Bálint Imre: „A politika szemében az építész mindig is egy kekeckedő fazon volt”

Bálint Imre mint leköszönő BÉK elnök többek között építészet és politika viszonyáról, a Népstadion ügyről, a készülő állami tervezőintézetről, az ún. profi kamara finanszírozási problémáiról, a kamarai elnöki teendőkről és a generációs különbségekről beszélgetett Bardóczi Sándorral és Pásztor Erika Katalinával.

Pásztor Erika: Igaz-e, hogy a BÉK-nek kicsi a mozgástere a szakmai ügyek előremozdításában?

Bálint Imre: Amiről most kérdezel, az színtiszta politika. Aki ebben a politikában áttörést hoz, annak én akasztom a mellére a Nobel-díjat. Számos ügyben állást foglaltunk, volt véleményünk, megpróbáltunk valamit elérni, de ezeket a törekvéseket rendre nem vették figyelembe. Mozgásterünk volt, fogadókészségből volt hiány.

Pillanatnyilag ott tartunk, hogy az építészet nincs jelen a társadalom tudatában. A politikusok az építészetről keveset tudó társadalmi közegből kerülnek ki, aztán vagy van némi affinitásuk az építészethez, vagy nincs. Most például hagyják elsorvadni a szakmánkat. Ha hirtelenjében egy csoda következtében újra belendülne a gazdaság, akkor ma nem lenne elegendő építész szervezet, amely el tudna kezdeni dolgozni.

Visszatérve a kérdésedre: a Kamarának mindig is volt állásfoglalása. Tekintve, hogy a Budapesti Építész Kamara létszámában a tervező magyar építészek durván felét adja, az elképzelhetetlen lett volna, hogy ne figyeljenek ránk. Abszolút odafigyeltek. A MÉK mellett a BÉK szinte azonos súllyal esett latba, mindamellett nekünk magunknak is számos önálló kezdeményezésünk volt, amelyet – ha lehetőség volt rá – országos szintre tudtunk terjeszteni.

Bardóczi Sándor: Véleményed szerint miért siklanak félre rendre a politikával való párbeszédek az építészetről, építésügyről? Mi okozza azt, hogy a BÉK vagy a MÉK által megfogalmazott szakmai álláspontokat gyakorta lesöprik az asztalról?

Bálint Imre: A politika ma egész egyszerűen nem épít. Fiatal koromban állami kérdés volt az építés ügye, hiszen saját minisztériuma is volt ennek a területnek az ÉVM képében. Ezt táplálta a háború utáni lakáséhség, és a lerombolt ország újjáépítésének igénye. Ebben a korszakban minden az építészek, mérnökök kezéből indult, és ha a tervek vagy a kivitelezés nem jól alakult, az akkori pártállami vezetés nem érte el a politikai céljait. Budapest négy házgyára ekkor évi 10.000 lakást nyomott ki magából az ehhez kapcsolódó egyéb műszaki infrastruktúrával. És most ne az építészet minőségi kérdéseiről beszéljünk, hanem az ország és a politika építési szándékáról. Azaz akkor a politika egyik fontos mércéje volt az építésügy helyzete, működőképessége.

Ma azonban műszaki infrastruktúra szempontjából van egy kvázi beállt ország, a legtöbb ember – ha nem is korunknak megfelelő színvonalon – de lakik valahol, ráadásul recesszió van. Vagyis a kormányzatnak ma elméleti szinten sem érdeke az építésüggyel kiemelt módon foglalkozni, másrészt az anyagi háttere sincs meg hozzá. Pedig például egy szociális- és bérlakás építési programnak nagyon-nagyon itt lenne az ideje. Az egészségügy területén nem pusztán a képzés és a végzett orvosok röghöz kötése, hanem a fizikai környezet megújításának is itt lenne az ideje. Az oktatás fizikai hátterével még viszonylag jól állunk, de ott is vannak hiányok.

