Bebábozott kiborg-hernyó a BudaParton – Kritika a MOL-toronyról
Tegnap a köz számára is megnyitotta panorámateraszát a MOL Campus, a MOL-csoport új székháza, mely a hét minden napján várja a fizetőképes kíváncsiskodókat. Borenich Levente kritikája kísérőszövegként szolgál a toronyba látogatók túrájához, és arra ösztönzi a Campushoz elzarándokolókat, hogy tegyék fel a kérdést: Mit jelent Budapest számára első (7 méter híján) felhőkarcolója? Mit sugároz annak high-tech esztétikája? Milyen jövőt kínál az épület használatának optimalizálására lefejlesztett applikáció? És miért külföldi sztárépítész tervezi Budapest legjelentősebb kortárs épületét?
Egy csipetnyi nyugat
A MOL nem pusztán belső allokációs kérdésként tekintett új Campusának kialakítására, mikor úgy döntött, bérlés helyett megvásárolja a BudaPart városrész egyik telkét, és saját épület fejlesztésébe kezd.[1] A cégvezetés tudatos döntése volt az ingatlanberuházó megkerülése, és így a profitmaximalizálás logikájával szemben egy hosszú távra szóló, egyedi munkahely berendezése. A tágas és kényelmes torony elsődleges funkciója az erődemonstráció, felhúzásával kétség sem férhet hozzá: Magyarország legprosperálóbb, legexkluzívabb, legméretesebb cége a MOL-csoport. A 12 focipályányi alapterületű kampusz 29 emelet magas, szintjeit 21 lift szolgálja ki, összesen 2500 alkalmazott dolgozik benne, sziluettje Budapest számos pontjáról látható. A város képzeletére gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen, sőt, kimondott célja, hogy Budapestet felrakja a világ térképére és bevonzza a jól képzett, igényes nyugat-európai munkaerőt.
A közlekedőmag és a hasznosítható irodatér arányát tekintve egy vékony és ennél fogva kifejezetten drága torony valósult meg. A vertikális tömeg dinamikusan emelkedik ki a szétfolyó, lepényszerűen elterülő podeszt épületrészből, mely egy valóságos „város a városban". Található benne többek között szabóság, orvosi rendelő, gym, számos közösségi tér, menza, könyvtár és csöndes elvonulásra szolgáló növényszoba is. A pódium leglátványosabb tere az átrium, melynek üvegmennyezetén keresztül, az öböl felől betévedő átlagember is felpillanthat és szemügyre veheti a felhők felé törő épületrészt. A gáláns, reprezentáns tér hangulatából elvesz a reptérhangulatú kávézó, de a galériáról szemlélődő biztonsági őrök szúrós tekintete sem hozza meg a kíváncsiskodó kedvét a hosszas szemlélődéshez. A mozgólépcső előtt elhelyezett beléptetőkapuk jelzik, a felsőbb emeletek csak a kártyával rendelkező dolgozóknak szólnak. A beléptetés többlépcsős, a külsős partnerek jellemzően csak a pódium épületrészig juthatnak, a torony irodarészei a dolgozók munkaterei.
A vezetőségi szinteket a vertikális és a horizontális tömeg találkozásánál alakították ki. A toronyban hét dinamikusan belakható triplet kap helyet – melyek spirál lépcsővel összekötött háromszintes egybenyitott dolgozóterek –, ezek közül a legfelső közös munkára alkalmas coworking térként funkcionál. Az épület legmagasabb fűtött szintje kiadó, ide várhatóan egy panorámaétterem költözhet be. A torony legizgalmasabb tere a fedetlen, 23 méter magas üvegkoronával körbefont, szélvédett panoráma-tetőterasz, ahonnan a város eddig soha nem tapasztalható látványa fogadja a liften felérkező látogatót. A szabályozás szerint megadott maximális, ember által igénybe vehető magasság 120 méter volt, az üvegsapka koncepciója tette lehetővé az elnyújtott arányú, a városból is érzékelhető, toronyszerű tömegképzést.
