A bevezetőben megfogalmazottak miatt is tanulságos lehet feleleveníteni azt a harmincas évek közepén lezajló építészeti vitát, amely elsősorban a tájegység építészetének kérdését állította fókuszba. Később azonban a vitában az építéshatóság ideológiai érdekérvényesítő szerepére helyeződött a hangsúlyt, ami rávilágít az építészetpolitika és adminisztráció sajátos stíluskérdésére is.

A harmincas évek közepén országos szinten is napirenden volt a nemzeti építészet kérdése. A Balaton mint kiemelt turisztikai régió és a trianoni döntés utáni Magyarország identitásképének meghatározó eleme sajátosan reflektálta ezeket a vitákat. A felfutó üdülőterületi építkezések ugyanis a reprezentáción túl olyan új kérdéseket fogalmaztak meg, amelyek a történeti mintázatokat levedlve a rekreációt már mint modern funkciót értelmezték. A tóparti környezetben a rekreáció fesztelen életvitele és egyszerű, elemi építészete a városi ideológiák levetkőzésére is lehetőséget adott. Az új építészeti feladatok fundamentális kérdéseivel összefüggésben ugyanakkor a tájegységi identitás problémája is hamar kiéleződött, bár ezt nem feltétlenül helyezhetjük a város és vidék korabeli témájának kontextusába. Az üdülőterület kérdésköre új perspektívát nyitott a tájra, amely a régió építészetének problémáját is új megvilágításba helyezte.

Az északi és déli parti üdülőterületek kialakulása – elsősorban a topográfiai és településmorfológiai adottságok révén – eltérő hatásmechanizmusokat mutatnak. A déli parti üdülőterületek a vízszintsüllyesztés és a vízpart mesterséges szabályozása révén kialakuló apadási övön jelentek meg. Az ősközségektől függetlenül hálós raszterben parcellázott üdülőtelepeken a somogyi népi építészet hatása kevésbé éreztette hatását, inkább a történeti villaépítészet és a modern nyaralók tipológiai terjedtek el. Ezzel szemben az északi oldalon az üdülőtelepek az ősközségekkel szervesebb kapcsolatban alakultak ki és ebből adódóan a helyi mintázatok is hamar megjelentek a nyaralóépítészetben. Ezt erősítette a turisztikailag kiemelt célpontok vernakuláris kultúrája iránti urbánus érdeklődés. Ezeken a helyeken a turisztikai fejlesztések helyi építészeti karakterkeresése és a nemzeti identitás kérdése egymással összefonódva jelent meg.

A Balatoni Intéző Bizottság keretében már a harmincas évek elejétől aktív építésügyi munka indult el.[1] Ennek a munkának Czakó Adolf, Kotsis Iván és Tóth Kálmán voltak a meghatározó alakjai. A szervezet műszaki bizottságának célja a regionális szemléletformálás volt, ugyanakkor a szervezeten belül is eltérő megközelítések fogalmazódtak meg. Kotsis Iván[2] tevékenységéről és mintaterveinek hatásáról egy korábbi írásomban már írtam, de a BIB működésével összefüggésben Tóth Kálmán szerepéről is lesz még részletesebben szó.

Kotsis célja egy autonóm üdülőterületi építészet kialakítása volt, amely bár alkalmazkodik a táji adottságokhoz, de a rekreáció modern életformájából adódóan kellő távolságot is tart a népi építészet formakincsétől. Az ő felfogásában a táj mint klíma, topográfia és építőanyag jelent meg, ugyanakkor mintaterveiben a regionális építészet nemzetközi, olasz és délnémet áramlatai is éreztették hatásukat. „Tárgyilagosságra" törő formálása azonban kétségtelenül jól alkalmazkodott az egyszerű nyaralóépületek praktikus térszervezéséhez. Ebben a felfogásban végezte szemléletformáló tevékenységét a BIB keretében, tematikus publikációkat, előadásokat készített, kiállításokat és tervpályázatokat szervezett. 1931-ben a Magyar Mérnök és Építész-Egylet rendezett ankétot a Balaton témájában, ahol már megjelentek az eltérő elképzelések, napirendre került a tájegységei építészet kérdése is.[3]

Ezt követően ugyanakkor a nyaralóépítészetben a Kotsis által is propagált funkcionális és szerkezeti kérdések kerültek előtérbe, a tájegységi identitás problémája háttérbe szorult. 1934-ben Kotsis a BIB keretében nyaralótervezési tervpályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy az építtetőknek mintaterveket adhassanak. A beérkező tervek Kotsis szándékainak megfelelően elsősorban a nyaralóépítészet autonóm „tárgyilagos" formálására kerestek funkcionális megoldásokat, a vernakuláris mintáktól távolságot tartva.