A korábbi kormány idején és az új kormány idején is a BÉK elnöke voltam, és e státusz révén magas szintű politikusokkal tudtam tárgyalni szakmai kérdésekben. Többek között ezeken a találkozókon felajánlottam, hogy amíg a gazdasági recesszió következtében tervezési vákuum van, addig a szakma szinten tartása érdekében el kellene készíteni az ország állami tulajdonú épületeinek értékkataszterét, amelyről ma egyik kormányhivatalnak sincs igazi képe, sem összesítése, sem pedig felmérései. Következésképpen igazi stratégia sincs rá, hogy hogyan lehetne őket jobban, vagy egyáltalán hasznosítani. Néhány mondatos ajánlatot vittem magammal – ennél többet egyetlen politikus sem olvas el – hogy mit kellene csinálni, mennyi idő alatt, mennyiért – annak érdekében, hogy az országban dolgozó építészek ne haljanak éhen. Nem mondok neveket. Elolvasták, egyetértettek, pozitívan fogadták. Majd azzal záródtak ezek a találkozók, hogy egyet értsek meg: az apparátusáért a politikai vezető nem vállal felelősséget. Azaz röviden: a tökéletesen hozzá nem értő hivatalnokgárdán - akik nem is értik, hogy mi mit okoskodunk - siklik el rendre minden szakmapolitikai törekvés. Ez az egyik vonal.

A másik vonal pedig az, hogy a politika szemében az építész mindig is egy kekeckedő fazon volt, akivel „nem lehet rendesen együtt dolgozni”, mert „mindig előjön valami új problémával”. Így aztán ma már nincs is például örökségvédelmünk, építészeti központi tervtanácsból is most volt az utolsó. Ahol lehet, ott egyszerűen megpróbálnak kikerülni minket, mert úgy hiszik, hogy olyan „akadályozó tényezők” vagyunk, akik az állami és önkormányzati pénzelköltés (uniós forrás) ütemezettségét képesek megakasztani. Pedig időben el kell kezdeni a projektek előkészítését, méghozzá szakemberekkel, ütemezetten. Itt tartunk.

Bardóczi Sándor: Érdekes, hogy azt mondod: maga a politikus sem bízik az aládolgozó szakapparátus kompetenciájában, lojalitásában, hatékonyságában. Ha megfogalmazódik politikai szinten egy irányvonal, akkor elvileg a politikacsinálóknak nem kellene tudniuk irányítani, instruálni az alájuk dolgozó bürokráciát abban, hogy végezzék el koncepcionális irány teljesüléséhez a rájuk bízott operatív feladatot? Nincs itt valami hatalmas rendszerhiba?

Bálint Imre: A legjellemzőbb példa erre a Népstadion esete. Tudni kell, hogy amikor ez a stadionfejlesztés kormányzati szinten elhatározódott, akkor Vígh László kormánybiztos felállított egy csapatot. Addig voltam erőszakos, amíg a BÉK be nem tudott férkőzni ebbe az előkészítő csapatba. Találkozhattam vele és el tudtam mondani neki, hogy mennyire jó lenne, ha megkérdeznék arról a szakembereket is, hogy ezzel a területtel mit lehet kezdeni. Ők akkor éppen ott tartottak, hogy volt egy M=1:1000-es alaptérképük, amelyen látszott a Puskás stadion kontúrja, és a külföldi korszerű stadionok léptékhelyes kivágatait illesztgették egymás után a helyszínre, tesztelve, hogy mi férhet oda.

Ekkor mondtam el nekik, hogy mi nem azért kértük, hogy a BÉK vegyen részt az előkészítésben, hogy hátráltassuk a kormányzati elképzelés megvalósítását, hanem azért, mert az építészek nagyon sokat tudnának segíteni a kormánybiztosságra kiosztott feladat szakszerű végrehajtásában. Ezt elfogadva hívták meg a MÉSZ és a MÉK képviselőit, míg a BÉK-et a továbbiakban Mónus János képviselte. Elértük azt, hogy a Népstadiont ne bontsák le. Eljutottunk az ötletpályázatig. Elmondtuk, hogy mi lenne, ha elgondolkodnának egy picit a közlekedési infrastruktúrán, a zöldfelületeken, a terület városba integrálhatóságán. Megértették. Megszületett az ötletpályázat. Lett eredménye. Ezek után abban maradtunk, hogy a különböző sportlétesítményekre kiírják a tervpályázatot, hogy tudjanak rajta indulni az építészek. Ám a kormánybiztos és csapata az ötletpályázat után nagyon sokáig „nem adott életjelet” magáról. Három hónapunkba került, mire ismét szóba álltak velünk, de addigra már kiderült – a sajtóból tudtuk meg – hogy egy száz fős állami tervezőintézetet szerveznek a stadion létesítményeinek tervezésére.