A MOL-torony korunk Hotel Intercontinentalja (ma Marriott Hotel), a Nyugathoz felérő technológiai és szervezési teljesítmény bizonyítéka, gazdasági és politikai szimbólum, egyúttal megkövesedett kordokumentum. Ebből a szempontból vizsgálva, míg Finta József későmodern stílusú hotelépülete szigorú és elegáns vonásaival ellenszegült a késő hatvanas évek nyugati korporációk által diktált fényűzésének és dogmatikus modernizmusával megjelenített valamit a Kádár-korszak szemérmes, technokrata világnézetéből, addig a Fosters + Partners parametrikus high-tech székháza a globális kapitalizmus félperifériás tucatmodelljeként csak Budapesten hat újdonságként, ideológiai funkciója a tőkés rend természetesre vakolása.
Adja magát a fallosz-metafora, de a torony áramvonalas tömegéről nekem egy bebábozódott kiborg-hernyó jut eszembe, a homlokzati elemek szerves egységét szintén egy rovar optimalizált kitinpáncéljához tudnám hasonlítani. Az épületen drámaian végigfutó párkányelemek és a raszteres, esetenként hajlított üvegpanelek a technológiai fejlődésbe vetett hitet jelenítik meg, a nemzetközileg hitelesített – BREEAM Excellent és LEED Platinum – zöld jogosítványok az épület fenntartható jövőjének zálogai. Miközben az épület alatt elhelyezett 310 darab talajszonda, és a 33 km hosszú csőrendszer az éves fűtés és hűtés 35-50%-át biztosítja, a pódium épületrész tetején elhelyezett 200 napelem az épület energiaigényének csupán 5%-át fedezi.
Sztárság és rabszolgaság
Felmerül a kérdés, hogy újra és újra, miért nemzetközi – esetenként a trendhez igazodó magyar – sztárépítészeket hatalmazunk fel városunk alakítására. A globális elitbe való betagozódás vágya, a corporate hightech divatja, a tervezőiroda márkájának gravitációs ereje, esetleg ezeknek összessége játszik szerepet? Semmiképpen sem a tapasztaltság és a biztos kivitelezés reménye, mert ahogy a Zene Háza esetében, úgy a MOL Campusnál is magyar társtervezők feleltek a kiviteli tervek kidolgozásáért.
Ez azért önsorsrontás, mert míg a sztárépítész érdekében egy jól fotózható, az ArchDailyn nagyot futó, a saját portfóliójába jól beilleszthető épület tervezése áll, addig egy helyi építész vélhetően elkötelezettebb a város használhatósága felől közelítő szempontok mellett. A Foster + Partners mindvégig sziklaszilárdan kiállt saját – a high-tech és az organikus elemeket vegyítő – futurisztikus vizuális agendája mellett. A kommersz és poszthumán stílust ötvöző esztétika adott volt, a Finta Stúdió és a Minusplus áldozatos munkája csak a részletek megvalósításában jelenhetett meg. A magyar tervezői gárdával konzultálva született a Kopaszi-gát felé komponált dupla belmagasságú étkező tér koncepciója, mely vizuálisan összekapcsolja az iroda legfontosabb közösségi terét a Duna-parttal. A forgalmas Szerémi út felőli homlokzat jóval zártabb, és a hangszigetelés érdekében vastag üvegelemeket alkalmaztak. A magyar tervezők és kivitelezők együttműködését dicséri a belsőben megjelenő világosszínű betonfelület, a türkizzöldes hatású üvegpanelek, vagy a csiszolt terrazzo burkolat, melyek jó érzékkel színesítik az egyébként rideg tereket.
Felhőkarcoló mint utópia?