A harmincas évek közepén ugyanakkor országos és regionális szinten is elindultak azok a törekvések, amelyek a népi építészeti emlékek szakszerű dokumentálásából és feldolgozásából kívántak inspirációt meríteni. Ennek a mozgalomnak épp a BIB keretében önkéntes tevékenységet végző Tóth Kálmán volt az egyik meghatározó alakja, aki a BIB támogatásával a Balaton-felvidék népi építészetét vizsgálta A Balaton vidék népének építészete címmel.[4] Könyvének előszavát az a Padányi Gulyás Jenő írta, aki a nemzeti építészetről folytatott országos szintű vitákban is aktívan részt vett, politikai elkötelezettsége is ismert, de már korábban is exponálta magát a turizmus és balatoni építészet regionális szintű kérdéseiben is: „Mert az ő (Kós Károly) nyomában nem akkor járunk, ha a Balaton partján s az Alföld lapályain székely házakat, vagy azok paródiáit emeljük. Ez túlságosan olcsó megoldás, lelketlen másolás, félreismerése és megvetése volna a vidéknek. Ha őt követni akarjuk, ugyanazt kell tennünk, amit ő, de a magunk vidékein. Meg kell keresnünk, fel kell fedeznünk a dunántúli házat, a hevesmegyeit s a tiszamentit, balatonit és az alföldit egyenként."[5]

A két háború közti formaképzési kísérletek emlékei még ma is meghatározzák a Balaton tájképét. Padányi Gulyás Jenő az Alsóörs feletti Csere-hegyre tervezett a helyi vöröshomokkőből kilátót. A hegytetőn több kisebb épületből álló együttes mitikus történelmi formákat idéz meg. Eredetileg Horthy Miklós kilátóként épült, majd az ideológiai átrendeződést követően Szabadság kilátónak nevezték, ma pragmatikusan csak Csere-hegyi kilátóként ismert.[6] A kilátó még ma is áll, ugyanakkor a feltáruló tájkép jelentősen átalakult. Az egyre sűrűbb beépítés a korszakos ideológiák lenyomataként rendkívül heterogén képet mutat.

Padányi Gulyás Jenő és Tóth Kálmán révén tehát a BIB-ben is napirendre került a népies nyaraló ügye. Kotsis Iván visszaemlékezéseiben utal a népi építészeti formák alkalmazásával szembeni kritikájára, ugyanakkor akadémiai szemléletét mutatja, hogy a kérdés vitára bocsátását és egy kétfordulós pályázat kiírását javasolta.[7] Az első forduló egy esszépályázat lett volna, majd ennek elvi tapasztalatait szem előtt tartva egy tervpályázatot írtak volna ki az 1934-es pályázathoz hasonlóan. Az esszépályázatot 1936-ban írták ki Alkalmazhatók-e a dunántúli magyar népies építészet elemei a balatonmenti nyaralók korszerű meg-tervezésénél? címmel.

A pályázati felhívás megfogalmazása szerint: „A M. Kir. Balatoni Intéző Bizottság tanulmány tárgyává kívánja tenni azt a kérdést, vajon a balatoni nyaralók építésénél, amelyeknek korszerű megoldására 1934. évben minden tekintetben eredményes tervpályázatot hirdetett, azok gyakorlati megoldásának megtartása mellett felhasználhatók-e azok a tanulságok, amelyeket a dunántúli magyar népies építkezésből lehetne meríteni? (…)  Az elaborátum tartalmazzon szöveget, amelyben a kérdés minden oldalról megvilágíttatik és a pályázó intenciói részletesen megindokoltatnak, azután ennek kiegészítéséül kellő számú ábrát, amelyek részben a szöveggel összefüggő illusztrációkat nyújtanak, rész-ben pedig a pályázó által készített vázlatterveket tüntetnek fel, amelyek a kérdéses szellemben tartott nyaralók megoldását mutatják. (…) Az elaborátum 21-szer 30 cm méretű írópapíron készüljön, legfeljebb 12 oldalnyi terjedelemben, melyben el kell, hogy férjen a sűrű sorban készült szöveg és az összes ábrák. A lapok csak egy oldalon tartalmazzanak írási, illetőleg ábrákat és nem fűzendők össze, hanem egyes lapokban, mappába behelyezve, foglaltassanak."[8]

A felhívásra kilenc pályamű érkezett be, közülük 200 pengős díjat kapott Tóth János és Lehoczky György, valamint B. Nászay Miklós, akit 100 pengős különdíjjal is jutalmaztak. 100 pengős megvásárlásban részesült továbbá Kéry Gyula és Pázmándi István. Az esszéformátum ugyanakkor nem hozta meg a kiírók számára a megfelelő válaszokat és a második fordulóra tervezett tervpályázat kiírását már nem rendezték meg.

