Betelt a pohár — nyílt levél a Magyar Építész Kamarához és építészeinkhez

Ha ez így megy tovább, lehúzhatjuk a rolót, de az egész ország is. Kevés és még a túléléshez is elégtelen, amit csinálunk, beleértve az általam nagyra becsült kollégáimat, a kamara lelkiismeretes tisztségviselőit és a konszolidáltan lázongó fiatalokat. Mire lenne szükség? Deregulációra, vétójogra, a személyes felelősség és döntési kompetencia erősítésére, azonnal.
Ertsey Attila komoly aggodalmai az építészi szakmagyakorlás ügyében.

Nyílt levél a Magyar Építész Kamarához és építészeinkhez

Október 15-én lezajlott a Budapesti Építész Kamara tisztújító közgyűlése, mint utólag kiderült, részben eredménytelenül, meg kell ismételni. Maga a szavazás is tanulságokkal szolgál, például azzal, hogy így, ebben a formában nem működik. Hogy az egész nap a szavazás technikai lebonyolításával teljen, abszurdum. Erre két megoldás van: vagy maradunk a többségi szavazás módszerénél, és akkor szavazógép kell, vagy valamilyen technikai segédeszköz, pl. sms-es szavazás, ami percek alatt eredményt ad. Választhatunk más módszert is: szavazás helyett legyen konszenzusos döntés, ez utóbbi – noha időigényes – a jelenlegi gyakorlatnál még az is gyorsabb és legitimebb lehet – ha szabálymódosítást is kíván. Ez így nem megy, és – noha ott voltam a végéig, azaz a meghirdetett 14.30 helyett 18 óráig – borítékolom, hogy az újonnan összehívott gyűlés határozatképtelen lesz. De nem ezért írok.

A választást némi izgalom előzte meg, mivel néhány fiatal a változtatás igényével lépett fel, új programok, kortesbeszédek hangzottak el, sőt: a kamara hírlevele rövid időre vitafórummá változott! Az új hang azonban erőtlen volt, kevés konkrétumot és sok általánosságot fogalmazott meg – erősebb kamarai érdekképviselet stb. –, így a változásra egyébként fogékony építésztársadalom – joggal – leszavazta őket, maradt a jelenlegi vezetés, akik – az adott korlátok között – kitűnően végzik munkájukat, és jót is tesz nekik a konkurencia megjelenése.

Mi a baj mégis?

A baj az, hogy még radikálisnak tűnő fiataljaink részéről sem fogalmazódott meg, hogy az építészek szakmagyakorlása a szakadék szélére került. Ha nem változtatunk sürgősen és radikálisan, ki fogunk szorulni szakmánk gyakorlásából, az életünkből.
Nézzük az egyre fojtogatóbb jelenségeket:

• a naponta a magyar Parlamentből és Brüsszelből érkező jogszabály-tömeg egyre kezelhetetlenebb helyzetet teremt. Minden változtatás nehezít és ront az építészet és az építészek helyzetén. Az EU bürokráciája túlszabályoz, a magyar jogalkotás pedig ezt túllihegve tesz rá még egy lapáttal. Nézzük a példákat:
• a tűzvédelmi szabályok szigorodtak. Az új szabályok kivették az építész kezéből a döntés lehetőségét, azt külső szakértők kezébe adják, akik még több és felesleges kiadást, új és értelmetlen korlátokat, több bürokráciát és végsősoron a felelősség elkenését eredményezik. A faépítészet új szabályai szerint gyakorlatilag nem lehet földszintesnél magasabb fafödémes épületet építeni. Ami évezredekig jó volt, ma lehetetlenné vált.
• A 3/2003 közös minisztériumi rendelet (3/2003. (I. 25.) BM-GKM-KvVM együttes rendelet) szerint csak minősített építőanyagokat lehet használni. Mit jelentene ez, ha a szabályokat mindenki betartaná?
  
