Betelt a pohár III.

Egy tisztújító gyűlés előtt szükséges mérleget vonni az elmúlt négy év szakmai közéleti eseményeiről, megvalósult és elmaradt eredményeiről. Ertsey Attila vállalta ezt a feladatot, írását alább közöljük.

"Ma nem az a legfontosabb, hogy az embereknek igazságokat mondjunk el,
hanem, az a fontos, hogy tűzerőt vigyünk a letargikus idegrendszerbe. Mert
manapság a tűzerő fontosabb az embereknek, mint a misztikus alvás. Ma az a
lényeg, hogy a Szellemet szolgáljuk, és nem az, hogy vágyakozzunk a
misztikus nyugalom után. Az Istenivel pedig akkor kötjük össze magunkat ma,
ha ennek lehetőségét az aktivitásban keressük, nem pedig a misztikus
lustaságban és kényelemben..." (Rudolf Steiner, 1920)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: "Azért jöttem, hogy tüzet
gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!
Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez
beteljesedjék! Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre?
Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy
házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az
anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával."  Lk 12,49-53

A MÉK tisztújító küldöttgyűlés elé

Négy év eltelt, szükségesnek látszik valós mérleget vonni, mi történt, mit sikerült elérni a MÉK jelenlegi vezetésének az elmúlt időszak alatt, mi a valós helyzet, és mik a kilátások. Mivel nem kaptam lehetőséget, hogy a küldöttgyűlésen megszólaljak, ezért itt teszem meg.

Azt gondolom, illúziók nélkül kell rátekintenünk szakmánk helyzetére.

Az elmúlt 4 évben hallatlan nagy munkát végzett az Elnökség, ennek felsorolását és méltatását mások megteszik, én nem vállalkozom rá, csak néhány lényeges részére utalok, kudarcokra és sikerekre. Nem szeretném rózsaszínre festeni a valóságot. Heroikus munka, csekély eredmények. És ez nem elsősorban a szereplőkön – a MÉK-en - múlott, hogy így alakult. Számos olyan munka készült el, mely egy professzionálisan működő kamara felé mutat. Ezek a szabályzatok, a tervpályázati és közbeszerzési, minőségbiztosítási útmutatók, stb.
Ez a terület a MÉK saját területe, szabad mozgástere. Szinte csak ebben sikerült eredményeket elérni.

Egyetlen nagy dobás van, ami még nem dőlt el, és ez a kötelező kamarai díjszabás, a német HOAI mintájára. Ez egy kis kompromisszummal elkészült, de létfontosságú anyag. Elfogadása most már csak Brüsszelen múlik, eredmény cca. félév múlva várható. Ha átmegy, az lesz az első olyan lépés, mely elviselhetetlenné vált kiszolgáltatottságunkon képes javítani. Nem tehetünk mást, bíznunk kell benne, hogy a Mérnök Kamarával közösen képviselt törekvés eredményes lesz, és mi leszünk Németország után az első, aki rendeletben évente meghatározott díjszabással rendelkezik.

Be kell számoljak egy három éve az MMK-val közösen végzett munkáról, az épületfelmérési program előkészítéséről. Az állami ingatlanok túlnyomó részéről semmilyen tervdokumentáció nem létezik. Az e témával foglalkozó intézményekkel hosszú ideje együttműködünk, mely lassan eredményt fog hozni. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt-vel és az ÉMI-vel kooperálunk, melynek tárgya egy felmérési metodika kidolgozása, és elindítása, mely egy állami adatbázis alapját képezné. A több tízezer épület felmérése sok évig adna munkát a területi kamarák tagjainak, ha egyszer végre elindulna, és nem egy kiváltságos cég vinné el az egészet, hogy aztán alvállalkozóként jussunk hozzá. Ez a munka reményt keltően halad. A következő MÉK-vezetés feladata lesz ezt elindítani.

Egyéb pozitívumról sajnos nemigen lehet beszámolni.