Bardóczi Sándor: És erre született a BÉK nyílt levele...

Bálint Imre: Többek között. De közben megkérdeztem tőlük, hogy amennyiben nem lesz tervpályázat, életszerűnek tartják-e, hogy mondjuk egy Skardelli György, akire azért mégiscsak számítanék egy jelentős sportlétesítmény megtervezésénél, az a KÖZTI-vel együtt belép ebbe az állami tervező cégbe, vagy esetleg 220.000 forint nettó fizetésért elmegy ebbe az állami cégbe stadiont tervezni? Magyarul azok a nagy nevek, akikre egy ilyen tervpályázat meghirdetésekor számítani lehetne, egyszerűen egy ilyen konstrukció mellett „kimaradnak a buliból”. Másrészt pedig ez az állami cég honnan fogja kiválasztani a legjobb terveket? Honnan fogjuk azt megtudni, hogy ami készül, az a térbeli és anyagi lehetőségeinkhez mérten a legjobb munka? Lesz mondjuk öt alternatíva a cégen belül, de biztosan az öt legjobb alternatíva kerül majd az asztalra?

Bardóczi Sándor: Tényleg komoly szándék van arra, hogy létrehozzanak egy nagy állami tervező vállalatot?

Bálint Imre: Abszolút komolynak látom a szándékokat. Bár látok némi megtorpanást a kormánybiztos részéről, mert hatalmas szakmai ellenállásba ütköztek, érzékelik, hogy itt valami nem stimmel. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy e kérdésben mit tudunk majd elérni, pontosabban az informális csatornákon keresztül mit tud a szakma elérni. Október 17-e óta én már nem vagyok elnöki státuszban, de tudomásom szerint odáig eljutottak, hogy a felvételhez ötletpályázatot hirdetnek. Tehát ha valaki alkalmazottként be akar kerülni ebbe a leendő állami tervező vállalatba, ötletpályázat útján kerülhet be. De még egyszer kérdezem: vezető építészeinkről komolyan hihető, hogy egy ötletpályázat után bemennek egy állami tervező vállalatba, állami fizetéssel? Miért hiszik ezt? Innen már csak három lépésre van azoknak a valaha volt regionális tervezői vállalatok megalakítása, újraalakítása, amelyek állami kézben tartották a tervezést. Azaz kijelölt állami tervezési feladatok lesznek, politikai utasításra történik a feladat-végrehajtás? Volt már ilyen rendszer - Rákosi idején. Én ebben nőttem föl. Ez a rendszer, mint azt már az elején említettem, a mennyiségről és nem a minőségről szólt. Sajnálom, ez a véleményem. Ezt szakmai körökben mindenütt el is mondtam, igazat is adtak nekem. A politikusok nem annyira, ezért abba is hagytam, nem láttam értelmét, hiszen mondanivalóm süket fülekre talált.

Bardóczi Sándor: Ezek a folyamatok mennyiben felelősek azért, hogy nem indultál újra az elnöki székért a BÉK-ben?

Bálint Imre: Ez kettős ügy. Amióta kamara létezik, én különböző tisztségekben jelen vagyok benne. Az első időkben például az V. kerület kamarai biztosa voltam. Ekkor még volt a tervtanácsoknak értelme, mert heti rendszerességgel voltak, és működött a dolog. Tudod, amikor észreveszik valakiről, hogy dolgozik, akkor szeretnek rápakolni, és így fejlődött az én kamarai jelenlétem is. Voltam tag az országos jogi bizottságban, majd az etikai-fegyelmi bizottságban. Aztán 8 évvel ezelőtt, a tisztújítás során felkért a jelölő bizottság, hogy induljak alelnöknek. Az előzetes meghallgatáson az építészet ügyét a borkultúrával állítottam párhuzamba. A magyar borászok a rendszerváltozás után a magyar borkultúra döbbenetes reneszánszát tudták elérni. Úgy képzeltem, hogy az építészetnek is egy ilyen – a társadalom széles rétegeit átható, megszólító – folyamaton kellene keresztül mennie. Láttam a testbeszédből - letették a ceruzát, levették a szemüveget -, hogy vagy nagyon jó úton járok, vagy nagyon rosszon. Megköszönték, elküldtek.