  • Tilos bontott és természetes építőanyagokat használni, bontott téglát, cserepet, vályogot, fűrészárut. Igen, kedves barátaim, a szorgos hatóság bírságolja a Tüzép-telepeseket, akik a fűrészárura nem írják rá a bizonylatot, hogy ez a fadarab ilyen és ilyen fesztávra alkalmas, ilyen teherbírással rendelkezik, gerendának vagy fogpiszkálónak készült, lassan már a csomagolása is kötelező lesz. Feleslegessé válik a kiviteli terv, de lassan a statika is, munkánk a könyvtárakban való keresgélés és kikonszignálás raktárosi feladatára szorítkozik.
  • A fenntarthatóság és az energiafelhasználás létkérdéssé vált, ennek ellenére a helyben meglévő, újrahasznosítható, alacsony energiatartalmú, szállítást nem igénylő és természetes anyagok használata, ami más EU-tagállamokban valahogy mégis lehetséges, nálunk nem az. Nincs mód az új és olcsó szalmabála-ház építésére, a műemlékeknél vagy új lakóépületeknél a hagyományos anyagok alkalmazására, a kézműves technikákra.
  • Miközben egyes országokban az építési helyszínen keletkező bontási hulladékok (pl. beton) akár 80 %-os helyszíni (!) újrahasznosításánál tartanak, nálunk ez tilos, helyette a lerakókra szállítandó hulladék számolgatására és elcsalására kényszerítenek, újabb papírokkal, újabb ellenőrökkel, újabb bírságok kilátásba helyezésével. Pedig mennyire igaza van a Financial Times építészkritikusának, Edwin Heathcote-nak, hogy az igazán fenntartható építészet az, ha a meglévő, jól megépített épület alkalmas új funkcióra, és akár többször is átépíthető, nem eldobható termék. Mert lassan az épületet is úgy kell tervezni, mint az autókat, előre megtervezni és időzíteni az avulást, a régit pedig eldobni. Ez a trend, noha a világot megrengető újabb és újabb környezeti és szociális katasztrófák egyértelműen adják tudtunkra: ez így nem mehet tovább, mégis megy.
  • Ha betartanánk a szabályokat, minden egyes engedélyezési terv mellé az összes betervezett építőanyag és gyártmány bizonylatát mellékelni kellene. Belegondoltak a kedves kollégák, mit jelent ez? Már az engedélyezési folyamat elején végleges és részletes kiviteli tervvel kellene rendelkezni, hogy ez az értelmetlen papírtömeg összegyűjthető legyen, az összes gyártótól levadászva és postán vagy faxon begyűjtve, hogy mellékelhessük a dokumentáció papírhegyei mellé. Tervmódosítás esetén kezdhetjük elölről.
  • Ami kiverte nálam a biztosítékot, a következő: egy nálam gyakorlatát töltő építészhallgató beszámolt róla, mit is tanulnak a BME Építéskivitelezési Tanszékén: nem szabad egyedi ablakot tervezni, mert az tilos, nincs minősítve. Nem lehet egy ilyen-olyan asztalossal legyártatni, mert az nem fogja a minősíttetés procedúráját végigcsinálni. Ez a vég, kedves barátaim. Ha ez a folyamat kiteljesedik, az összes asztalos és faépítő cég, kisiparos bezárhatja a boltot, ház és ablak helyett maximum kutyaólat és sufnit építhet, amíg arra is ki nem találnak valami újabb szabályt, persze a kutyával sem egyeztetve. Aki ismer, tudja elkötelezettségemet az energiatakarékosság, a jól hőszigetelő ablakok stb. mellett. Ez az új követelmény azonban nem szabad, hogy kizárja a kisipart, a hazai vállalkozásokat. Hogy van az mégis, hogy a szomszédos Ausztriában, vagy Csehországban világszínvonalon gyártó kis és középvállalkozások, köztük családi vállalkozások gyártanak ablaktól kezdve gépészetig mindent?
  • Amikor pár éve a Kamara létrehozott egy ad hoc bizottságot, amiben próbáltuk a fent említett 3/2003-as rendeletet módosíttatni, vagy legalább egy jogszabály-értelmezést kicsikarni a jogszabályt megalkotó OLÉH-től, az illetékes elszabotálta kezdeményezésünket, sőt közölte: ők nem nekünk, hanem az EU-nak kívánnak megfelelni. A mi adónkból, kedves barátaim. És kikből áll az EU? Nem mi volnánk? A rendelet pedig lehetővé tenné a józan értelmezést is: az épület és minden egyedi alkatrésze is gyártmány, azonban nem gyártósoron, hanem a helyszínen készül, specifikációja maga a kiviteli terv – ami, lássuk be végre, egyedi gyártmányterv – és minőségét a felelős tervező és felelős műszaki vezető garantálja. Nincs szükség tehát minden egyedi épületnél és minden vályogtéglánál a milliós tételbe és félévekbe kerülő ÉMI-minősítésre, csak végre a felelősség megnevezésére és vállalására.
  • Ez a folyamat kizárólag a nagy építőanyag-gyártóknak kedvez és mit eredményez? Tőkekoncentrációt az iparban és – ne lepődjünk meg – a tervezésben is. A kis építészirodák megszűnnek, nem csak az elviselhetetlen adóterhek miatt, hanem azért, mert ekkora apparátust és szakértői hátteret nem tudnak fenntartani.
  • Ha következetesek vagyunk, az építkezésben a saját erő, a kaláka lehetősége is megszűnik. Ma kommandók járják az országot, a vendégmunkásokat ellenőrzik – helikopterről figyelik, ki szüretel, és aki nem igazolja, hogy rokon, vagy nincs munkaszerződése, azt viszik, bírságok százezrei röpködnek. Újra itt a csengőfrász. Az építésből pedig kiszorul honfitársaink egyre nagyobb rétege, aki nem engedheti meg magának, hogy saját házát megépítse. Ma már vendégmunkás sincs, mennek nyugatra, ahol egyszerű adófeltételek mellett még megéri dolgozni, vállalkozni. Kis hazánkban bezzeg a BKV-jegyre is számlát adnak.