Illúziók nélkül nézzünk körül, mi a helyzet. Először országosan, sőt globálisan.
Az építésgazdaság szinte halott. A lakásépítés és irodaépítés mélyponton van. A KSH adatok szerint 2013-ban cca. 6000 lakás fog épülni, ez kevesebb, mint az elmúlt évszázadban bármikor, beleértve a világháborúkat és a nagy gazdasági világválságot. A minimális szintentartáshoz, 100 éves életciklust feltételezve évi 44.000 új lakásnak kellene épülnie, a többinek pedig cca. 25 évente felújításon átmennie. Ez csak néhány azokból a megállapításokból, melyet a Társaság a Lakásépítésért Egyesület, a MÉK és a Téglás Szövetség által közösen készített fotókiállításon látható (www.facebook.com/igylakunk.hu és http://www.lakasepitesert.hu/). A kiállítás – mely vélhetően a Construmán is látható lesz - egyúttal eredmény is, mert egyik célom az volt, hogy legyen a MÉK-nek naprakész lakáspolitikai álláspontja. A kiállítás ezt prezentálja. Tudniillik ma nincs hivatalos lakáspolitika, nincs felelőse sem.

A MÉK delegáltjaként két éve részt vettem a gazdasági miniszter által létrehozott Otthonteremtési Tanács munkájában. A munka teljesen eredménytelen volt. Jellemző, hogy a tanácsot egy bankigazgató vezette, és tagjai főleg bankok képviselőiből álltak, mi csak oldalágon vettünk benne részt. Talán fordítva kellett volna, nem? A bankok vitték a prímet, de ők nem a lakásépítésért küzdöttek, hanem a devizahitelesek fizetési moratóriumának feloldása volt a legfontosabb téma, mondván, hogy addig, míg a moratórium fennáll, nem tudnak hitelezni. Feloldották, nota bene a hitelezés nem indult meg. Azóta sem. Aztán az OTT munkája csendben kimúlt.

Ugyanez a történet az energiahatékonysági pályázatokkal. Nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat 2010-ben egy új, felhasználóbarát pályázati rendszer kidolgozásába, mely el is készült (KÉK program), aztán utána három évig lényegében semmi nem történt. Azaz majdnem semmi. Az idén nyári társasház-pályázatok kapcsán újra szembesültünk vele, hogy nincs energiahatékonysági politika. A pályázatok kiírása előre nem látható, nem tervezhető, meglepetésszerű, de amikor kiírják, mindig a tervezők szívnak. Ez az egy, ami biztos. Van rá pár hét, hogy megcsináljuk, beadjuk – ez rendszerint a nyaralás kellős közepén történik, augusztusban, abból kiindulva, hogy a bürokraták és a politikusok szeretik úgy kiírni, hogy mire visszajönnek a nyaralásból, addigra legyen meg az anyag, kezdődhessen a kiegyensúlyozott hivatali munka. A keret oly kicsi, hogy 1-3 nap alatt kimerül. Pedig igény vóna rá. Az idei, cca. 800 milliós keret alapján kiszámoltuk, hogy ilyen tempóban az összes érintett lakóépület felújítására 660 év alatt kerülne sor. Nem csoda, hogy Bencsik János államtitkár, akivel jó együttműködést építettünk ki, már rég lemondott.

Politikai kormányzás folyik, nem szakmai. Ez sajnos tény. Nem én mondtam, de a megállapítással egyetértek. Míg Németország és Ausztria építőipara a válságot úgy tudta átvészelni, hogy energiahatékonysági beruházásokba fogtak, ez kihúzta őket a csávából, még növekedést is tudtak produkálni. Nekünk van ezzel szemben rezsicsökkentésünk. Ami nem rossz, szükséges is, de mellette égető szükség volna a rohamosan avuló épületállomány szintentartására, neadj’isten fejlesztésére. Aminek semmi jelét nem látom. Idézem Habony Árpádot, a Fidesz háttértanácsadóját: „az energiahatékonyságot nem értik az emberek. A rezsicsökkentést, azt értik.” Az, hogy mi értjük, az meg a mi bajunk, tehetné hozzá.

