Csinált város a Sajó völgyében – Adalékok Kazincbarcika későmodern építészetéhez

Kazincbarcika tipikusan olyan (ipar)város, amelyet hatalmas lendülettel kezdtek el megépíteni az 1950-es években, azonban ez az igyekezet végül idő előtt kifulladt és emiatt meglehetősen felemássá vált a település. Ennek ellenére Barcika nagyon szép részekkel, ügyes városrendezési megoldásokkal is bír, a későmodern építészet kedvelőinek pedig különösen ajánlott ellátogatnia ide, bár tény, hogy érdemes mindezt egy napsütéses tavaszi vagy ősz eleji alkalommal megejtenie.

„Város-e egyáltalán ez a település? Ottjárva, úgy érzem, nem. Csak telep. Nem sivár »Siedlung«– erről a táj, a lágy utcavezetések, a dús növényzet gondoskodnak. De valahol mégis van valami baj. Ezt próbáltam keresgélni, megtalálni. (...) Üzletek nem igen vannak a monoton egyformaságú, háromemeletes lakóházakban, a földszintek is lakásokul szolgálnak. (…) Nagyképű, bombasztikus, de már lemállott portikuszok, felesleges axisokat lépten-nyomon hangsúlyozó erkélysorok, díszítő igyekezet létrehozta plump ablakkeretek, a falakon vakolat és műkő babérág – akkor Kossuth-díj igényű, ma ütött-kopott álpatetikus »architektúrák«.

Lépten-nyomon buta szobrocskákba ütközünk, ami suta és esetleges elhelyezésükkel kőbe merevítenek egy soha nem volt áligényt – ugyan kinek van ma ezekre szüksége? Az emberek megszokott unalommal mennek el mellettük. Biztosan jobban örültek volna, ha helyette lakásaik lettek volna jobb kivitelűek. A táj gyönyörű. A hullámzó horizont sejteti, hogy a dombok, hegyek vonulata tovább tart, és a kis völgykatlan, ahová ez a »város«-torzó települt, érezzük, csak egyike a környék szép völgyeinek. A fogadtatás, megérkezés sem túl szívderítő. Elhanyagolt, poros ipartelepek egymásra torlódott rendetlensége kíséri utunkat Miskolctól idáig: Kazincbarcikáig."

A fenti sorokat Farkasdy Zoltán építész vetette papírra, midőn bemutatta a barátja, Jánossy György által tervezett kazincbarcikai kórházat a Magyar Építőművészet 1970/2. számában. A jobb riportokba illő, plasztikus megállapítások abszolút érdemesek arra, hogy egy Kazincbarcikával foglalkozó cikk felütését jelentsék. Habár Farkasdy mondatai részben már vitathatóak, ugyanakkor nagyon is éles szemmel látta meg a szocializmus „csinált városainak" legfőbb problémáit (amit ír, ugyanúgy rávetíthető például Dunaújvárosra vagy éppen Komlóra, Várpalotára is). Ezek a települések a tervezők minden igyekezete ellenére sem tudtak igazán jól szervezett, kellemes és élhető helyekké válni, a szocialista ideológia, a tervszerű építkezések, illetve a tervekben meghatározott részletek elmaradása (például a városközpontok kialakítása) nem tette igazán vonzó helyekké ezeket az ipar- és bányavárosokat. Ráadásul a települések mellé felhúzott ipartelepektől, közeli bányáktól való túlzott függés komoly problémákat okozott a rendszerváltást követően: a privatizációk, a gyár- és bányabezárások sok-sok ezer ember munkáját tették szükségtelenné.