Még be sem értem az irodába, már hívott Schwarczuk Ágnes, hogy ne haragudjak, de nem alelnöknek, hanem elnöknek jelölnének. A két másik jelölttel megbeszéltem, nem okozott nekik frusztrációt a dolog. Így jöttem be végül erre a pozícióra és húztam le 8 évet elnökként. Ezalatt az idő alatt jó sok ügyet megharcoltunk. Létrejött néhány kézzelfogható dolog is: a továbbképzési központ, a FUGA, most pedig a FUGA rádió. Mivel a szakmánkat a kultúra részének tekintem, ezért ezek szerintem nagyon fontos lépések voltak, már csak azért is, mert itt lehetne igazán aktivizálni a tagjainkat. Azt is tudnotok kell, hogy első 4 év után a jelölő bizottságnak nem volt javaslata, így kerültünk be Mónus Jánossal egy második ciklusra is egy Szoják Balázsékkal lezajlott – számomra azóta is érthetetlen –, rövid közjátékot követően. Harmadjára már nem vállaltam. Jómagam hat olyan emberrel beszéltem, akit egyenként alkalmasnak tartottam arra, hogy átvegye a stafétát tőlem. Mindenki elgondolkozott rajta rövidebb-hosszabb ideig, megköszönte a bizalmat, de nem vállalta az ügyet. Jelöltként maradt egyedül Sándor Gergely. Mónus ezért döntött úgy, hogy mégiscsak visszalép a porondra. A többit pedig tudjátok.

Bardóczi Sándor: az U40 platform programjában - amelynek egyik vezéralakja Sándor Gergely -, úgy látom, eléggé markáns elemként jelent meg az az óhaj, hogy legyen az építészeknek úgymond „profi” kamarája, azaz olyan elnök és olyan vezetés, amely heti 40 órában menedzseli a szakmagyakorlást, szakmapolitikai lobbitevékenységeket folytat. Hogy látod ezt a kérdést? Megvalósítható a profi képviselet, a tervezői tevékenységtől teljesen leváló főállású vezetés?

Bálint Imre: Sándor Gergely engem a mostani választáson „hétvégi elnök”-ként aposztrofált. Amikor kiszivárgott, hogy nem jelöltetem harmadjára magam, elég sok telefont kaptam önjelölt elnök aspiránsoktól. Sándor Gergellyel személyesen is beszélgettem. Ő világossá tette, hogy az elnökséget ő főállásban képzeli el, nettó 4-500.000 forintos fizetéssel. Ez bérköltség szintjén közelíti a bruttó másfél millió forintot. Ha egy elnöknek másfél millió forint a fizetése, akkor egy alelnöké sem lehet kevesebb egymilliónál, az elnökség többi tagja pedig akkor legalább 750.000 Ft-ba kerül fejenként. De ebben az esetben a Felügyelő Bizottság tagjai is szeretnének 500.000 Ft-ot kapni, és az etikai bizottság tagjai – akikre egyre több munka hárul – sem fognak 30.000 Ft-ért ott ülni a posztjukon. Ez összeadva havonta 20-30 millió forint bérköltséget jelent. S még egy szót sem ejtettünk a titkárságról, a rezsiről, ezekkel együtt 40-45 millió Ft havi költségről beszélünk, amely egy gazdálkodási évben közelíti a 400 milliót.