„(...) a felhőkarcoló, mint utópisztikus eszköz korlátlan számú érintetlen terület létrehozására képes egyetlen nagyvárosi helyszínen" [2] – Rem Koolhaas, Delirious New York
A felhőkarcoló olyan innováció, mely a város egy adott sűrűsödési pontján az élet kreatív, folyamatosan mutálódó és kísérletező szervezésére nyújthat lehetőséget. A hetvenes évektől kibontakozó neoavantgárd építészek – mint Rem Koolhaas, Bernard Tschumi vagy Peter Eisenman – a modern építészet és város megújításának szándékával karakteres és plasztikus térkollázsokat képzeltek el, melyek hatással vannak olyan kortárs magastornyokra is, mint Renzo Piano Paris Courthousa.[3] Ezzel szemben a MOL-torony alaprajzi elrendezése egy keresztbevágott gyümölcs sematikus formájára emlékeztet. A toronyba tervezett, spirál lépcsővel összekötött, háromszintes tripletek futószalagszerűen ismétlődnek. A koncepció szerint a galériás tér hangos és pezsgő földszintje a közösségi munka helyszínéül szolgál, míg a csöndesebb felső karzatok az elmélyült egyéni munka helyszínei. A tervezők könnyen alakítható, szabadon belakható, változatos terek helyett, beépített bútorcsoportokkal (ún. kavicsokkkal) felszabdalt szituációkat hoztak létre, melyek stabil, merev és kiszámítható munkakörnyezetet nyújtanak.
A torony belsőépítészetéért a berlini KINZO és a budapesti Minusplus építészei feleltek, céljuk a Foster + Partners hideg világát ellenpontozó meleg, fa és kárpit borítású irodaterek kidolgozása volt. A fenyő, tölgy és dió bútorvariációk, a térben elszórt designer székek, a terrazzo és a gumiburkolat tudatos alkalmazása otthonos és ismerős érzést kölcsönöz az irodatérnek. A térbeli homogenitáshoz tehát egységes, a felső középosztálybeli ízlésnek megfelelő, de a luxust elutasító, visszafogott látvány párosul, mely kevés teret enged a szabadság kifejezésének és a kísérletezésnek.
Szabadság vagy béklyó?
Az új székház kialakításánál a MOL törekedett a dolgozókat bevonó műhelyalkalmak szervezésére, ahol a jövő irodájának közös elképzelése volt a cél. Azt a kérdést tették fel, hogy a hagyományos kétszemélyes, zárható irodafülkék helyett mi segítheti elő a kényelmes, és produktív munkavégzést. A vállalat az épület használatát optimalizáló applikáció lefejlesztése mellett döntött, amely évente 250 terrabyte adatot gyűjt, ami lehetőséget nyújt a páratartalom és a fényviszony elemzésétől kezdve, a szinteken jelenlévő emberi aktivitás vizsgálatáig. A cég szervezeti egységei külön tripletekbe költöznek be, de a koncepció szerint senkinek nincsen saját íróasztala, így mindenki maga döntheti el, hogy éppen hol szeretne dolgozni. Bár a dolgozóterek egységessége miatt ez a döntés lényegében arra redukálódik, hogy az adott személy ki mellett és milyen kilátással szeretné eltölteni a napot. Az applikációval lehet nyomon követni a terek, vagy a tárolószekrények kapacitásait. A beléptetés kártyával történik, de idővel QR kódot is igényelhetnek a vendégként érkezők.
A digitális innovációk garantálják a gazdaságos működtetést és a hatékonyság látszatát keltik, de egyben kontroll alá helyezik a dolgozókat és a megfigyelés érzetét kelthetik. Az iroda dolgozóit minden bizonnyal kárpótolja az étkezőasztal vagy a monitor mögött feltáruló lenyűgöző kilátás, mely egyszerre szolgál a munkavégzés megnyugtató háttereként és tölti fel bizsergető, lebegő érzéssel a teret. Kevésbé hatásos az épület magjához közel tervezett találkozótér, mely falán megmosolyogtató, hogy egy „chat point" feliratú tábla írja elő az üzemszerű használatot. Szintén elidegenítők az irodát reklámozó képernyők, okosbútorok vagy a hermetikusan elzárható “fókuszszobák".
A város átírása?