Kazincbarcika még így is a szerencsésebbek közül való, hiszen a közeli Borsodi Vegyi Kombinát (ma: BorsodchemZrt.) ügyesen tudta átvészelni az 1990-es éveket és ma is a környék egyik legnagyobb munkaadója. Igaz, a telep ma már nem a város része, hiszen a Sajókazinc, Barcika és Berente összevonásával 1954-ben létrehozott Kazincbarcika mellett a vegyi műveket is magában foglaló Berente 1999-ben ismét önálló településsé vált. (Fontos legalább zárójelben kiemelnünk, hogy Kazincbarcika létrehozásának vannak sötét fejezetei is: sajnos a munkaerőhiányt a szocializmusban sok esetben az internálótáborok és munkatáborok foglyaival enyhítették, így volt ez a Sajó-menti település és iparvidék fejlesztése során is. Ennek fényében még szomorúbbnak hatnak azok a korabeli híradások, amelyek a rohamosan épülő város grandiózus és idealisztikus voltát emelték ki.)

Kazincbarcika megítélése továbbra is vegyes. Egyrészt a város vezetése igyekszik minél élhetőbbé tenni a települést (habár ezen sokat ront az a tény, hogy a levegő minősége sokszor itt a legrosszabb országos szinten is), amelyet a „színes város"-koncepció is erősít. Az amúgy is nagy zöld területekkel bíró Barcika esetében az elmúlt években az épületállomány is bekapcsolódott a színesítésbe, hiszen számtalan tűzfal kapott olyan falfestményt, amely vagy utal a helyi érdekességekre, fontos személyekre, vagy szimplán csak játékosan igyekszik feldobni környezetét. Emellett a Farkasdy által erősen kifogásolt „buta szobrocskák" is érdekes színfoltjai az utcáknak. Persze az valóban igaz, hogy a helyiek számára ezek már sokszor semmitmondó, figyelemre sem érdemes alkotások. (Turistaként viszont annál inkább érdemesek a felkeresésre.)

Szintén az egykori tervezők, majd a későbbi városvezetők ügyes meglátását dicséri, hogy a két főútvonal, az Építők útja és az Egressy Béni út köré szerveződött Kazincbarcika belső magját kellően szellős, zölddel erősen megtámogatott részekként hagyták meg. A két út mentén húzódó házsorok földszinti üzleteikkel, a szépen karban tartott terekkel csendes, nyugodt hely érzetét keltik. Ilyen például a Zöldy Emil-tervezte, szolid küllemű, egykori Béke mozit és Olcsai Kiss Zoltán Táncospár című szobrát „rejtő" Egressy Béni tér; a Ságvári tér Ohmann Béla Szüret című kútszobrával (ez volt a város első köztéri művészeti alkotása), vagy a Búza Barna Kuruc lovasával „díszített" Rákóczi tér. A hosszan elnyúló, úgynevezett Völgypark pedig kimondottan üde színfolt a hatalmas játszóterével.

Mindezek ellenére persze a helyiek kissé megrökönyödve néznek a Kazincbarcikára látogatókra, nem nagyon értve, mi lehet vonzó ebben a városban. A fentieken túl építészetileg is érdemes szemügyre venni a települést, hiszen ahogy például Dunaújváros esetében, úgy néhány falusi házon túl itt is a II. világháborút követő építészeti stílusok (főleg a szocreál és a későmodern) dominálnak.

Kazincbarcika építésekor a szocreál volt az elvárt építészeti forma, így az akkor létesített házak is ennek megfelelően készültek el. Bár Farkasdy 10-15 évvel később elég degradálóan nyilatkozott ezekről (nem csoda, hiszen a modern felfogású építészek számára visszalépést és kényszert jelentett a szocreál formanyelv kialakítása és használata), mostanra azért kialakult egyfajta bája és jó hangulata ezeknek az erőltetett formák mentén felhúzott épületeknek. Igaz, itt már a szocreál minimalistább változata valósult meg, Károlyi Antal Tatabánya számára kifejlesztett lakóházai Barcikán jóval egyszerűbb homlokzatképzést kaptak. Leginkább a kicsit túlzó ablakkeretezések jellemzőek, illetve a Rákóczi tér környezetében a stilizált oszlopsorokkal, pálmalevelekkel és az erkélyek különféle életképekkel (aratás, szüret stb.) való díszítése teszi változatossá az összképet.