• Az új, szigorú energetikai követelmények újabb szakértők bevonását követelik meg. Miért nincs olyan kezelhető és felhasználóbarát méretezési segédlet vagy szoftver, amivel bármelyik tervező képes lenne energiatanúsítványt saját jogán kiállítani? Ki más vehetné ezt az ügyet a kezébe, mint a Kamara? Minek új szakértőket szülni, vagy újabb jogosítványt megszerezni magunknak a többi mellé?
• A kémények engedélyeztetésénél jól megfigyelhető a folyamat. Ugyan minden kéményseprő informálisan elmondja, hogy új építésű kémény és egyszerű gáztüzelés esetén elegendő lenne a falazott kürtő, mégis a méregdrága béléscsövet írják elő. Lassan a kéményhez szabjuk a házat, mint gombhoz a kabátot.
• A jogszabályözön – amellett, hogy elviselhetetlen terhet jelent a tervezőknek és az engedélyező hatóságnak –, nem szolgál mást, mint a felelősség továbbhárítását. A soha, senki által végig nem böngészett igazolások, papírhegyek csak a magunk vagy a hatóság lefedezését szolgálják, a döntés felelősségének továbbpasszolását, aminek egyenes következménye a korrupció. Ahol a bürokrácia kezelhetetlen, ott megjelenik a korrupció, aztán a maffia is.
• A törvények nem védik a tervezőt és az építési vállalkozót sem. Mindennaposak a kifizetetlenül hagyott és csődbe taszított kivitelezők által kezdeményezett kétségbeesett akciók, ahol csákánnyal próbálják visszaszerezni jogos fizetségüket. A mi érdekünk is követelésüknek érvényt szerezni: a használatbavételi engedély kiadásának feltétele a vállalkozó (tervező) igazolt kifizetése kell legyen.
• Projektcégek építenek lakóparkokat, plazákat, az érvényes szabványoknak, követelményeknek fittyet hányva, „kijáróemberekkel” kenve végig az engedélyezés folyamatát, szavatosság és felelősség nélkül, súlyos épületkárokat – penészedést, beázásokat – hátrahagyva, büntetlenül. Ez mehet, jogorvoslat nincs, az erő diktál.
• Az EU követelmények túllihegésére legjobb példa az Építész Továbbképző Kht. létrejötte. Mindenki egyetért abban, hogy a szakmai fejlődés fontos. Ez azonban mindenkinek saját természetes igénye és joga. Ahelyett, hogy ezt segítenénk elő, önként és az EU-ban példátlan módon létrehoztunk egy bürokráciát, ahol infantilis módon pontokat gyűjtögetünk, papírokat, igazolásokat gyártunk, sorban állunk érte, egy esemény értékét a kreditpont határozza meg. Megalázó, és a szellemi élet szabadságát korlátozó agyhúgykő ez az intézmény – szorgalmas dolgozói ne vegyék magukra a vádam, nem róluk szól a kritika, a bürokrácia akkor is bürokrácia, ha olajozottan működik –, mely már most is úgy funkcionál, mint annak idején a kötelező orosz nyelv: mindenki utálni fogja, pedig a nyelv – a szakmánk – nem tehet róla. Persze van az EU által előírt élethosszig való tanulás kötelezettsége, de ennek adminisztratív eszközökkel való kikényszerítése ember- és kultúraellenes. Ha pedig nem csináljuk, elvész a munkához való – alkotmányos – jogunk, megvonják jogosultságunkat.
