Borvendég Béla: Zavar a zűrben

Kell-e nekünk Építészkamara?
”Az építésügyet a politika ide-oda lötyögtette, és az ebből származó zűr minél hosszabb ideig való fenntartása egybevágott igen befolyásos, és az ilyen vizekben történő halászásra szakosodott körök érdekeivel.”

Kell-e nekünk Építészkamara?

 

A hétköznapi ember is mér. Nap mint nap. Az időt másodpercben és többszöröseiben, a súlyt illetve tömeget hasonló módon, de grammban és annak sokszorosaiban, a távolságot milliméterben stb. Általában. A sóhivatali logika azonban — mint C. N. Parkinson óta tudjuk — igen kedveli az ennél kacifántosabb eljárásokat. Az olyat például, hogy a távolságot lehet literrel is mérni. A módszer lényege az, hogy alapul veszünk például egy olyan (férfi)embert, aki nem veti meg az árpa levét és kapacitása 4 liter. Ha ő útra kél egy olyan napon, amikor a hőmérő higanyszála 30 C^o-t mutat (±5% eltérés a hibahatáron belül megengedett), és egy korsó sörre minden második csapszékbe betér, továbbá feltételezzük, hogy a csaposok sehol sem csalnak, és — elhanyagolva az első kocsma és a kiindulási pont közti távolságot, amennyiben az kevesebb mint 150 m —, megmondhatjuk, hogy kísérleti személyünk hány liter utat tett meg. Amit azután könnyen átszámíthatunk milliméterre, méterre, ha tudjuk, hogy az első tankolás helye és az utolsó közt mekkora a távolság.

Ha netán valaki kételkedne abban, hogy ezt, az első pillantásra csöppet bonyolultnak tűnő módszert bárhol is használnák, súlyosan tévedne. Bizony alkalmazzák. Nálunk például. A Gazdasági Versenyhivatalban. Legalább is abban az esetben, ha építészetről van szó. Ilyen esetben mintha jogelődje az a Munkaverseny Hivatal lett volna, ami ugyan ilyen név alatt talán nem létezett a kommunista rendszerben, de valami hasonló szerepkörű szerv bizonyosan buzgólkodott valahol. Mindezt pedig nem az ujjamból szopom. Az intézmény egyik vezető tisztviselője szemem láttára maga igyekezett kinyitni ezt a vakablakot.

 

1.
A napokban érdekes beszélgetésen vettem részt, amit végül is a felkért előadók oda hegyeztek ki, hogy szükség van-e kamarákra, jelesül építészkamarára? Érdekes módon azonban a hozzászólók valamiért szinte mind elkerülték azt a kérdést, hogy mi is a rendeltetése szerinti feladata egy szakmai (például építész) szervezetnek? A szakmai szervezet fogalmának kiemelése ehelyütt azért fontos, mert — legalábbis Európában eredendően — három ilyenfajta független szervezet létezik, az angolszász, a német és a francia fazon szerinti. Nem számítva a hazai építészkamara nevű látszat szervezetet.

Angliában (és az angolszász országokban) az építészeket az a Royal — királyi — Institute (RIBA) tömöríti, ami az egykori céhek mintájára alulról szerveződve jött létre. Abból a célból, hogy a megbízókat megvédje a sarlatánok és kontárok ellen. Vagyis — modern szóhasználattal élve — a fogyasztóvédelmet és a szolgáltatás minőségének emelését szolgálta. Működését az uralkodó szentesítette.

Célját a szervezet úgy teljesíti, hogy tagjaitól egyrészt megköveteli nem csak a diplomát, de regisztrációra jogosító vizsga letételét is. Másrészt figyelemmel kíséri leendő és tényleges tagjai szakmai felkészültségét. Napra készen követi a szakma és a szakmagyakorlás fejlődését, és rendszeresen elismeri a legjobb teljesítményeket, testületként állást foglal kényes építészeti kérdésekben. És igény szerint tanácsot ad hozzáforduló tagjainak az egyes szakmagyakorlási kérdésekben. A tagság természetesen nem kötelező, de az „építész” címet csak az Intézet tagja használhatja. Az etikai és szakmai szabályokat megsértő tagjait fegyelmileg felelősségre vonja, sőt akár ki is zárhatja.