A rövidke szocreál periódust aztán újra felváltotta a modern korszak, amely Kazincbarcika esetében is megmutatkozott. Ebben a szellemben épült fel például az Egressy Béni út délnyugati végében a város egyik központi iskolája, a vegyipari technikum is (ma: Irinyi János Református Szakgimnázium, Szakközépiskola és Diákotthon). Igaz, nem az a merész terv valósult meg itt, amelyet Ivánka András és Klicsó László közöltek a Magyar Építőművészet 1958/1-3. számában. Az általuk elképzelt létesítmény ugyanis rögtön számolt egy diákotthonnal, maga az iskolai szárny pedig egy igen izgalmas, lógatott tetővel elképzelt díszteremmel is rendelkezett volna. Ehhez képest egy viszonylag egyszerűbb, téglaburkolatú, lapostetős komplexum készült el több ütemben, amelynek küllemén sajnos rontottak a 2000-es években zajló felújítások (a téglát klinkerlapos burkolat váltotta, a bejárati, pergolás előtetőt pedig egy indokolatlanul túlzó, fémszerkezetes tetőmonstrumra cserélték).
 

A kórház a város közepén
Kiemelt említést érdemel a kórházi épületegyüttes is. A kórház alapítása egybeesett Kazincbarcika várossá válásával – persze mindez érthető, hiszen a település fejlesztése, illetve a közeli vegyi kombinát építése szükségessé tette a szakszerű orvosi ellátás meglétét. Az intézmény elsőként az úgynevezett K épületben kapott helyet (ez ma is megvan, az Egressy Béni tér észak-keleti oldalát határoló ház, amelyben a Jóbarát vendéglő is működik): természetesen ez még egy igen kezdetleges és szükség szülte lépés volt, hiszen a lakóház erre kijelölt két lépcsőházában csupán alapellátásban tudták részesíteni a helyieket. Nem meglepő, hogy igen hamar megnőtt az igény egy korszerű kórház létrehozására.

A létesítmény megtervezésére a Középülettervező Vállalatot (KÖZTI) kérték fel, egészen pontosan a megbízást a két világháború közötti modern építészet egyik kiemelkedő egyénisége, Paulheim Ferenc (nevéhez köthető többek között a Nemzeti Lovarda főépülete, a Kerepesi úti ügetőpálya tribünje, a Mester utca 24. és a csak torzóként megmaradt Margit körút 51-53. számú bérház), illetve a fiatal építészgeneráció jeles tagja, Jánossy György kapták (a munka oroszlánrészét Jánossy végezte). Ekkor még komplexebb program volt a feladat, hiszen egyben a környező lakótelep kialakítását is meg kellett oldaniuk. A páros a Magyar Építőművészet 1958/1-3. számában ismertette a terveket.

A kórház kijelölt helye már ekkor is az a domb volt, amelyen végül aztán valóban elkészülhetett a komplexum – mindez a városképben igen kiemelt szerepet adott az intézménynek, hiszen a völgy mentén végighúzódó Kazincbarcikán mind a mai napig a kórház az egyik legbiztosabb tájékozódási pont. Jánossy mindezt már a kezdeti tervezési szakaszban is érzékeltette, hiszen a Magyar Építőművészetben megjelent távlati, a kórház tájba illesztett, fekete sziluettjét mutató rajz is jól mutatja, milyen központi térszervező ereje lesz majd a kész épületnek.

Meglepő módon azonban Jánossy hiába dolgozta ki a terveket 1959-re, a projekt évekig állt, köszönhetően annak, hogy az építésügyi minisztérium a kórházépítést is tipizálni akarta, igyekezett az előregyártással minél gyorsabb eredményeket elérni. Emiatt a II. világháborút követő, egyedi tervek alapján készülő első kórházak (Dunaújváros, Fehérgyarmat, Kazincbarcika) esetében is racionálisabb megoldásokra volt szükség.

