Batár Attila: Zentrum Paul Klee, Bern
"Mintha három földbe metszett szemet látnánk. Ezek a vágott rajzú szemek azokra emlékeztetnek, amelyeket a művész néhány arcképén fedezhetünk fel. Figyelő szemek, mielőtt a horizont alá buknának. Szemlehunyás előtti utolsó pillanat." Írás a Renzo Piano tervezte Zentrum Paul Klee-ről
Batár Attila: Zentrum Paul Klee, Bern1
Tavaly júniusban újabb alkotással gazdagodott a monumentális épületek sora. Felépült Bernben a Renzo Piano tervezte Zentrum Paul Klee. Ez a Klee teljes oeuvre-jét összefoglaló kulturális központ nemcsak múzeum. Klee műveinek tárolása, gondozása és kiállítása mellett helyet ad Klee zenei elhivatottságának is — egy ideig hegedűművészként és kritikusként tartotta fenn magát —, és a háromszáz személyes koncertteremben hangversenyeket, színházi darabokat, oktató előadásokat fognak tartani. A központ fontos része még a gyerekmúzeum (Creaviva), s a mindenki számára nyitva álló három művészeti stúdió, oktató műhely.
E nagyszabású alkotás mégis szerény monumentalitás, mert Piano mindig finoman, egyszerűen formál. Itt, a dombok közé, rozsdamentes acélból készült hullámvonalakat fektetett melyek megismétlik a dombok vonalvezetését. A központ három épülete a Bernt körülvevő lejtők egyikébe van félig elsüllyesztve. A központot közvetlenül a Klee-család temetkezési helyének a közelébe telepítették (Schosshalden), amelyik Klee urnáját is őrzi.
Úgy tűnik, a dombok óriásokat tartanak méhükben, amelyek a terepből kiemelkedve, nyitva tartják szemüket. Messziről nézve, a homlokzat, „a szemek”, félig takartak, mert a három ív előtt közvetlenül egy hosszan elnyúló, vízszintes vonalú töltés húzódik. A töltés takar, távolabbról, a város felöl közeledve, a szemeknek csak a felső, felmagasló íveit látjuk. Ettől a csalás, a csalódás, vagy a vágy, megtudni, mi van a töltés mögött. Mintha három földbe metszett szemet látnánk. Ezek a vágott rajzú szemek azokra emlékeztetnek, amelyeket a művész néhány arcképén fedezhetünk fel. Figyelő szemek, mielőtt a horizont alá buknának. Szemlehunyás előtti utolsó pillanat. Búcsúzó szemvetés. A tervező mintha késsel vágta volna ki a Klee képekről vagy az ókori freskókról leszedett, nagyra nyílt szemeket. Finom hasítás a földben. A szemek az enyhén lejtő domboldalról a távolba néznek: az előttük fekvő völgyre, Bern városára, a tájban elfekvő mögöttes dombokra, s hajnalonta a keleten felkelő napra.
Mi ihlette meg a tervezőt? A környező dombok vonalaihoz akart alkalmazkodni, hasonulni? A természetet akarta folytatni, művi módon megismételni? Az adottságokat akarta adaptálni, beleépülni a lejtőkbe? Klee játékos művészete ihletette meg, finom rajzos formáit akarta beültetni, beilleszteni a természetbe? Vagy saját lírai formáinak keresett egy újabb formát? Mind lehetséges. A természet adva volt, Klee szelleme áthatotta az alkotót, s előző művei, a Centre Pompidou kígyózó mozgólépcsője, a houstoni Menil Collection dongaboltozatú lefedései, a genovai móló és a tengerpart légcsavarai, a Centre Jean-Marie-Tjibaou (Noumae) költői ihletésű íves falai már mögötte voltak. Pianot kell idéznem: elsősorban arra kell figyelni, mire inspirál a hely, mert a terv már előzőleg odavetette árnyékát.
A dombos vidékbe helyezett Zentrum egymás mögé sorolt acéltartók hullámvonalaiból áll. Ezek az acélívek egyszerű geometrikus formák, a végtelen szinuszgörbe kiragadott szakasza. De Piano sokoldalúan, rendhagyó módon dolgozik, nem préseli mechanikusan geometriai alakzatokba épületeit. A formák inkább utalások, jelzések, mint másolatok.