Ezzel szemben a Habsburg birodalomban az építészek (és a mérnökök!) számára az uralkodó hozta létre a Kamarákat. Katonai megfontolásból. Tehát a kamarai tagságot kötelezővé tette, viszont a tagok „Hites mérnök” avagy Civil Techniker címet és  ezzel bizonyos műszaki-hatósági jogosultságot kaptak. A Kamarai tagság azonban speciális szakmai vizsgákhoz volt kötve, ahol a jelölt nem csak szakmai ismereteiről, de a teljes körű praxis viteléhez szükséges jogi stb. ismereteiről is számot kellett adjon. A kamara lényegében rendtartó hivatal volt. Olyan, amelyik jószerint tagjai szakszerű és etikus működését felügyelte. Az építészet szakmai ügyeinek gondozását átengedte az építészeti (művészeti) egyesületeknek, például a Magyar Mérnök és Építész Egyletnek (1872). Ez a rend lett általános az egész birodalomban.

Az önkéntes tagságon alapuló polgári egyesület korabeli nyilvántartásából kitűnik, hogy a szervezet az egész történeti Magyarországot lefedte és 1893-ban már 2000 tagja és 30000 koronás vagyona volt. Később az a Czigler Győző egyetemi tanár lett az Egylet elnöke, aki igen tekintélyes építész lévén számos jelentős épületet tervezett. Nem mellesleg az Egylet az államtól teljesen független és önfenntartó volt, és különösen az I. világháború előtt rendszeresen írt ki építészeti és műszaki pályázatokat. Az Egylet Czigler 1895-ben bekövetkezett halálát követően egészen 1944-ig működött, ámbár tevékenységében — vélhetően létszámuknak megfelelően — már a mérnökség dominált.

A Franciaországban meghonosodott rendszert most hagyjuk figyelmen kívül. Ami azonban fontos, hogy az UIA (Union Internationale des Architectes) azaz az Építészek Nemzetközi Egyesülete minden tagország képviseletében csupán egy független és önkéntes tagságon alapuló építész szervezetet vesz fel tagjai közé, azaz esetünkben azt a Magyar Építőművészek Szövetségét (MÉSZ). A kamarákat és a hozzá hasonló szervezeteket nem. A MÉSZ tehát ma is ugyanúgy tagja az UIA-nak, mintha a pártállam bukása óta a posztkommunista hatalom céltudatos fokozatossággal nem hibernálta volna.

Ismeretes, hogy a MÉSZ-t a kommunista diktatúra hozta létre — felülről és szovjet parancsra —, miután legelső intézkedései között megszüntette a kamarákat. A MÉSZ-nek azt a feladatot adta, hogy legyen zászlóvivője a „szocialista realista építészet” magyar változata kidolgozásának, bevezetésének és a dekadensként kiátkozott modernizmus elleni kérlelhetetlen ideológiai harcnak. Ez a fából vaskarika azonban néhány dicstelen év után nálunk is megbukott, és a kiselejtezett zászlót a mindenható párt visszavette. Az igazi tragédia azonban csak ez után következett be akkor, amikor a vérbe fojtott forradalmunk után az építészetet ténylegesen prédául odalökte a félrefejlesztett építőipar feneketlen gyomrának. Mégis a Szövetség, ugyan az Építésügyi Minisztérium pórázán, de viszonylagos mozgásszabadságának tudatában fenntartotta, sőt még erősítette is az építészek kitekintését a nyugati világra.