Jánossy tehát újra nekifogott a munkának és 1962-re áttervezte a kórházat. Bár elképzelései a funkció és az elrendezés terén nagy vonalakban hasonlóak maradtak a korábbihoz (a rendelőt rejtő lepényépületre ültetett, magas hotelszárny, ezek elé helyezett műtőblokk), érződik a forma egyszerűsítése. A fő anyaghasználatban is váltott, a tégla helyét a nyersbeton és az alumínium vette át. „Az egész épületegyüttes vasbeton szerkezetű. A III. emeletig helyszíni monolit vasbeton pillérvázas. A III. emelettől felfelé а IX. emeletig teljesen előregyártott vasbeton szerkezetből készülnek a pillérek és a födémek egyaránt. А IX. emelet, tekintettel a daruk korlátozott emelési magasságára, valamint a csecsemőosztály eltérő funkcionális igényeire (üvegezett, áttört falak), monolit vasbetonból készül. Az első három szint monolit vasbeton szerkezete, valamint a kitöltő falak és a parapetek előregyártott vasbeton burkolata a homlokzaton nyers kivitelben készül, az épület nagy méreteinek megfelelően erősen plasztikus felülettel, szőrös deszkazsaluzattal. A III. emelettől felfelé a szállótömb alumínium függönyfal burkolatú" – írta az építész az új tervek bemutatása kapcsán a Magyar Építőművészet 1964/3. számában.

Az épület kálváriája itt azonban még nem ért véget, hiszen maga a kivitelezés jelentős csúszásokkal zajlott: az építkezés ugyan megindult 1963-ban, de a létesítmény átadása csak 1969-ben történt meg. A csúszás olyan nagy mértékű volt, hogy a kórház majdnem egy-az-egyben történő adaptálása Karcagra (ezt a feladatot Városy Péter végezte) hamarabb megvalósult (1967-re), mint a barcikai építkezés. Apróbb problémák persze így is akadtak, Farkasdy Zoltán erről így ír a Magyar Építőművészet 1970/2. számában: „Nincs két ajtó pl. a rendelőintézetben, ahol egyformán sikeredett volna a részletek kiképzése, a kávacsatlakozás stb. – mégis megbocsátjuk ezt, mert ez sem tud rontani az összhatáson. Lassan kiderül, házakra is igaz a lezser elegancia, és a gyűrött nadrág is elviselhető, ha csillogó egyéniség az ember, aki viseli. Jól tervezett épület Kazincbarcika kórháza – elviseli még a kivitelezési részhibákat is. (Persze jó lenne egyszer úgy istenigazában, maradéktalan eleganciával felöltözni egy háznak, biztosan furcsa lenne. Itt csak fájlalni lehet, hogy a kivitel nem jobb minőségű – talán remekmű születhetett volna.)" Bár a dunaújvárosi kórházat tervező Farkasdy az idézett cikkben kiemeli, a nyersbeton felületek és az alumínium függönyfal házasítása ebben az esetben talán nem a legjobb ötlet volt, összességében mégis nagy elismeréssel adózik Jánossy munkájának.

Mindezt a jelenben mi magunk is meg kell tegyük, azzal együtt, hogy 2005-ben jelentős átalakításokat eszközöltek az épületen. A részben szükségszerű, főképp energetikai célokat szolgáló korszerűsítés sajnos megváltoztatta a kórház összképét. Egyrészt az alumínium ablaksorokat kékes tónusú üveg függönyfalra cserélték, másrészt a hotel- és műtőszárny nyersbeton felületeit zöld színűre mázolták. Emellett szintén a múlté a bejárati rámpa is.

Persze ilyenkor a szokásos kérdés fogalmazódhat meg bennünk: vajon ezek a változtatások azért is kellettek, hogy a kórház esztétikailag is elfogadottabbá váljon? Tény, hogy a rosszul, rossz anyagokból kivitelezett és állagmegóvás nélkül hagyott nyersbeton, brutalista házakat csúnyán ki tudja kezdeni az idő. Egy városképet ennyire meghatározó épület esetében mindez pedig bántó lehet a helyiek szemében (akik talán amúgy sem nagyon tudtak megbarátkozni ezzel a szoborszerű monstrummal), főleg, hogy régiós funkciókat ellátva a környékbeliek legtöbbször szintén a kórház alapján ítélhetik meg magát Kazincbarcikát is. Az építészetet kedvelők számára viszont szomorúak ezek a beavatkozások, hiszen Jánossy György zsenijéből sok elveszett ezáltal. De szerencsére a külső lépcsők az aktuális fény-árnyék hatások miatt egyszerre szigorú és játékos kialakítása vagy épp a súlyos, a lábakra állítás miatt mégis könnyeden lebegő hatást keltő műtőszárny még mindig érzékeltetni tudják velünk, hogy itt valami egészen érdekes, nem megszokott épülettel van dolgunk.