A teljes kompozíció az épület előtt elhúzódó töltés miatt nem jól látható. Veszteség vagy nyereség? Mert a töltés nem csak takar, hanem egyben titkot is sejtet. A takarás kíváncsivá tesz. Arra is kényszerít, hogy megkerüljük a töltést. Kizárólag oldalról tudunk az épületet közelébe kerülni. A töltés mögött csak egy keskeny sáv, szűk út marad a közelítésre, s a rálátásra. Ezt nevezte el Piano a Múzeum utcának. A hullámvonalak földi vetületével párhuzamosan egyenes vonalak futnak. Az út, a töltés és újra egy út. Kontrasztként. A Múzeum utcában áll a bejáratra mutató jelzés is, Klee egyik rajzának acélból készült, pirosra mázolt mása. A hullámvonalak s az egyenes töltés közé beszorított útról kizárólag skurcban látjuk a központot. Közelítve értjük meg, hogy nem három különálló félkörívet látunk, hanem egy összefüggő, folytonos, hullámzó vonalat. Ezek a hullámok a föld felszíne alatt, pontosabban a terepszinthez képest lesüllyesztett térben, a völgyekben is folytatódnak. Újabb élmény. Felfedezzük, hogy az alászálló görbék, a völgyben irányt váltva, a magasba ívelnek. A földfelettiek domborúak, s a talajt érintve homorúakká válnak. A vonalak folyamatosan hajladoznak. A vidék dombjainak acél megfelelői bonyolódni kezdenek. Kényszerülünk, hogy ne csak felnézzünk az emelkedő hangárívekre, hanem, hogy letekintsünk a már sokkal bonyolultabb lesüllyesztett árkokra, ahol felfedezzük az épület titkát, az ívek szakadatlan menetét. Egyszer a három épület üvegfalú függőleges síkja vág bele a földbe, máskor az épületek közötti hullámvonalak, az előzök megfordítottjai érintik a terep tangensét. A görbék átúsznak a kivájt föld fölött.
Az acél hullámvonalakat követve a szem egyben az erők útvonalainak a nyomába szegődik. Szerkezetileg is okos a forma. A tető és a tartószerkezet súlyából adódó terhek leszaladnak az íveken, de nem tűnnek el a végeken, hanem továbbadják a súlyt a következő hullám felfelé ívelő szárnyának. Erővonalak játéka, amint végigfutnak a hullámzó formákon. Így adják át az ívek terhüket a következőnek. Összekötve, továbbítva tehermentesítik az egyes részek saját súlyukat. Megosztott erők, nyomaték átvitel, erő és formajáték egyszerre.
A hullám-motívum önmagában is bonyolult, de a három felemelkedő ív nem egyforma nagyságú. Közelítve a keskeny úton perspektivikusan látjuk a három ívet, csökkenő nagyságban. Mindezt nemcsak a perspektivikus illúzió következtében, látszólag, hanem valóságosan is. Közelítve megértjük, hogy az egyformának gondolt három ív tulajdonképpen csökkenő magasságú és nagyságú forma. A buszmegálló felöl közelítve a távolabbiak fokozatosan kisebbek az előzőeknél. Így a perspektivikus illúzió fokozódik, a távolabbi íveket még kisebbnek gondoljuk, mint amennyire a perspektivikus csalás alapján feltételeznénk. Így az épület egészének a képzete megnyúlik, s az épületet a valóságosnál is hosszabbnak képzeljük. Pedig az épület logója — az elnyújtott ‘m’ betű szárainak ereszkedő magassága —, előre figyelmeztet a valós helyzetre, egyre kisebb méretű hullámok, épületek követik egymást.
Az épület függőleges ívei vízszintesen is megismétlik e formát. Egyrészt a bejárat hullámvonalú hídjában. A bejárat a megközelítési ponttól számított első és második épület közé került. A hullámvonalak alsó, lesüllyesztett ívei fölött kacskaringózik el a bejárati híd. Ívek kereszteződése különböző szinteken és különböző síkokban ¨ a tartóívek függőlegesben, a híd a vízszintesben ¨ helyezkednek el. Ráadásul különböző egyenesek is keresztezik a szintet, ettől még bonyolultabb a kép. A homlokzati bejárati ív függőleges üvegfelületét vízszintes napellenző lamellák síkjai törik meg sorozatosan. Merev, rideg jelenség a lírai kompozíción belül. Mégis együttesük, görbék és egyenesek összjátéka, újabb variációt teremt a homlokzati képben. Úgy tűnik, az ívek között a lamellák egymás alatti sávjai ki is feszítik a görbéket. Feszültség keletkezik, különösen, mert a lamellák síkjai dőltek, s cikcakkban párhuzamosak.