Ha a BÉK-be mindenki befizeti a tagdíjat, akkor jó esetben 140-150 millió Ft-os forrása van a Budapesti Kamarának, ebből kell gazdálkodnia. Azt a tiszteletdíjat, amelyet a funkcionáriusok ma kapnak, 8 év alatt még az infláció mértékével sem emeltük meg. Megkérdeztem tőle, hogy azt a plusz 200-250 milliót miből gondolja kitermelni. Az volt a válasza, hogy a FUGA fölösleges. Ha így is lenne, bezárásával a hiányzó mintegy 2-250 millió Ft-ot nem lehetne előteremteni. Én pedig azt gondoltam, hogy amennyiben Sándor Gergely lesz az elnök, akkor ő egy „megélhetési elnök” lesz - már amennyiben én „hobbi elnök” voltam -, és az építészet köré szőtt kulturális üzenet el fog tűnni a kamara életéből. Kíváncsi vagyok továbbá arra is, hogy egy 8 órás munkaviszonyban egy állami köztestületet vezető kamarai elnök hasznosan tudná-e eltölteni az idejét. Én úgy látom, hogy egy elnöknek nincs ennyi feladata.

Pásztor Erika: Mit csinál egy elnök egyébként?

Bálint Imre: Állami vezetőkkel, az elnökség tagjaival, a területi kamarák elnökeivel, az országos kamarával, bizottságok vezetőivel egyeztet. Erre kialakult egy munkarend, ez részmunkaidőben teljes mértékben megoldható. Nem arról szól a történet, hogy az elnök asztalán állnak az akták, amit ki kell neki szignálnia. Erre létezik egy nagyon jól működő, rutinos titkárság, ahonnan megszűrve megkapja az ember az összes, munkájához szükséges információt. A jogszabályalkotás nem a mi kezünkben van, mi legfeljebb véleményezők vagyunk. Erre is megvannak a kialakított csoportok, akik ezeket csinálják, ügyvédeinkkel a háttérben. A vezető inkább koncipiál, annak tudatában, hogy mi a helyzetünk, mit akarunk elérni és milyen eszközrendszerünk van hozzá. Napi 8 órában egész egyszerűen nincs teendő.

Pásztor Erika: Nem lehet, hogy az új generáció már más életpálya-modellt követ? Miért van az például, hogy a BÉK közgyűlésen zömmel inkább az idősebb generáció tagjai vannak jelen?

Bálint Imre: Abszolút így van: egy erős értékrend-váltás figyelhető meg. Ha különböző fiatal vezetőkkel leülök tárgyalni, sok esetben azt sem értik, amit mondok. Pedig nem arisztokratikusan fogalmazok, hanem egy másfajta logika szerint. Az a fajta komputerizált, mobil telefóniára épülő kommunikáció, amely az utóbbi években kialakult, megváltoztatta a viselkedésformákat is. Az ember ma következmények nélkül sok tízezer vagy százezer ember elé tárhatja a véleményét névaláírás nélkül. Ez számomra elfogadhatatlan. Ha valakinek véleménye van, akkor az írja alá és vállalja, vagy mondja el szemtől szembe. A társasági érintkezési formák is átalakulnak: ez önmagában még nem baj. Természetes, ha változnak a dolgok. Az én generációm nagy társaságokba verődve, hatalmas szakmai viták közegében nőtt fel. Ez az új típusú kommunikáció viszont deformálja ezeket a személyes kapcsolatokat. És ma hiányzik az a közeg, amely a személyes kontaktusokon keresztül erősíti a kapcsolatokat, közösségeket. Vagy legalábbis nagyon kis részben van meg. Ebből a generációs szakadékból is adódhat, hogy nehezebben értjük meg egymást. Nekem nagyon furcsa, hogy a fiatalok egyre kevésbé kíváncsiak az öregebbek tapasztalatára, felhalmozott tudására. Nálunk ez máshogy volt. Hiába voltak diákként, pályakezdőként jó eredményeim, Jurcsik Károlyra, Virág Csabára és a többi nagy öregre istenként tekintettünk. Ha nekem valaki valamit mondott ezek közül az emberek közül, akkor én azt boldogan meghallgattam. Ma a véneket kinevetik a hátuk mögött. Ez nekem egy kicsit furcsa. A fölhalmozott tapasztalat ma már nem érték, nem hallgatják meg, még akkor sem, ha utána ezt átértékelve esetleg hasznosítani tudnák.