A korabeli szaksajtóban Tóth János pályaműve önálló publikációként is megjelent, amely hamar visszhangra is lelt. Tóth János szombathelyi építész volt, aki korábban a város rendezésével foglalkozott, de a dunántúli népi építészet szenvedélyes kutatójaként lett ismert. Esszépályázatában részletesen elemzi a Dunántúl népi építészetét, mely számára alkalmas lenne egy sajátos balatoni építészet megalapozására is. Problémafelvetése ma is helytálló: „Balaton. Egy szegény ország csodálatos vize, egyik legnagyobb kincsünk. De úgy voltunk vele, mint a gyermek a talált gyémánttal. Gurigázott vele, amíg el nem nyelte az utca pora." [9] A formai kérdéseken túl azonban a zárófejezetben pragmatikus javaslatokat sorol fel, amelyek már túlmutatnak a formálási javaslatokon és a „magyar építészet" térnyeréséhez szükséges autoriter építésügyi berendezkedés szükségességét fogalmazza meg.

Szerinte szükséges lenne a kerületi intézményrendszer kidolgozására, ahol a terveket elbírálnák és az ideológiai megfontolásokat érvényre lehetne juttatni. Továbbá a középítkezések esetében a tervpályázati rendszer kötelezővé tételét javasolta, amely demokratikus megfontolásnak hathat, bár ő ezt a nemzeti építészet érvényesítésére alkalmazná: „A közületek nagyobb építészeti létesítményeiket csupán tervpályázat alapján valósíthassák meg. A tervpályázat alapgondolata a magyar épület legyen alaprajzban, tömegben és részletképzésben. A pályatervek elbírálását is ez a szempont vezesse. Így el lehet érni azt, hogy a Balaton-környék szállodáiban, szanatóriumaiban, fürdőiben, közigazgatási épületeiben s ezt követően minden építészeti létesítményében magyarrá váljék." [10]

Mindez egybecseng Padányi Gulyás Jenő 1931-es Balaton ankéton elhangzó A kerületi mérnöki intézmény mint a balatoni építkezések hatósági felügyeletének legalkalmasabb szerve című hozzászólásával: „Balaton mentén nem a hatóságoktól, hanem a közízlés megjavulásától várhatjuk az építőművészi szempontok érvényesülését. Ez nem csak a Balaton esetében, hanem általánosságban is igaz. A mai hatóságok csupán engedélyeznek vagy elutasítanak. Elképzelhető azonban olyan hatósági szerv is, amely a beadványi terveken alakít, azokat esetleg áttervezi s engedélyezi is. Ilyen megoldást keresni annál is inkább kívánatos, mert félő, hogy a közízlés megjavulása kissé sokáig tarthat, közben pedig a Balatont még jobban agyoncsapják a rossz épületek."[11] Fontos látni, hogy mind Tóth János, mind Padányi Gulyás Jenő koncepciója túllép a nemzeti építészet esztétikai-ideológiai kérdésén és az építésügy autoriter átalakítása felé indulnak el. Az esztétikai vitát tehát felváltja a pragmatikus intézményi érdekérvényesítési kérdés.