Az íves épületek közötti völgyekben sima, áttetsző dobozokat helyezett el a tervező. Újabb játékos elem. De az egymást megismétlő acéltartók sem azonos magasságban követik egymást. A bejárattól a végekig az épület bordáit érintő elképzelt tangens lejt, olyannyira, hogy a végekre elfogy az épület. Az utolsó ívek egyre jobban belesüllyednek, s végül eltűnnek a földben. Mintha a vízből kiemelkedő hal farka felé fogyó test pikkelyeit látnánk, vagy a kiemelkedő acélgörbékben az óriás hal lekopasztott csontvázát fedeznénk fel. Az épület elfogyasztott végeiről a vízből kiemelkedő hal ovális formája jut az eszünkbe, csak víz helyett itt föld veszi körül alakját. Ez a motívum is a hullámokra emlékeztet.
Még egy ív a tájban: a múzeum területéhez kapcsoltak a környezetből egy tágas mezőt („termékeny vidék”-nek nevezve), amelyet egy gyalogos út zár le nagy körívben. A központ mögötti terület az útig körszegmenshez hasonlít, melyet a lejtős mezőre fektetettek. Az elfogyó épület nem vethet árnyékot, s bár az árnyék hozzátartozik az épülethez, ebben az esetben a mező helyettesíti az árnyékot. Az íves úton végiggyalogolva egyszerre élvezhetjük a három épület fogyasztott, süllyedő formáinak a látványát, majd előtte Bern városára, s a mögöttes hegyekre nyíló kilátást, illetve az épület hátsó nyúlványaként az egyenletesen süllyedő mezőt. E terület a hegyvonulatok, valamint az épület görbülő formáinak a fekvő társa.
Az épület fémívei között üveg a tető. A rácsapódó napsugaraktól az üveg együtt csillog az acéltartókkal. A tető domború felületére egyenetlenül süt a nap. Ragyogó, árnyas, homályos és csillogó felszínek váltják egymást. Tükrös játék. A görbület minden pontja másként veti vissza a fényt s kápráztatja a szemet. Az épület beépített részei fölött a tető szerepét betöltő üveglapok a nap sugarát elhomályosító perforált lemezekkel, hálókkal párosulnak. E napellenzős lamellák, s a múzeum belső tereiben a fátyolszerű álmennyezet sajátos, misztikus hangulatot teremt. A perforált álmennyezetekkel megszűrt, nem vakító fény olyan általános, egyenletesen szétosztott világosságot teremt, amelyben minden kép jól, tükrözés mentesen látható. Eközben a belső tér megmarad sejtelmesnek. Piano misztikus fényt varázsolt a belsőkbe.
A nagyívű, acéltartós szerkezet lehetővé teszi, hogy függőleges alátámasztás nélkül is megálljon az épület. Csak a végeken vannak kereszt merevítések, hogy el ne dűljön, illetve el ne szaladjon az épület. Ezzel lehetővé vált, hogy ne legyen a térben akadály, korlátozásmentesen lehessen berendezni a belső teret, a koncerttermet, s a kiállító helyiségeket. Sőt, az acéltartók azt is megengedik, hogy a múzeum termében e tartókról lógassák le a képek felakasztását szolgáló paneleket. Még a padló sem akadály, bármilyen módon el lehet választani a különben egységes teret, s elrendezni a válaszfalakat, hogy annak változtatásakor a padlón se látszódjon semmiféle nyom. Olyan játékosan, szabadon rendezhető el a tér, hogy Klee is beleképzelhette volna műveit. Úgy, ahogy Klee egyenes vonalain csüngenek, vagy egyensúlyoznak a tárgyak és az emberek. Nehéz egyensúlyt tartani a különböző elemek között, de az egyensúly Kleenél és Pianonál is létrejött.
Renzo Pianot egyaránt megihlette a táj, s az a művész, akinek az épületet szentelték. De Piano nem másol. Bár a dombokra utal, mégis az adott motívumok újraformálása, eredeti költői alkotás. Az adottságokat módosítva veszi át, újabb s újabb elemekkel gazdagítva a kiinduló példákat. Egyszerű módon bonyolít, miközben megőrzi az alaptételt. Piano a mai építészek leglíraibb alakja, aki ebben az esetben is hozzáadva költi át a tájat. A környezet által inspirált, és megfogalmazott épületmotívum a természetben folytatódik. A tájban elfogyó, elnyújtott múzeum, ‘m’ betűs írásjele az épület emblémájává vált.
1. A cikk kizárólag a Renzo Piano tervezte Zentrum Paul Klee építészeti megoldásával foglalkozik.
Nyomtatásban megjelent a Balkon 2005/10. számában.
Kapcsolódó oldalak:
Építészet a látvány dominanciája nélkül - Interjú Batár Attila építésszel