• Nincs befolyásunk a keletkező és minket létünkben érintő törvények meghozatalára, az egyeztetés – ha van egyáltalán – formális és súlytalan, lásd OTÉK, Balaton-törvény, OTSZ stb. A törvénytervezeteket utolsó pillanatban, egynapos véleményezési határidővel küldik ki, a vélemények beépítéséről nincs további információ, legfeljebb egy formalevél jön: köszönjük közreműködését, számítunk rá a továbbiakban is stb.
• A Kormányzati Negyed (K4) ügye jól illusztrálja, hogy hiába handabandázunk, fel lehet velünk törölni a padlót. A helykijelölés máig homályos körülményei és elhibázottsága, a koncepciótlan városvezetés ad hoc ötletei és az előkészítettség hiánya, a politikával összeszövődött ingatlanfejlesztői érdekcsoportok szabad garázdálkodása, amit mi, építészek végignéztünk, vagy elszenvedtünk, mindennél beszédesebb. Szerencsésebb múltú országokban egy nemzetközi pályázat nyertesét az ország és a politikusok a tenyerükön hordozzák. Nálunk itt van az építészet presztízse, a lábtörlő alatt. A nemzetközi zsűri kétségtelen érdeme volt, hogy a lobbiháttérrel nem rendelkező kakukktojás tervezőcsapat lett a nyertes a „biztos befutók” előtt, akiknek – t.i. a nyerteseknek – a munkából való kiszorítása és a leendő beruházójelöltek tervezőcsapatainak behozatalára irányuló nyomulás már az eredményhirdetés pillanatában megkezdődött. Etikai bizottság? Ha odáig fajult volna a dolog, mire megyünk vele? A média, a „szabad sajtó” érdeklődése, amint az építészek jogainak védelméről volt szó, hirtelen elolvadt. A Holcim-pályázat európai aranyérme az Építészfórumon kívül mást nemigen érdekelt – mintha nem is történt volna semmi. Egyesek a nemzetközi tervpályázatokban és külföldi sztárok exportálásában látják a megoldást. Ezen botrányos események után is? A sztárok behozatala pedig – ebben a K4 nyertes terve volt a véletlen kivétel – többnyire nem jelent mást, mint ingatlanfejlesztői csoportok PR-akcióját. A buborékházak előbb-utóbb kipukkannak.
• Keresztül lehet vinni egy olyan törvényt, ami a Balaton partján a volt kempingek helyén, parti telkeken emeletes, intenzív beépítést és környezetszennyező golfpályát engedélyez? Az építésztársadalom ezt szó nélkül végignézi?
• az Állam pedig rabosít minket, állandó bírságok fenyegetésében tartva – lásd a Kamara díjszabásának Versenyhivatali perét. Bírság bírság hátán, az állam csak követel, de a kötelességeket magára nem vonatkoztatja.
• A városokat az ingatlanfejlesztők tervezik, akik pénz nélkül érkeznek, bankhitelből építenek, a költségbe bekalkulálva az övezeti átsorolás által felértékelt telek keletkező milliárdos értéktöbbletéből az ügy keresztülviteléhez szükséges pár százmilliós korrupciót, hogy aztán többszáz százalékos haszonnal álljanak odébb.