De tekintsünk szakmánkra ismét. Kiszolgáltatottságunk teljes. Elég, ha csak magam köré nézek. Meg lehet tenni, hogy egy polgármester megkér, csináljak meg egy programtervet egy pályázathoz, töredékáron, a nyaralásomat feláldozva, kiviteli szinten, költségelve, háromszori teljes átdolgozással, azzal az ígérettel, hogyha megnyerik, a kiviteli tervben megkapom a befektetett munkát. A csekély díjat is 3 hónappal a leadás után fizetik ki, majd amikor megnyerték a pályázatot, megversenyeztetik, és elviszi egy noname cég, ölébe hullott egy cca. 4 milliós árbevétel egy kész tervvel, ami mi csináltunk meg. Nekünk meg a csőd széle, ami jut. Remek.

Aztán megtehetik velünk és bárkivel,– mint Skardelliékkel is – hogy a titkosságot sértő formai baromság miatt kizárnak egy pályázatból, nyerőesélyes tervvel. És sorolhatom az ingyen előre megtervezett munkákat, most már szinte csak ilyen van, amiknek a töredéke valósul meg. Folyamatosan dolgozunk, a semmiért, és az adóhivatalnak, két inkassszó közt lavírozva. A tervpályázati titkosság baromságát az EU és a jogászok erőltették ránk.
Hogy zajlott Kós Károly idején a zsűrizés? A pályázók a hónuk alá csapták a cca. 3 tablónyi tervet, és bementek a zsűri elé. Ott nyilvánosan ismertették a tervet, majd a zsűri – az összes pályázatot áttekintve - ott helyben, nyilvánosan döntött. Nyilvánosan, és igazságosan. Nem volt ez jobb, mint a mai?
Egy élhetetlen és embertelen rendszert építettek körénk, a brüsszeli és itthoni bürokraták szabályaival téve gyarmattá minket, ahol csak a gazdasági és politikai hatalom kiváltságosai alakítják a szabályokat, mi nem is létezünk.

Amikor egy ismert és menő tervezőiroda vezetője elmondja nekem, hogy nettó 130-at keres, és a felesége tartja el – én ugyanezt tudom elmondani, nota bene feleség nélkül, - akkor úgy érzem, nincs ok a sikerpropagandára.
Az egész társadalom súlyos és mély válságban van, és ez független a politikai kurzusoktól, csak erre még nem vagyunk hajlandóak ráébredni. Alig vártam már, hogy az előző kormány elhúzzon, és a korrupt pályáztatási gyakorlat megváltozzon. Arra álmomban sem gondoltam, hogy ugyanaz folyik tovább, csak profibban. Én is, mint sokan, sokat vártam ettől a kormánytól, az ébredés lassú és keserű volt. Vártam, hogy lecsukják a Bajnai-Gyurcsány kettőst, nem tették. Vártam a gyarmati sorból való kiemelkedésünkre utaló intézkedéseket, de amennyi pozitívummal találkoztam, legalább annyi negatívummal. Ma már a negatívumokból van több. Két fiam van. Mindkettő külföldön tanul, és őszintén nem tudom, mit mondhatok nekik, mire számíthatnak, a hazaszereteten túl.