Bardóczi Sándor: Egy kicsit kitekintve a BÉK-en belüli feszültségek közül, a MÉK és a BÉK viszonyában is voltak azonosítható neuralgikus pontok. Ez a tagság szintjén is érzékelhető volt az egyes közgyűléseken, de talán a vezetőségek közötti villongások is kitapinthatóak voltak. Rosszul látom ezt?

Bálint Imre: Ez soha nem volt olyan éles ellentét, mint amilyennek esetleg látszott. Első ciklusomban Eltér István volt a MÉK elnöke, aki egy lezserebb és bohémabb ember, mint Noll Tamás. A rivalizálás akkor még kimerült abban, hogy ki mit talált ki. Akkor még volt ilyen verseny a BÉK és a MÉK között. A magyar építészetpolitikai irányelveket például én hoztam haza Finnországból, és elkezdtük fordítani, amitől a MÉK vezetés „egy kicsit ideges lett”. Igen, ebben volt némi rivalizálás. Ha valami nagyobb probléma volt a két szervezet között, az általában inkább a pénzelosztás rendszere miatt alakult ki. Mi a boldogabb időkben közel 5000 fős tagsággal rendelkeztünk, ugye...

Bardóczi Sándor: Most mekkora a BÉK tagsága?

Bálint Imre: Az aktív tagok száma ma 2600 körül van. A jegyzett, regisztrált létszám 4000 fő körül, de ezek közül 1400 nem aktív, nyilvántartási pénzt fizetnek ugyan, de az az aktív tagsági díjtól jóval kevesebb. Így jön ki a már említett 136 millió forintos éves költségvetés. Visszatérve a korábbi kérdésedre: nagyon fontos volt a vidéki kamarákkal történő együttműködés kiépítése. Amikor én a BÉK elnökséget átvettem, akkor a vidéki kamarák zöme nagyon lenézett státuszban volt. Ezt én nem tudtam, de boldogan konstatálták részemről az együttműködési készséget. Ennek ellenére a BÉK tömegénél fogva egy jóval koncentráltabb szervezet, a fővárosi „vízfej” pedig a szürkeállomány részét itt tartja. A díjazott építészek 80-85%-ban BÉK tagok. Ebből adódóan a MÉK részéről voltak ötletek, elvárások, amelyek sokkal nagyobbak voltak irányunkban, mint a vidéki kamarákkal szemben. Ehhez természetesen az is hozzájön, hogy amennyiben a szakma el van látva dugig munkával és ebből jól megél, akkor a rivalizálás szintje alacsonyabb. Tekintve, hogy most viszont mindenki a tartalékait éli fel, és sokunknak villanyszámlára kell a pénz, az ellentétek is élesebbek lettek. Sokkal élesebben jelenik meg egy ilyen szituációban a területi kamarák pénzfeladása a MÉK felé, amely mint tudjátok, nem létszámarányos. Próbáltam elérni, hogy létszámarányos legyen, de nem sikerült. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog túlélni 2013-ban a Kamara, amikor bejön a képbe a kettős kamarai tagság. Egy most kijött új jogszabály szerint ugyanis januártól nyugodtan át lehet lépni a Mérnöki Kamarába évi 11.000 Ft-ért az Építész Kamara jövőre esedékes 46.000 Ft-ja helyett. Ez még nem élő jogszabály, reméljük a változást.

Bardóczi Sándor: Csinálnád máshogy, ha az elnökséget most kezdenéd?