Kedves Barátaim!
Ha ez így megy tovább, lehúzhatjuk a rolót, de az egész ország is. Kevés és még a túléléshez is elégtelen, amit csinálunk, beleértve az általam nagyra becsült kollégáimat, a kamara lelkiismeretes tisztségviselőit és a konszolidáltan lázongó fiatalokat.

Mire lenne szükség?

Deregulációra, vétójogra, a személyes felelősség és döntési kompetencia erősítésére, azonnal.

A dereguláció eddig kizárólag a tőke és az áruk szabad mozgására volt érvényesítve. Ebből keletkeztek előnyök és károk egyaránt, mégis, az utazás, a pénz és a vállalkozás ma nem ismer határokat. A baj ott keletkezik, ahol a tőke és a pénz hatalmának nem állítottunk korlátokat – lásd a spekulációra épített bank- és hitelrendszer összeomlását ás az általa okozott mérhetetlen károkat.

Ezért említem a kettőt – a deregulációt, azaz a jogszabályok egyszerűsítését és könnyítését, valamint a felelősség növelését – egyszerre. A szabályok radikális könnyítése a bürokrácia csökkentését, és az oly gyakran szajkózott versenyképesség növelését kell szolgálja, de nem a korrupció akadálytalanná válását, és az építészeti-műszaki színvonal romlását. A ritkítandó, de értelemmel bíró szabályokat pedig be kell tartani, egyéni, személyes felelősségvállalással, ez az, ami ma a legkevésbé érvényesül.

A deregulációhoz a törvényhozási folyamatban való ellenőrizhető és kikerülhetetlen részvételünkre van szükség, a tőkeerős lobbik befolyásának visszaszorítása érdekében, saját érdekünkben és az épített környezet érdekében.

Előre visszautasítom azt az érvet, ami éppen a követelt egyszerűsítésre fogja példaként emlegetni a kormány „gyorsító” csomagját, mely egyes kiemelt projektet esetében a hatósági eljárást egyszerűsíteni hivatott. Én minden egyes projektről beszélek, nem egy olyan jogszabályról, melynek segítségével a kormány saját döntésével minősíthet bármely projektet ilyenné, azaz léphet át mindenki feje fölött.

Újra vissza kell szerezni a döntés jogát az életünket befolyásoló tényezők felett! Ehhez a Kamara és az építésztársadalom összefogása ad egyedül lehetőséget. Emlékezzünk a kamara megalakításának körülményeire. Az építészek a maguk területén 1989-et megelőzve megcsinálták a maguk rendszerváltását. Alulról induló kezdeményezésként követeltük a kommunista rendszer által megszüntetett Kamara visszaállítását és meg is alakítottuk azt, kimondtuk a helyette értelmiségi klubként, korlátozott jogokkal működő régi MÉSZ feloszlását és újjáalakítását, kezdeményeztük és kilobbiztuk a kamarai törvény meghozatalát.

Ez fontos és szükséges lépés volt, időben. Ma tovább kell lépnünk. A Kamara – sok hasznos és fontos funkciója mellett – a legfontosabb kérdések tekintetében súlytalan sóhivatallá vált. Az ország – és vele együtt szakmánk – a szakadék szélére került, a gazdasági és politikai hatalom játékszerévé vált. A Nemzeti Építészeti Tanács súlytalan gittegylet, mely szép szólamokat fogalmaz meg, ahelyett, hogy jogosítványokat követelne. Felelős minisztériumot, civil részvételt, a kamara vétójogát az összes, minket érintő kérdésben. Enélkül marad minden a régiben, és akkor minek csináljuk?

Létre kell hozni egy operatív testületet, a legfontosabb célokkal, határidőkkel, és olyan megjelenéssel, ami a bulvármédián is átverekszi magát. Ha kell, láncoljuk magunkat oda Ybl szobrához, vagy éhségsztrájkoljunk az Ötpacsirta utcában, ha erre van szükség. Rendben, ne akarjunk minden problémát megoldani, elég lesz csak az építésügy, de azt ne adjuk ki a kezünkből!

Várom konkrét válaszotokat, nem odamondogató kommentek sorát.

Ha valamiről kellene beszélni egy közgyűlésen, akkor a fent említett témákról igen.
Időnk rövid, a teendő sok.

Ertsey Attila
Budapesten, 2008. október 23. éjszakáján