Az ú.n. szocialista kísérlet, ami 1917-ben kezdődött, a Nyugat találta ki, és Marx jóslatával szemben nem Nyugaton kezdődött, hanem áthelyezték az orosz területre, 72 év után, 1989-ben ért véget. Akkor kezdődött a kísérlet második szakasza, mely ma is javában tart. Ebben ki van jelölve a szerepünk, a nyugati uralkodó népek és a keleti, alávetett népek közül az utóbbiak táborában:
„1989 óta az egész Föld nemcsak az anglo-amerikai uralkodói akarat terepe, hanem új szociális kísérletek terévé is vált. Világszerte egy két osztályra tagolódó társadalom jött létre. Ami hetven évig Oroszországban zajlott, az elkezdett az egész Földön lejátszódni: jelenleg nemcsak egy nép jogait tiporják lábbal, hanem mindazon népek jogait, amelyek nem hajolnak meg a szuperhatalom hatalma és akarata előtt; nem egy népre kényszerítik rá a tervgazdálkodást, hanem az egész világ meg kell hajoljon a WTO (World Trade Organization) és más, még szebb nevű szervezetek diktátumai előtt, ami a munkanélküliség, szegénység és erőszakra való készség további globalizációjához fog vezetni. A globalizáció, amiből kizárólag egy viszonylag szűk anglo-amerikai elit és annak a világ maradék részén lévő vazallusai profitálnak, most kezdi világszerte kikényszeríteni a szociális együttélés olyan formáit, amelyek tiszta karikatúrái mindannak, ami megérdemli, hogy emberhez méltónak nevezzék.” (Thomas Meyer, Der Europäer)

A pontot az i-re számomra a földtörvény elfogadása jelentette. A törvény tényleges tartalmáról a közvélemény mit sem tud. Talán sejt valami a háttérről az, aki az utóbbi hetekben figyelemmel kísérte az interneten a kishantosi biogazdaság szétverésének történetét, vagy látta a Bajcsy-Andrássy kereszteződésben pucéran demonstráló fiatalember videóját. A MÉK képviseletében 2010-ben lelkesen kapcsolódtam be az Ángyán-féle Nemzeti Vidékstratégia készítésébe. Az elmúlt 20 év legprogresszívabb dokumentuma készült el, valós társadalmi részvétellel. Mire elkészült, kiderült, hogy nem lesz belőle semmi, a kirakatnak készült. Ángyán mellől elszívták embereit, és meglepetve vette észre, hogy az agrárpolitika az ellenkező irányba fordult.

A családi gazdaságok és a fenntartható mezőgazdaság, az önkéntes szövetkezés és a helyben lakók tulajdonában lévő értékesítő és feldolgozó szövetkezetek, azaz az itthon maradó jövedelem és munkahelyek kiépítése helyett a nagybirtokok, az iparosított tömegtermelés, a korlátlan birtokkoncentráció és a falvak tönkretétele felé fordult. Rá kellett jöjjön, hogy nem a választási program szerint halad a történet, hanem a földtörvényt Csányi Sándor írja. A „nemzeti nagytőke”, azaz a tucatnál nem nagyobb számú oligarcha réteg az agrárkassza évi 400 mrd forintjának 70 %-át viszi el, a többin osztozik az a párszázezer ember, aki családi gazdálkodó. A 300 ezres tanyavilág fejlesztésére mindössze 1,5 mrd jut, a demográfiai földprogramra, ami fiatal gazdák életkezdését segítené, nulla forint. Nem csoda, ha Ángyán először lemondott, majd a földtörvény botrányos körülmények között történt megszavazása, 2013 június 21. után – mely 2014 májusától megnyitja a magyar földpiacot az EU 520 millió állampolgára előtt, továbbá a cégek és a bankok előtt, ezzel végleg kihúzza a földet alólunk – kilépett a frakcióból.

A realitás ez. Egy globális erőforrásháború zajlik, ahol Magyarország is hadszíntér. A magyar föld megszerzéséért olyan tőkék mozdultak meg, mint Szaúd-Arábia és Kína. Nem közvetlenül, hanem helyi rezidenseiken keresztül.
Ezek a viszonyok határozzák meg jelenünket és jövőnket. Nem riogatni kívánok, de többek egy közeli globális és még közelebbi itthoni összeomlás vízióját vetítik elő. És ezek nem jelentéktelen személyek. Jean Claude Juncker, volt luxemburgi miniszterelnök, az Euro-Gruppe tagja - az EU vezető pénzügyi intézményéről van szó -, ez év januárjában tette azt a meglepő kijelentést, mely nem hatolt át a magyar médián, hogy az 2013-as év nagyon hasonlít a száz évvel ezelőttire. Az emberek akkor is a békében bíztak és a háború jött. A globális összeomlás lehetőségét 2030-ra teszik, ha nem történik paradigmaváltás. A paradigmaváltás pedig egy szolidáris gazdaság és egy élhető világ felé mutat. Épp az ellenkező irányba, mint ami felé egyre gyorsulva zuhanunk.