Bálint Imre: Nem. Nem tudnám máshogy csinálni. Persze, ha rendelkezésemre állnának ma nem meglévő lehetőségek, akkor abszolút. Akkor sokkal progresszívebb lennék. Ha azonban zárt ajtókat látok, akkor azokat teljesen felesleges döngetni, csak azért, hogy rosszabb legyen a közérzetem. Azon a kijelölt futópályán próbáltunk meg – időnként kis flikk-flakkokban – mozogni, amely számunkra ki volt jelölve, és azon belül igyekeztünk valami jót csinálni. A FUGA és a már emlegetett többi dolog azért nem volt olyan nagyon rossz eredmény. Ha lenne egy szakmai kormányzata is az országnak, vagy legalább egy hivatala és nem lenne az építésügy ennyi részre szétszedve, akkor talán ennek a futópályának is más lenne a geometriája. Amikor például a tervpályázati rendeletet egyeztettük az illetékes minisztérium illetékes főosztályán, az első 15-20 percben el kellett mondani a főosztályvezetőnek és jogászának, hogy mi az az építészeti tervpályázat és miért van rá szükség. De ugyanez van a többi minisztériumban is, ahol a mi ügyeinkkel foglalkoznak. Ezekre jön még most rá az MMA, amit „alig vártunk”. „Boldog vagyok tőle”. Innentől kezdve, ha maradtam volna sem tudtam volna mit csinálni, legfeljebb megütött volna a guta.

Pásztor Erika: Visszatérek a korábbi kérdésemhez: szerinted a BÉK tisztújításról miért hiányoztak a fiatalok?

Bálint Imre: Az a kör ott volt, amely szerette volna Sándor Gergelyt elnökként látni. De tekintve, hogy ma nincs olyan, hogy építészeti közélet (építészet se nagyon), így az érdeklődés is sokkal kisebb. A fiatal generációk ezek mellett – habár az interneten keresztül nagyon is intenzíven kommunikálnak egymással – nem érzik annak szükségességét, hogy építész építésszel találkozzék. Ha van valami munkájuk, akkor azt magányosan csinálják, a Kamara meg „úgyis csak a pénzt húzza ki a zsebükből” – gondolják. „Mit kapok én a kamarától?” – kérdezték százszor is tőlem. Nagyon nehezen tudunk kommunikálni a tagjainkkal. Ha postán keresztül értesítjük őket, akkor a naponta tucatjával a postaládában landoló sok szemét között a mi levelünket is olvasatlanul dobja ki a megszólított tag. Nem beszélve a nagyon magas postaköltségről. Ha ugyanez az üzenet e-mailben megy ki, akkor az a virtuális szemétkosárban végzi. Ha valaminek botrányszaga van – lásd Zeppelin – akkor arra persze odafigyelnek az emberek. De arra, hogy a huszonkettedik kísérletet tesszük a jogosultság ügyében, vagy a bennünket negatívan érintő jogszabályok jobbítása érdekében, az nem ér el hozzájuk.

Igazából oda sem tudjuk nekik adni a tervezeteket, mert nagyon szűkek a határidők, maguk a jogszabályokat készítő minisztériumi alkalmazottak sem tudják, végül a jogi és politikai szűrőn mi megy át. Magyarán nem tudunk jól kommunikálni, a fiatalok pedig nem érzik szükségességét ennek a fajta szakmai jellegű, személyes kommunikációnak. Nincs szakmai élete ma Magyarországnak. Ezért nem jönnek el. A hovatartozást, a szakmai kör szükségességét kellene erősíteni, egy olyan öntudatot, amely a mai magyar értelmiségen belül egy szegmenssé tudja tenni az építészeket, akik így fontos társadalmi folyamatok részévé tudnának válni. Egy olyan szakmánk van, aminek ugyanis feladata (ezt ma sokan nem érzik), és ezek mellett hatalmas felelőssége is van. Tudomásul kell venni, hogy soha nem lesz hasonló volumenű építkezés Magyarországon, mint 2008 előtt volt. Nem lesznek itt olyan megaprojektek, amelyek addig folyamatosan ellátták az építészeket munkával. Nagyon helyesen, a dolgokat átértékelve, sokkal kisebb léptékű fejlesztésekre kell berendezkedni. Ebbe valahogyan a mostani fiataloknak bele kell szervesülniük. A közgyűlésre azért nem jöttek el, mert nem érezték magukat megszólítva - ez egészen biztos. Nem érdekli a fiatalokat sem a MÉSZ, sem a Kamara, ugyanis a rövidtávú boldogulásukhoz nem nyújt segítséget, a hosszútávú felelősséget meg kevéssé érzik. Ezen kellene változtatni.

Bardóczi Sándor, Pásztor Erika Katalina