Nem osztom azt a konzervatív nézetet, miszerint a város egy „organikusan" fejlődő, harmonikus táj, vagy hogy egy toronyház „tájsebet" ejthet egy városon – bár a MOL-torony valóban csúnya. A város mesterséges, társadalmi és kulturális képződmény, olyan ideológiai szoborpark, mely az idő során, gazdasági és politikai szereplők döntésein keresztül változik – tehát történelmileg meghatározott. Félrevezető, amennyiben az épített környezetet természeti metaforákkal írjuk le, mert megváltoztathatatlanként tételezi a város jelenlegi termelési módját, és elveti a tudatos várospolitika lehetőségét. Annak a lehetőségét, hogy problematizáljuk, hogy egy – túlnyomórészt – nem megújuló energiával kereskedő vállalat reprezentatív székháza magasodik a város fölé, mely a tavalyi év során – az energiaválság idején – rekordmagas, 628,3 milliárd forint nettó profitot könyvelt el.[4] Nem önmagában a toronyház típusa a probléma, mely jól összeállított program-mix esetén nyújthatna akár kollektív és fenntartható alternatívát a város szétterülő, felparcellázott agglomerációjának, antiszociális és autóhasználaton alapuló életmódjával szemben. A valódi probléma a köz elől elzárt, fantáziátlan műtárgy, mely üzemeltetője annyi engedményre sem hajlandó a város lakóinak irányába, hogy ingyenesen elérhetővé tegye panorámateraszát.[5]
Ami tehát összeköti az egykori Hotel Intercontinentalt a MOL-toronnyal, hogy mindkét épület kisajátítja a pompát a kiválasztottak számára, miközben mindenkit lehengerel egyedülálló méretével. A tetőterasz megnyitása és a legfelső szint kiadása ebben az értelemben nem gáláns gesztusként, hanem a cég újabb bevételi forrásaként, marketingeszközeként és a város tehetős rétegeit célzó szolgáltatásként értelmezhető. Egy mozijegy áráért néhány órára bárki átélheti és magáénak érezheti az ország csúcsteljesítményét, aki teheti, éljen a lehetőséggel, és reflektáljon szellemileg az anyagi élményekre.
Borenich Levente
1 A MOL 2500 alkalmazottja korábban 9 különböző irodaépületben dolgozott, a vállalat korábbi székháza az Október huszonharmadika utcában működött.
2 Rem Koolhaas könyvében az amerikai metropolisz történetét eltérítve utólagos manifesztót írt a városnak, melyben felvázolta és kihirdette az OMA építészeti programját. Az iroda későbbi munkája során sokfunkciós térkompozíciókat tervezett, melyekben a felhőkarcoló épülettípusát dekonstruálták, kanonikus projektjeik közé tartozik a párizsi Tres Grande Bibliotheque terve, a portói Case da Música, a pekingi CCTV - Headquarters és a kanadai Seattle Central Library. Rem Koolhaas (1983) Delirious New York, New York: The Monacelli Press 83.
3 A MOL-torony terve a függesztett dunai hidak dinamikáját, vagy a Gellérthegy leszakadó hegységét juttathatja eszünkbe. A neoavantgárd építészek ezzel szemben, éppen a természet törvényei alól kívánják felszabadítani az építészeti gondolkodást, az épület formájának várossal szembeni viszonyára, a belső terek érzékeny programozására, a térkollázsok és az építészeti promenádok koreográfiájának vizsgálatára koncentrálva.
4 https://magyarnarancs.hu/belpol/oriasi-profitot-ert-el-2022-ben-a-mol-256375
5 Egy panorámaterasznak vannak fenntartási költségei, és vélhetően nem találhatunk olyan európai toronyházat, mely belépőjegy megváltása nélkül látogatható. Érdekességképpen a varsói Kultúra és Tudomány Palotájának kilátóplatformja 2000 forintért érhető el, míg London legmagasabb tornyának, a Shardnak kilátószintjére váltható jegyek 11 200 forintról indulnak. A fizetős belépő természetesen nem rendszerhiba. Éppen ezért fontos rámutatni, hogy csak a rendszerrel szemben megfogalmazott kritikával, és tudatos politikai cselekvéssel érhetők el olyan a köz érdekét szolgáló döntések, mint Budapest első toronyházának tetőteraszának díjmentes hozzáférhetővé tétele.
