcsolatokkal és német nyelvtudással rendelkezni, te mégis ezzel büszkélkedhetsz.
HS: A szüleim kötelezővé tették, hogy németül és angolul tanuljak otthon, és ezt nagyon jól tették. Végül is ez nyitotta meg a kaput a külföldi ösztöndíjhoz. 86-87’-ben két félévet töltöttem el a Stuttgarti Egyetem építész karán az épületszerkezeti tanszéken. Ezt követően alakult meg az ÉMSZ (teljes neve: Épületszigetelők, Tetőfedők, Bádogosok és Ácsok Magyarországi Szövetsége –szerk.), és miután az akkori generációból nem volt olyan, aki idegen nyelvet beszélt, gyakorlatilag 2-3 év után én lettem az ÉMSZ szakmai összekötője a Nemzetközi Tetőfedő Szövetség felé, később pedig a Szigetelési Munkabizottságban is közreműködtem, majd rövid ideig annak vezetője is voltam.
KKL: Hogyan lettél a Nemzetközi Tetőfedő Szövetség (IFD) elnöke?
HS: A bő tizenéves szakmai együttműködés kapcsán a magyar szövetség az elnökhelyettesi pozícióra jelölt. Menetrend szerint két évi elnökhelyettesség után lehetett valakiből elnök, azonban a soron következő, német elnökjelölttől etikai probléma miatt megvonták a támogatást. Én voltam a megválasztott következő elnökhelyettes, de akkor már hirtelen az elnöki pozíciót kellett átvennem, annak idején elsőként a kelet-európai országok közül.
KKL: Jellemzően nyugati szabványokat honosítunk, előfordult, hogy megfordult ez a folyamat?
HS: A németeknél van mélyépítési szigetelési szabvány, de nincsen irányelv erre a területre. Az IFD-nek vannak irányelvi füzetei, de azok általában csak a tetőfedéshez kötődő szakipari munkákat tartalmazzák. Mi kis ország vagyunk, 1988-ban, első körben a vízszigetelési szakterületet lefedve alakult meg az ÉMSZ, és később jött – a névváltoztatással együtt – a társszakmák becsatlakozása. Az első aktivitások is ezen a területen történtek. Muszáj volt a ’90-es években erre az útra lépni, hiszen nagyon sok pinceszigetelési, szivárgó építési probléma adódott, így született meg másodikként a mélyépítési szigetelésekre vonatkozó irányelvünk. Aztán a magyar irányelvet fordítottuk le németre, és ennek logikáján alapulva született az IFD talajvíz elleni szigetelések irányelve is. Egyébként az irányelveinket szabad fordításra megkapták a szlovákok, a románok, most legutóbb az észtek kérték el a felhasználás jogait, mert jó struktúrával, jó felépítéssel, jó alapot nyújtottak más nemzetek számára is. Erre büszke vagyok, hogy ezt a fajta szabályozási struktúrát sikerült itthon megteremteni. Ez azért óhatatlanul az ÉMSZ-hez, ezen belül elsődlegesen a nevemhez kötődik.
KKL: Melyik munkád jelentette a legnagyobb kihívás, és melyikre vagy a legbüszkébb?
HS: Kifejezetten azokat a munkákat szerettük az elmúlt négy évtizedben, amelyeknél sikerült együtt gondolkodni az építésszel. A legbüszkébb a Bán-féle Nemzeti Színházra lettem volna. Nagy szívfájdalmam, hogy az az épület nem épülhetett meg. Ideális helyen, zseniális koncepció valósult volna meg. A másik Zoboki Gábor Művészetek Palotája, ahol nem egyszer szombaton vasárnap ötleteltünk náluk az irodában, és közösen alakult az építészeti koncepció.
15 évig foglalkoztam a Hamzsabégi úti autóbusz garázzsal, a teljes rekonstrukcióját a tanszéki kollektívával mi terveztük, ami egy nagyon izgalmas feladat volt. A kisföldalatti felújítása is sok különlegességet és érdekességet hozott, illetve a Zeneakadémia, a Budapest Aréna vagy a Kossuth-mauzóleum részletképzéseinek kialakítása is különleges munka volt.
KKL: Van olyan épület, amit másképp csinálnál ma?
HS: Az adott korszakban csak meghatározott építőelemekből lehetett konstrukciót létrehozni. 40-50 évvel ezelőtt házgyári úton kellett több százezer lakóépületet felépíteni, ma meg monolit vázzal kitöltőfallal és monolit vasbeton födémmel kell ugyanezeket megvalósítani. Azt is lakótelepnek hívják meg ezt is, bár lehet, hogy a mostanit urizálóbb módon lakóparkoknak nevezik, de ugyanolyan tízemeletes tömbökről van szó. A mostaniakon több az erkély, egy kicsit véletlenszerűbbek a nyílászáró kiosztások, talán megnövekedett az üvegezett felületek aránya a homlokzaton, elengedtük a lyukarchitektúrát, de ugyanazok a tízemeletes tömbök néznek egymással szembe; a sarki átfordulásoknál át lehet köszönni a szomszédnak.