A hazai összeomlást van, aki 2016 körülre datálja. Akkor lépnek nyugdíjaskorba a Ratkó-gyerekek, a nyugdíjkassza és vele a központi költségvetés finanszírozhatatlanná válik. És akkor lesz érezhető a földtörvény hatása, a kiürülő falvak, a nincstelenné lett parasztság. Ezt ma a közmunka-program részben elfedi. De olvashatunk arról, milyen megoldásra számíthatunk. Bogár László szellőztette meg a Heti Válaszban, amikor az országot egy süllyedő hajóhoz hasonlította, melyen a kapitánynak döntenie kell, kit ment meg, mert a mentőcsónak nem elég. Szavaiból az derül ki, hogy cca. 3 millió ember kihull a szociális védőhálóból. Kijelenthet-e valaki felelősen egy ilyet? Lemondhatunk-e bárkiről, aki e földre született? Keresztény és nemzeti alapon? Ne így legyen. De ahhoz, hogy ne így legyen, végre saját lábunkra kell álljunk. Az ország kívülről irányított kifosztása az utolsó stádiumba érkezett. Ettől, mint építész, nem tudok elvonatkoztatni.

De vissza a kamaránkhoz.
A kamara helyzetét alapvetően meghatározza jogállása. Ez a problémák gyökere. Fordítva ülünk a lovon. A kamara a kommunista rendszer előtt közvetlenül részt vett az építésügyet alakító jogszabályok megalkotásában. A kamarai elnökök benn ültek a parlament felsőházában. Ma nem ez a helyzet.
A döntéseket a politikusok hozzák, de velük nincs kapcsolat. Olümposzi magasságokban lebegnek, velünk nem szoktak tárgyalni, csak ritkán. Érdekes, nemrég Bonnban jártam, és három Bundestag-képviselővel is találkoztam. Nem úgy viselkedtek, mint az itthoniak. Lehetett velük beszélni, mint egy emberrel, meghallgattak, értették a kérdést, érdemi választ adtak rá, nem rohantak el az öt perc protokolláris pofavizit után, hanem egy délutánt együtt töltöttünk. Láttam, hogy Németországban ez nem egzotikum. Láttam, hogy ott a választói akarat hogyan megy át a valóságba. És látom, hogy itthon hogy megy át. Azaz hogy nem megy át.

Megteheti egy politikus, hogy amikor kamaráink szót kívánnak emelni szakmánk érdekében, súg, hogy t.i. ne ugráljunk, mert esetleg még rosszabb lesz a helyzet, ha feszegetjük. Nem megint fordítva ülünk a lovon? A politikusnak egy a dolga, hogy szolgáljon. Az apparátusnak szintén. Tévedek? A politikusok és közöttünk ott van a minisztériumi apparátus, aki futószalagon gyártja a jogszabályokat. Ezeket mi megkapjuk rövid határidejű véleményezésre, majd azt csinálnak vele, amit akarnak, az apparátus és a politikusok együtt. Magunk se ismerünk rá, mi az, ami kijön a közlönyben. 2010-ban azt hittük, hogy a söralátét-program valósul meg. Arról beszéltünk, hogy a túlszabályozásnak vége, feleakkorára kéne zsugorítani a jogszabályhegyet. Ebből semmi sem lett. Jogászok vagy építésznek maszkírozott jogászok uralma alatt nyögünk, a salátahegy pedig egyre csak nő.
Ez így nem megy.