Mindazonáltal az építészek már a hetvenes években is egyre hangosabban kezdték követelni a Kamara visszaállítását. A már a háború előtt is praktizáló kollégák, vélhetően az állami tervezőirodák ama bürokratikus atyáskodásának ellensúlyaként, ami persze a fiatalokat is sújtotta — ámbár ők a Kamarát és annak szerepét csak elbeszélésekből ismerték. Ámde a nyolcvanas évek elejéig a Hatalom már a Kamara szó hallatára is kénköves bűzt vélt szimatolni. Egyetlen diktatúra sem hajlandó ugyanis — önként — hatalmából akár egy fikarcnyit is átengedni az alattvalóinak. Végül azonban a MÉSZ jelképesen létrehozta saját magán belül azt a Kvázi Kamarát, melynek ugyan törvényes alapja nem volt, de nem volt törvényellenes sem.  

A szakma tehát azt várta, hogy kommunista rendszer bukása után rövid időn belül végre ismét lehet független rendtartó egyesülete. Még azon az áron is, hogy előre látható volt: az önálló és ténylegesen autonóm Szövetség és a független Kamara közti értelmes munkamegosztás megvalósítása nyilván nem lesz majd könnyű. Az sem volt világos, hogy két független szervezet önfinanszírozása miként lesz megoldható? Arra azonban a legborulátóbb építészek sem számítottak, hogy a demokratikusnak és szabadnak remélt politikai rendszerben szinte a töretlenül tovább él a pártállami gondolkodási és az éppen csak átfestett hatalmi gyakorlat, a szalámi taktika.

 

2.
Pedig pontosan ez történt. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint átemelni a magyar körülmények közé az osztrák tartományok Építész és Mérnök Kamaráinak közös statútumát, ami egykor azonos volt a magyaréval, de az ország függetlenné válása után felvette a nyugat-európai sebességet. De mégsem ezt tette a Hatalom. Ma már a vak is látja, hogy miért nem ezt tette. Az építésügyet a politika ide-oda lötyögtette, és az ebből származó zűr minél hosszabb ideig való fenntartása egybevágott igen befolyásos, és az ilyen vizekben történő halászásra szakosodott körök érdekeivel. A jogcsavargatóknak pedig elegendő időre volt szükségük ahhoz, hogy megtalálják azt a kirakati babát, melynek anélkül lehet nyakába akasztani a „Kamara” táblát, hogy bele életet kellene lehelni. Ami — láttuk — a tényleges függetlenség, meghatározott jogosultságok köre. Ezek nélkül a Kamara ugyanis nem más, mint a Hatalom olyan kerítőhálója, melynek segítségével minden tervezéssel foglalkozó személyt bármikor ki tud fogni. A tagság ugyanis nem csak kötelező, de egyben egzisztenciális kényszer. Mégpedig nem csak az építészek számára (az „építész” cím máig nem védett), hanem minden tervező számára.

Ez az intézkedés ügyesen kimódolt, és a régi-új Hatalom számára legalább négyszeres biztonságot nyújt. Először is a kamarai tagságot ki lehetett szélesíteni mindazoknak a körével, akik nem hogy egyetemi diplomával, de még főiskolai végzettséggel sem rendelkeztek. Ezzel sikerült elérni azt, hogy a kvalifikált építészmérnökök a saját kamarájukon belül kisebbségbe kerülve a vezetésből — elvben — gombnyomásra bármikor kibuktathatók. Mondhatni (népi) demokratikusan. A helyzet abszurditására jellemző, hogy jogászi észjárás diadalaként ezért létre kellett (volna) hozni az Építészkamara építész tagozatát, ami persze mind a mai napig nem is valósult meg.

Másodszor: ettől a tolószékbe kényszerített műkamarától aztán megvonták a rendtartás jogát is. Hatásköre természetesen csak saját tagjaira terjed ki, de ez is formális csupán. A legsúlyosabb etikai vétség miatti büntetés is sikerrel támadható meg a bíróság előtt. (Lásd a Nemzeti Színház tervezőjének ügyét.)

Ezzel párhuzamosan — harmadjára — a Kamarát hatékonyan lehetett felhasználni a MÉSZ teljes marginalizálására. Ami mára szinte már befejezett tény. És ezzel a magyar építészet és az építésztársadalom olyan nemzetközi elszigeteltségbe zuhant, ami a diktatúra legsötétebb éveiben elképzelhetetlen volt. Persze, ha valaki ki tud építeni magán kapcsolatokat, ám tegye!