KKL: Hogyan látod, merre tart a szakma? Lesznek épületszerkezeti tervezők?
HS: Merem remélni, hogy 3D-s nyomtatóval tömegesen nem fognak komplett házakat előállítani, de kétségtelen, hogy bizonyos űrtechnológiás megoldások bekerülhetnek a mindennapi építés gyakorlatába. Ezeket az egyszerűsítés iránti szándék fogja generálni.
Nyilvánvaló, hogy az építési termékek száma megsokszorozódott. Amikor technikumba jártam, akkor cca. 30-40 féle építőanyag volt, és abból a házat meg lehetett építeni. Egy építőmesternek ennyit kellet tudni, de ennyiből meg lehetett építeni a házat. Így építették meg az Operaházat, a Zeneakadémiát, a Parlamentet vagy akár a Műegyetem központi épületét is. De értéktartó és hosszú távon fennmaradó épületek születtek.
Az utóbbi években megnőtt a céges alkalmazástechnikusok szerepe, ugyanakkor ők az esetek nagy többségében – szűkebb látókörrel – csak a saját termékükre vagy az azokhoz közvetlenül kapcsolódó szerkezetekre látnak rá. Az építészek igénylik a mi komplex szakmai segítségünket, mert ők kevesebb anyag- és technológiai ismerettel rendelkeznek. Egy-egy projekt kapcsán esetleg megtanulnak egy-egy anyaggal, szerkezettel bánni, és azt előszeretettel veszik elő: ha ott jó volt, akkor itt is jó lesz, és ha ott milyen jól megcsinálták, akkor itt is meg fogják, pedig nem biztos, hogy a fiókból előhúzott megoldás egy másik épületnél is szerencsés lesz. Tehát nincsenek sémák, nincsenek sablonok, szerintem kelleni fog a szintetizáló műszaki szaktudás. Ezért nem is lenne szabad feladni az építészmérnök képzést és azon belül a műszaki szakterületek legalább feles részarányát, mert az a nemzetközileg nagyon magas szintre értékelt eredménye az oktatásunknak. Tehát nem az építőművészeti képzettségük miatt sikeresek a magyar építészmérnökök külföldön, hanem a műszaki felkészültségük miatt. Ezt tisztán kell látni!
KK: Hogy látod, a klímaváltozásra, klímakatasztrófára hogyan lehet felkészülni?
HS: Az a baj, hogy az építés jelenlegi ütemével nem újul meg az épületállományunk egy százaléka sem évente, így csak ezt a hányadot lehet felkészíteni a különleges időjárási körülmények elviselésére. Az ország épületállományának maradék 99 százaléka továbbra is a korábbi műszaki teljesítményű marad.
"Fontos tisztázni, hogy a klímaváltozással kapcsolatban miről beszélhetünk: a hőmérséklet, a víz vagy a szél? Ha viharos, orkánban gazdag környezetbe kell tervezni, akkor ennek megfelelően túl lehet tervezni az épületet, de a meglévő állomány nem lesz ennek megfeleltetve. A csapadékterheléssel kapcsolatban az érintett épület szintjén nem is tudunk mindent megoldani, hiszen a közmű gerincvezetékeink pillanatokon belül telítődnek, akkor most miről beszélünk? Lábszárközépig járunk a vízben az Attila úton, szintén félméteres vízben úszó kukák között közlekedünk a két Mammut között, befolyik a víz a metróba stb. Erre nem igazán tudunk felkészülni, de vannak részválaszok, például hogy létesítsünk több zöldtetőt, mert az késleltetve engedi ki a csapadékot."
Ugyanakkor tisztában kell vele lenni, hogy minden ilyen, az új építéssel adódó „válasz" az épületállományunknak évente csak a körülbelül egy százalékát érintheti. Elképzelhető, hogy sok mindenki vitába szállna ezzel, ám beszélni kell róla, mert ha sokszor szóba kerül, akkor előbb utóbb csak lesz belőle valami. Amikor annak idején elkezdtük az energetikai méretezést, a hőátbocsátási tényező 0,7, majd 0,4 értékű volt, ma 0,23. Elkezdtük a 38 cm vastag kisméretű téglafallal, a vele egyenértékű B30-as falazóblokkal, és most hol tartunk?
KKL: Szerte a világban népszerűek és elterjedtek a passzívházak és a zöld épületszerkezetek. Itthon mi a helyzet velük?