Noll Tamás elnök úr stratégiája az együttműködésről szól. Ez tisztességes megközelítés, de mára már úgy érzem, eredménytelennek bizonyult. Helyzetünk érdemi javulásához ez nem elég. Egy normális országban elég lenne, de ez nem egy normális ország. Szürreális helyzet, szürreális viszonyok.
Egy olyan kísérlet volt, ami érdemi jogszabályi változásra irányult, a Zoboky-Skardelli-Finta-féle csoporté, melynek javaslatai új, átlátható rendbe rendezték volna az építésügy jogrendjét. A szakmának nem sikerült egységesen mögéállnia, a MÉK-nek sem.

Ez mulasztás volt. De sose késő.

A változás igényét jelzi, hogy kivitelezők-fővállalkozók és egyéb szakmai szervezetek létrehozták a Magyar Mérnöki Együttműködés Egyesületet, mely az építésügy radikális újraalakításán dolgozik. A testületben én is közreműködést vállaltam, mint magánember. A MMEE egy problématérképet és egy új struktúrát vázol föl, melynek előképe a német építésügy teljes, professzionális és részletes rendszere. Nyilván illúzió egy ilyen rendszer egy az egyben történő átvétele, de valahol el kell kezdeni. A munkába becsatornáztam a Zoboky-féle javaslatot, valamint ebbe az irányba mutat a MÉK-MMK fent említett kötelező díjszabás-tervezete is. Neki lehetne rugaszkodni egy újabb fordulónak, ahol mi osztjuk a lapot. Soha jobb alkalmat, mint a választások idejét. Azt gondolom, egy tisztújítás alkalom arra, hogy a szakma eldöntse, erőt mutat föl, és artikulálja akaratát, vagy az udvarias alattvaló kérelmező szerepében marad.

Mi lehet a megoldás?
Az alapvető kérdés az, hogy ne a minisztériumi apparátus diktáljon, hanem mi, akik a szakmát gyakoroljuk. Ez a kamarák jogállásának radikális megerősítését jelenti, tehát ne véleményezésre kapjuk meg a minket érintő kész jogszabályokat, hanem fordítva: a MÉK által adott – a politikusokkal egyeztetett, egy választási programban megvitatott és elfogadott irányvonal - határozza meg a jogszabályi környezet alakulását, a minisztérium ennek megfelelően alakítsa azokat, és a végső jóváhagyásban a kamaráknak vétójoga kell legyen. A kétkamarás parlament is megoldás lenne, ha ezt ma valakik akarnák, de nem érett meg rá a helyzet. A paradigmaváltás pedig elkerülhetetlenül magával kell hozza a gazdasági és politikai parlament kettéválását, melynek összefolyása mai bajaink fő oka, a gazdasági és politikai hatalom összefonódása révén. A fizetett politológusok pedig locsoghatnak bármit, jó lenne, ha egyszer végre nem hagynánk, hogy helyettünk gondolkozzanak.

Ehhez az kell, hogy a szakma ezt a változást egységesen akarja. Mire várunk?
Ennek feltétele, hogy a MÉK új vezetése is programot adjon és működését ennek alávesse. Az elmúlt 4 év nem ezt hozta. Tiszteletreméltó küzdelem és pürrhoszi győzelmek ellenére a lényeget illetően a működés ebben a formában számomra tovább nem vállalható. Nincs kedvem hozzá. Amikor alelnöki posztot vállaltam, azt gondoltam, az elnök és az alelnökök konszenzussal dolgoznak együtt. Ez nem így alakult. Ha nem volt egyetértés, az elnök akarata érvényesült, és az egészséges konfrontáció vagy a véleményünk markáns kifejezése helyett az óvatos taktika győzött, többször vállalhatatlan ügyekben. Megtehettük volna – az Orvosi Kamara, vagy a Rezidens Szövetség példájára – hogy követeljük jogainkat, álljunk ki érdekeinkért, miért, mennyivel jobb a helyzetünk? Semennyivel. Nem tettük. Eszembe jut mesterem, Makovecz Imre mondása: a jó viszony alapja a megbocsátás. Igen. De ebbe belefér egy-egy egészségesen levezényelt konfliktus, a betegítő elfojtások helyett. Értjük-e, mit is mondott az Öreg?