Negyedszer: eközben befejeződött az építésügy teljes szétzilálása. A befektetői érdekérvényesítés a közérdek elé helyezése a jogrendet is felülíró gyakorlattá lett (lásd: kecskeméti Malom Center botránya), így már a kötelező kamarai tagság eltörlése is reális lehetőséggé vált. A mór megtette kötelességét, a mór mehet! A Kamara eredeti fogyasztó védelmét a Gazdasági Versenyhivatal is el tudja látni.

 

3.
Ezt a végső lépést azonban — valamiként a pártállam idején is történt — még meg kell ideologizálni! Akkor ezt valamilyen politikai elhajlásra, például a revizionizmusra hivatkozva tették. Manapság ez még fontosabb, mert azt már megtiltani nem lehet, hogy valaki netán kérdéseket tegyen fel, vagy esetleg hangosan köhögjön. A ma legütőbbnek tartott, és ezért divatos érv az esélyegyenlőség, a modernizáció és a szabad és semleges verseny. Eszerint a partitúra szerint az a legfőbb baj a (béna) Kamarával, hogy akadályozza az ilyesmik kibontakozását. Egyrészt azzal, hogy kikötéseket tesz a versenyző képzettségével kapcsolatban, másrészt azzal, hogy — Irgalom Atyja ne hagyj el! — ajánlott díjtáblázatokat dolgoz ki, és ezzel szembefordul az Uniós országok gyakorlatával is!

Valamiként az egykori ideológiai érv kitaláció volt, ugyanúgy hamis a mai is. Az építészetben ugyanis már a reneszánsz korban is éles volt a verseny, és ma is az. Ennek klasszikus formája a tervpályázat, azaz a minőség egyik legmegbízhatóbb módszere. Feltéve, hogy a zsűri elismert hozzáértőkből, és etikailag feddhetetlen tagokból áll. Ezt ugyan miért akadályozná a független szakmai kamra?

A tervpályázatban azonban nincsen helye annak az árversenynek, ami persze indokolt lehet kutyatápok esetében. Még közvetlen megbízás esetében sem lenne szabad, hogy ilyesmi szerepet kapjon. Végtére ki tudja megakadályozni az olyan sumákolást, hogy a tervező irreálisan alacsony tervezési díj ellenében vállalkozik a munkára, majd a tényleges tervezési, netán kivitelezési szerződés terhére — picsi-pacsi — „meghálálja” a döntést a megbízónak, ügyintézőjének, annak feleségének, barátnőjének stb.

Nem árt tudni azt is, hogy az építész ajánlati terve lényegében csak igérvény ugyan, ám mégis csak olyasmi, amiben jelentős munka, korábban megszerzett tudás, tapasztalat, tekintélyes önköltség materializálódik és változik át olyan szolgáltatássá és koncepcióvá, ami alkotás. Amit már ebben az embrionális állapotában is a szerzői jog véd. Végül erkölcsi és anyagi érték az építész és megbízója közötti ama bizalmi viszony lehetősége is, ami nélkül — mint tudjuk — tisztességes tervet készíteni nem lehet.

Esélyegyenlőség? Az építész részvétele a pályázatokon és ajánlatokon nálunk is egyre költségesebb. A részvétel egyszerű technikai föltétele tehát az, hogy vállalkozóként rendelkezzék annyi forgótőkével, hogy ezt a gyakran jelentős kockázattal járó befektetést és tudásának naprakész szinten tartásának költségeit fedezni tudja. Minthogy a nyugati építész irodák árbevétele fajlagosan többszöröse a magyarokénak, nálunk különösen fontos, hogy a Kamara — iránymutatásként — meghatározza azt a minimál árat, amin alul vállalkozni már szakmaetikai szempontból kifogásolható. Éppen a szolgáltatás minőségének megóvása érdekében.

Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy a nyugati építész szervezetek óvakodnak attól, hogy beleszóljanak a tervezési díjak alakulásába. Angliában csak az lehet a RIBA tagja, aki legalább öt éven keresztül akkreditált egyetemen végezte el a tanulmányait, legalább három éven át ugyancsak akkreditált praxisnál dolgozott gyakornokként, és utána — angol nyelven — sikeres vizsgát tett a regisztrációs testület előtt. (A regisztáció feltételei Amerikában is hasonlóak.)

A RIBA időről időre kiad díjtáblázatokat és felméri azt is, hogy a praxisok ezeket milyen mértékig alkalmazzák. Jelenleg az ajánlott díj (VAT nélkül) a tervezési feladat bonyolultsági osztályától és nagyságától függően új épületek esetében az építési költség 11.5—7.5%-a között lehet, a tervezés egyes fázisait tekintve pedig A-C esetekben 15%, D 20%, E 20%, F-G 20%, H-L 25% megosztás az ajánlott (bővebben: például). Kicsiny és olyan munkák esetében, amelyek elvégzése nincsen szakmai kvalifikációhoz kötve, a vállalkozók ugyan általában az ajánlottnál olcsóbban dolgoztak, ám munkájuk minősége is alacsonyabb színvonalúnak bizonyult.

 

4.
Mármost ha föltesszük azt a kérdést, hogy szükség van-e Kamarára, a határozott véleményem az, hogy erre a posztkommunista álkamarára semmi szükség nincsen. Ez a torz képződmény annyiban hasonlít az egykori Hazafias Népfrontra hogy abban is, ebben is minden tényleges bút és bajt elő lehetett, illetve lehet adni. De persze ettől semmi meg nem változik. Ez azonban annyival rosszabb, hogy abba legalább nem volt kötelező belépni és nem kellett tagdíjat fizetni a jószerint semmiért. Mint ahogy nincs szükség arra sem, hogy ez a Gazdasági Versenyhivatal beleüsse az orrát az építészeti verseny ügyébe, amihez elemi iskolás szinten sem ért, és amire nincs is szükség.

De valamilyen önálló, független, önigazgató a nemzetközi színtéren is prezentálható szakmai szervezetre csakúgy szükség van, mint a sztálinista alkotmány összecsirizezett salátáját lecserélő korszerű demokratikusra. Hogy ezt Kamarának, Intézetnek hívják-e majd, vagy másnak, részletkérdés. (Az építészek érdekvédelmét tekintve azonban fel kell hívni a figyelmet arra, hogy egyrészt ez hagyományosan nem kamarai szerepkör, másrészt a vezető és az alkalmazottként működő építészek belső érdekei eltérőek!) Az viszont életveszélyes lenne a távolabbi jövőnkre nézve is, ha a legmagasabb szintre emelt törvénysértések, és a cinikusan céltudatos hazudozás nyerne végleges polgárjogot hazánkban ezen a téren is. Arról már nem is beszélve, hogy ez szembe köpése lenne mindazoknak, akik életüket a zsarnokság végleges megdöntésére és legalább utódaik számára a jobb és szebb élet megteremtésének lehetőségére tették fel.

Mindazonáltal a maga helyén nem tartom teljesen feleslegesnek a Gazdasági Versenyhivatalt, vagy annak valamilyen utódját sem. Rendet teremtethetne például bizonyos vendéglátóipari szolgáltatások terén, jobban utánanézhetne a sztrádaépítésnek, villamos vásárlásoknak, felléphetne például ama külföldi cégek gyakorlata ellen, amelyek gyorsan átvéve a magyar gyakorlatot, megrendelik és el is végeztetik a munkát, hogy aztán fizetés nélkül eltűnjenek. És mindenekelőtt hadakozhatna az olyan megtévesztő politikai marketing ellen, amelynek nyilvánvaló célja a választók megtévesztése, becsapása. Hogy a politika is más, meg a gazdaság is más? Ugyan ne tessék már ilyet mondani! Legalább most ne. Amikor kormányunk jelenlegi legfontosabb célja az államháztartási egyensúly a jelenleginél még jobb, még bátrabb, még igazságosabb kiegyensúlyozása?

 

szerző: Borvendég Béla