Tóth János ideologikus építésügyi kontroll javaslatára Bierbauer Virgil reagált a Tér és Forma hasábjain. Miközben elismerte Tóth népi építészeti kutatását, a „parancsuralmi" berendezkedést helyezte kritikája fókuszába: „Annál csodálatosabb, hogy a B. I. B. intéző bizottságának pályakérdésére úgy válaszolt, ahogy azt a füzet utolsó oldalain olvashatjuk: rövid sorokban, amelyek mintegy adminisztratív tanácsokat adnak: tervpályázatok, járási, kerületi építészek intézményesítése, parancsuralom, mely csak „a magyar tradíciók átérzéséből eredt, a magyar érzés mélysége és az építészeti emlékek átélése megtermékenyítette tervek felépítését engedi meg. (…) Tóth János konklúziói a legmesszebbmenő félreértésekre adhatnak alkalmat azokban, akik nem állanak olyan közel az építészethez és a népi építéshez, mint Tóth János és még néhányan. E kívül állók – mint azok az építészek, akik számára a gondolkodás kényelme életfeltétel – hagyományok, tradíciók művelése alatt ugyanis nem értenek mást, mint a lefotografált parasztházak egyes elemeinek átplántálását különben egészen mindennapos, sablonos mai házakra. Tóth János tudástól sugárzó írásából csakis ezt olvassák ki és majd reá, mint tekintélyre fognak hivatkozni ott, ahol ők parancsuralmat gyakorolnak a minisztériumtól a járási mérnök szobájáig! Ha hoznak egy tervet jóváhagyásra, arra majd reárajzolnak a „dunántúli magyar népies építészet elemei" közül néhányat. Ha pályázat elbírálásáról van szó: akkor pedig majd annak adják a pálmát, aki tervén a legtöbb ilyent alkalmazta."[12]

A kérdés és a vita végül lezáratlan maradt. Az időközben kitörő háború visszavetette a balatoni turizmus ügyét, a háború után pedig a Balatoni Intéző Bizottságot is átszervezték. Tóth János ugyanakkor 1946-ban egy meglepő regionális léptékű Balaton-táj vízióval állt elő.[13] A szombathelyi építész a háború után Budapestre tette át székhelyét és az állami hivatalban itt kapta meg azt a megbízást, amely a Balaton régió rendezésére irányult. A nagyvonalú, ám radikális tervében a Balaton-felvidék túlterjeszkedő településeit „visszametszette" volna, ezzel védve a természet és a táj értékeit. A ma aktuális „visszavadítás" törekvéseivel részben egybecseng a negyvenes években megfogalmazott szándék, bár a tópart körül mindezt sűrű beépítéssel kompenzálta volna: „Vázlatos tervemben az a gondolat vezetett, hogy a Balaton vizét szegélyező parton 250 méter mélységben csak azok a települések maradhatnak meg, amelyek tájképi szempontból szépítik a Balatont. Újabb települések csak azokon a helyeken alakíthatók ki, amelyek a Balaton szépségét felfokozzák. Ahol ezek az adottságok nincsenek meg, telekfelosztási tilalmat kell elrendelni, s ahol a telekfelosztások már megtörténtek, az 1937: VI. tc. 17. §-a alapján az összes telket ki kell cserélni olyan telkekkel, amelyek ezeken a területeken kívül fekszenek. Ebben a területsávban a fenti eseteken kívül is engedélyezhetők közületi építkezések. A Balatonit ilyenformán egy olyan park és homokstrand veszi körül, amely majdnem megszakítás nélküli parkkeretbe foglalja a Balatont."[14]

A víziójában a népi építészet kérdése nem kerül előtérbe, bár a műemlékvédelemre és a táj esztétikájára többször utal, ugyanakkor javaslatot tesz „rezervátumok" kialakítására, amelyek elsősorban a természet védelmét szolgálnák. A rezervátumokban tilos lenne bármilyen építő tevékenység. Ez az ökológiai javaslat korát megelőzte, az első tájvédelmi körzetet csak ötvenes években hozták létre az országban, épp Tihanyban. A koncepcióban ugyanakkor ezúttal is megjelent a hatókörök átszervezésének kérdése, sőt most már nem csak építésügyi, hanem közigazgatási szinten. A század elejétől napirenden lévő Balaton vármegye gondolat megvalósítását javasolta, mert a szabályozás problémáját a tópart felett osztozkodó három vármegyében látta. „A közigazgatási rendezés is kényes kérdés. Mind a három vármegyét kárpótolni kell majd a veszteségért, de a Balaton körüli új nagy közigazgatási egységet minden körülmények között meg kell valósítani."[15] Terve a háború utáni újjáépítésben visszhangtalan maradt, de később sem szakadt el a Balatontól. Az ötvenes években a Balaton-felvidék népi építészetének műemléki felmérésében vett részt.

Az 1936-os BIB pályázat és a téma körül kialakuló vita rámutat, hogy a nyaralóépítészet esetében a népi építészeti inspiráció alkalmazása a város-vidék kettősségből kilépve sajátos üdülőterületi kérdéskörként fogalmazódott meg. A turisztikai szándékok a régión túlmutató nemzeti identitás kérdésével is összekapcsolódtak, miközben a rekreáció modern felfogása már egyre inkább levedlette az ideológiai rétegeket és a pragmatikus funkcionális szempontokat helyezte előtérbe. Ugyanakkor a vitában a formai-esztétikai kérdések mellett az ideológia érvényesítésének intézményi keretei is napirendre kerültek, amelyek a korszakban formálódó építésügyi szabályozás építészetpolitikai színezetére is rámutatnak. A korszak alternatív regionális koncepcióinak bemutatását a Szezonális örökség sorozat következő részeiben bontjuk ki.