Noll Tamásnak kiváló képességei vannak. A MÉK korábban kaotikus gazdálkodását rendbetette, ma van naprakész könyvelés, és hosszú ideje először sikerült tartalékot is képezni, a nehéz körülmények ellenére. Ért a cégvezetéshez, rálát a szakma egészére, ez egy jó alap a professzionális működéshez, szükség is van rá, de nem elég egy reális jövőképhez, egy ilyen szélsőséges és válságos időszakban. Elnök úr nem látja alulnézetből a szakma helyzetét. Én sajnos eléggé. Ez se lenne baj, ha nyitott lenne a valóság árnyékosabb oldalának észrevételére. Ennek feltétele lenne a konszenzusos, és nem többségi szavazásos döntési mechanizmus a MÉK vezetésében.
Ha látná, akkor nem fordulhatna elő, hogy leszavaz engem, mint alelnököt, vagy kicenzúrázza írásomat a közlönyből, mert az nem elég lojális a BM-mel szemben.

A helyzet rosszabb annál, mintsem hogy ilyen kompromisszumokba ezentúl belemenjek. Félreértés ne essék, ne kampányolok Tamás ellen, én nem rendelkezem olyan képességekkel, mint ő. Nem tartom magam alkalmasnak elnöki pozícióra. Nem akarom Parkinson törvénye szerint elérni saját inkompetenciám mértékét a hivatali rangsorban. De amivel rendelkezem, a problémaérzékenységgel és bátorsággal, azzal szeretek élni. Akik bizalmat szavaztak nekem 4 éve, erre szavaztak. Hogy egy konszenzus létrejöjjön, nem kell Alapszabály-módosítás. Elég egy gentleman agreement. De nyilvánosan és számonkérhetően.

Még egy súlyos kockázatot meg kell osszak veletek, barátaim.
Szakmai munkásságom egyik fő műve az Autonóm Kisrégió c. tanulmány 1999-ből, mely egy fenntartható települési-kistérségi stratégia metodikáját dolgozta ki. Ezt forgatják ma is sok településen, ebből dolgozott Bencsik államtitkár úr is, amíg tehette. És ennek esszenciáját láttam viszont idén júniusban, a Liechtensteini Egyetem által rendezett Fenntartható térségfejlesztési Csúcs nevű konferencián, egy ott futó fejlesztési stratégia metodikájában. Ennek a munkámnak – melyben elsőszámú munkatársam Medgyasszay Péter volt – előszavát Ángyán József írta, akit barátomként tisztelhetek, a könyv tartalma beépült a Vidékstratégia részleteibe is. Amikor azt láttam, hogy a földtörvény milyen szakadékot nyit meg előttünk, ha meg nem akadályozzuk a földpiac megnyitását 2014 májusáig, elhatároztam, hogy Ángyán József mellé állok, és akár a jövő tavaszi választásokon, akár azt követően, amíg eredményt nem érünk el, a magyar föld eladhatatlansága érdekében harcba szállok. Az ellen a pártsemleges oligarcharéteg és kiszolgálóik ellen – akik egyszer polgári-nemzeti, egyszer szoci ruhába maszkírozzák magukat -, akik viszik a földet. A földet, ami nem lehet áru. Azok ellen, akik 2013. június 21-én megszavazták azt a törvényt, amit el sem olvastak, egy második Trianont készítve elő ezzel.

Ez nem biztos, hogy jó ajánlólevél egy kamarai alelnök szerepéhez.
Ítéljétek meg, barátaim, mibe bocsátkozunk. Magunk között vagyunk.
Beszéljünk végre a valóságról. Mielőtt túl késő lenne. Nem lesz még négy nyugodt évünk.

2013. november 4.

Ertsey Attila