HS: Igen, ez két külön kérdés. Egy időben a passzívház népszerű téma volt, több sikeres passzívház konferenciát sikerült a szövetség (Magyar Passzívház Szövetség – szerk.) és a tanszék (BME Épületszerkezettani Tanszék – szerk.) közreműködésével lebonyolítani. Mára az e tárgyú érdeklődés ellaposodott, de bennem úgy ülepedett le, hogy a passzívház nem feltétlenül „cél", hanem sokkal inkább „eszköz". Olyan elemei vannak, amelyekkel egy környezettudatos, energiatakarékos, nagyon jó minőségben megépített épülethez lehet eljutni, ehhez nyújt a passzívház-szemlélet új adatokat, információkat, megoldási ajánlásokat. Ugyanakkor nem kell mindenkinek minősített passzív házban lakni; ha valaki bizonyos műszaki paraméterek terén 5-10 százalékkal gyengébb minőségben épít, és mondjuk emiatt nem kapja meg a minősítést, attól ő még egy nagyon jól működő környezet- és energiatudatos, energiatakarékos házat épített magának.
A zöldtetők hazai helyzete nagyon eltérő Nyugat-Európához viszonyítva. Ott nagyjából 80 százalék extenzív, 20 százalék intenzív tetőt találunk, a hazai helyzet ennek épp a fordítottja. Külföldön a jogszabályok és – egyes esetekben – gazdasági szabályozók támogatják a zöldtető minden változatát, nálunk viszont az extenzív zöldtetők mögött nincs támogatás, szándék. Az előírások is alig ismerik el növényzettel telepített felületként, pedig mint ökológiai védőréteg, összehasonlíthatatlanul többet tud, mint egy csupasz tető.
Amit a magyar fizetőképes vásárlók megvesznek, az a lakóparkok belső udvarai, a lepényépületek és a mélygarázsok fölötti parkok, ahol virágoskert, kiülő, homokozó, szökőkút, napozó stb. létesül. Ezt el lehet adni. Amit a madár se lát a legfelső emeleten, az nem képvisel piaci értéket. Úgyhogy amíg az építtetők részéről a szemlélet, valamint az általános jogszabályi környezet nem fog megváltozni, addig a magyar helyzet sem. Nem véletlen, hogy – néhány kivételtől eltekintve – a hazai szakma nem képes jó extenzív tetőket építeni.
KKL: Mit tudnál tanácsolni az építészhallgatóknak, mik a legfontosabb kompetenciák?
HS: Az önismeret.
"Ha az ember sokat áll a tükörben, és megpróbálja saját magát megismerni, önismeretet gyakorolni, akkor talán felfedezheti azokat a képességeket, amik benne megvannak, ami könnyen kirázódik, amihez jobban van affinitása, és nagyobb sikerélményhez tudja őt juttatni. Nagyon sok csalódás és összetört emberi sors van, mire harmadév végére rájönnek, hogy az oktatás néhány területén nem tudnak eredményesen teljesíteni, mert az egyéniségük, készségeik alapján az építészmérnöki szakma nem minden területére alkalmasak."
A 18-19 éves hallgatóknak, akik ide felvételt nyernek, még nincs saját pályaképe. Sajnos a kar jóformán semmit sem tesz annak érdekében, hogy egy reális pályaképre készítse fel a hallgatókat. Végig kellene gondolniuk, hogy egy végzett évfolyamból országos szinten körülbelül 20 százalék tervező-építészre lesz szükség, esetleg legfeljebb 30 százalékra, a többieknek valahol máshol lesz a helye. Ezek közül csak példaként említem a kivitelezést, a beruházást, az üzemeltetést, államigazgatást, az oktatást, a banki- és biztosítási szektort, de a gyártói-kereskedői alkalmazástechnikai feladatok is sok lehetőséget nyújtanak.
Amikor én elengedtem az építészettörténeti tanszékes diploma félévben az építőművészi karrierképet, mert kényszeresnek éreztem a tervezési tanszéken a diplomamunka befejezését, akkor már nagyon mást szerettem volna csinálni, és a korábbi félévekben az épületszerkezettani tanszékkel kialakult kapcsolat jelentette számomra a szakmagyakorlás műszaki oldala irányába mutató elköteleződést. Én még hallgattam Gábor Bubut (Gábor László – szerk.), együtt dolgoztam Bakondi János bácsival, Petró, Pattantyús, Mischl tanár urakkal, akiktől gondolkodást tanultam, és akiknek később munkatársa lehettem. Én ilyen szempontból szerencsésnek érzem magam, hogy nekem sikerült ezt az önismereti folyamatot végigjárni, mind a mai napig jól és eredményesnek érzem magam ebben a környezetben.
KKL: Mik a terveid a nyugdíjas évekre?
HS: Még nincsenek, remélem, egy jó darabig nem is lesznek. Ameddig szükség van a szaktudásomra a tanszéken, addig úgyis maradok. Most is rossz érzéssel töltenek el a járványhelyzet otthon eltöltött napjai; nem jó egész nap a fotelben ülni és laptoppal kommunikálni, arc nélküli hallgatókkal konzultálni, társtervezőkkel egyeztetni. Kifejezetten feldobó élmény volt a szeptemberi félévkezdés, amikor a terem lépcsőin is hallgatók ültek. Még sokáig nem szeretnék otthon ülő nyugdíjas lenni. Maradjunk ennyiben.
Kovács Károly Lehel okl. építészmérnök, épületszerkezeti szaktervező
Szerk.: Nemes D. Nikolett