 

Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos balatoni karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, a fesztelen táji környezetben az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

 

Wettstein Domonkos

 

Irodalomjegyzék:

Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.

https://repozitorium.omikk.bme.hu/handle/10890/5623

Wettstein, Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés - Építészettudomány, 45 (1-2). pp. 139-171. (2017)

Wettstein Domonkos: Modernizáció és modern építészet a két világháború közötti rekreációs célú építkezésekben. In: Veöreös, András; Horváth, Tamás (szerk.) Kortárs építészettörténet V. 100 éves a Bauhaus. Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara, Győr (2020) pp. 111-128.

Wettstein Domonkos: Resort Architecture in Regional Perceptions: Multiple Aspects of a Region in Iván Kotsis’ Design Method for Balaton Lakeshore. Prostor, Vol. 29 No. 2(62), 2021. https://doi.org/10.31522/p.29.2(62).6

Hivatkozások: 

[1] A két háború közötti Balatoni Intéző Bizottság építészeti tevékenységét részletesen lásd: Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. https://repozitorium.omikk.bme.hu/handle/10890/5623

[2] Az Építészfórumon futó tematikus sorozat Kotsis Iván életművéről Paár Eszter szerkesztésében: https://epiteszforum.hu/fogalmak/epiteszek-alkotok/kotsis-ivan-1889-1980-

[3] Az ankét témája részletesen feldolgozva: Wettstein D.: Tájképek Trianon után. Transzferhatások és helyi adottságok a Balaton-part építészetében. (Megjelenés előtt álló publikáció a Tértár Térformák-Társadalomformák sorozat keretében: Tamáska Máté, Kollár Árpád (szerk.): A genius loci áthelyeződései munkacímű kötetben. Az előkészítőkonferenciáról a beszámolót lásd: https://epiteszforum.hu/felepulni-trianonbol

[4] Tóth Kálmán: A Balaton vidék népének építészete. M. Kir. BIB, Budapest, 1936.

[5] Padányi Gulyás Jenő: Idegenforgalom és építészet. A Magyar Mérnök- és Épitész-Egylet Közlönye, 69 (1935) 52, 348-352.

[6] Merényi György: Az ismeretlen Padányi Gulyás Jenő. http://hg.hu/cikkek/varos/14136-az-ismeretlen-padanyi-gulyas-jeno/

[7] Kotsis Iván: Életrajzom. Prakfalvi Endre (szerk.) Budapest: HAP Tervezőiroda Kft. és a Magyar Építészeti Múzeum közös kiadása, Budapest, 2010.

[8] Pályakérdés: Alkalmazhatók-e a dunántúli magyar népies építészet elemei a balatonmenti nyaralók korszerű meg-tervezésénél? Tér és Forma, 9 (1936) 1, 7.

[9] Tóth János: Alkalmazhatók-e a dunántúli magyar népi építészet elemei a balatonmenti nyaralók korszerű megtervezésében ? Vasi Szemle 6 (1937) 1–2, 33–48.

[10] Tóth János: Alkalmazhatók-e a dunántúli magyar népi építészet elemei a balatonmenti nyaralók korszerű megtervezésében ? Vasi Szemle 6 (1937) 1–2, 33–48.

[11] Padányi Gulyás Jenő: A kerületi mérnöki intézmény mint a balatoni építkezések hatósági felügyeletének legalkalmasabb szerve. Tér és Forma 5 (1932) 3, 229-230.

[12] Bierbauer Virgil: Rövid hozzászólás Tóth János I. díjas pályaírásához. Tér és Forma, 19 (1936) 11, 321.

[13] A negyvenes és ötvenes évek regionális terveit, köztük Tóth János 1946-os tervét részletesen lásd: Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. https://repozitorium.omikk.bme.hu/handle/10890/5623

[14] Tóth János: A Balaton környék egységes fejlesztése és rendezése. Tér és Forma 19 (1946) 1–3. 14–18.

[15] Tóth János: A Balaton környék egységes fejlesztése és rendezése. Tér és Forma 19 (1946) 1–3. 14–18.

 

 

Szerk.: Nemes D. Nikolett