Egy bekezdés erejéig mindenképpen érdemes kitérni a komplexum képzőművészeti alkotásaira is. A belsőkben hatalmas, mázas falkerámiák kaptak helyet (az első emeleti előcsarnokban Csekovszky Árpád, a negyedik emeleten Benkő Ilona munkái), a külsőt, a műtőszárny két oldalán egyrészt Illés Gyula absztrakt domborművei, másrészt az egyik külső lépcső felső pillérén Makrisz Agamemnon Fáradt orvos című mellszobra díszíti. Míg előbbi jól erősíti az egész épület masszív, szoborszerű voltát (hasonló, bár szigorúbb mintázatú megoldást láthatunk Jánossy másik remek épületénél, a salgótarjáni Karancs szállónál), utóbbi bár témájával nagyon is passzol a kórházhoz (az egész magyar egészségügy remek allegóriája), mégis kicsit kilóg az összképből.

A „főtér"
Kazincbarcika hasonlóan felemásra sikeredett, mint Dunaújváros: míg mostanra a lakótelepi részek egészen kellemesek a terebélyes fák árnyékában, illetve a parkok is kellően tágasak, addig egy igazán jól belakható, mindenki számára egyértelmű és hangulatos főteret nem találunk. Pedig kísérlet Dunaújváros és Barcika esetében is volt minderre, viszont a végeredményt inkább lélektelen torzónak tekinthetjük, ahol a „lélektelen" jelző arra utal, hogy maguk a helyiek sem érzik, hogy az átsétáláson kívül miért is kellene nekik ezeken a teresedéseken tartózkodniuk. Pedig az eredeti tervek biztatóak voltak: a Magyar Építőművészet 1954/3. számában közölt helyszínrajzok, vázlattervek és modellfotók (Schmiedl Ferenc és Ázbej Sándor közös tervezése) egy kellően átgondolt városközpontot mutat mozival, áruházzal, postával, rendőrséggel, szálloda-étteremmel, irodaházzal, kultúrházzal, pártházzal, tanácsházával. „Ráfordítási feltételek hiányában azonban az építés elmaradt" – ahogyan a Városépítés 1973/4. számában olvashatjuk.

A feladat azonban továbbra is adott volt, amelyet végül a LAKÓTERV-ben dolgozó Borostyánkőy László kapott meg. A korábbi rendezési tervet, a főtér kialakítását, az épületek elhelyezését alapul vette, s postát, üzletházat, áruházat, tanács- és pártházat, művelődési központot, valamint egy magasházat (aljában éteremmel) álmodott a helyszínre. Utóbbit (az áruház és a pártház-tanácsház közé illesztve) azért tartotta fontosnak, hogy párbeszédet alakítson ki a dombra telepített, szintén a város fölé magasodó kórházzal, de végül éppen ez az épület nem készült el.

A tér maga, talán éppen a magasház elmaradása miatt nem túl izgalmas – az épülő város kapcsán az 1950-es években hazánkba látogató szovjet építész, Georgij Orlov anno éppen az utcaképek nem túl változatos voltát kifogásolta, amely Borostyánkőynek 20 évvel később, a főtér kialakításakor szintén nem sikerült. A 2-3 szintes, egymás mellé telepített épületek unalmas összképet nyújtanak – főleg a posta és az áruház, amelyek bordázott alumíniumlemezes burkolataikkal már felépülésükkor sem voltak túlzottan hívogatóak. Habár az egykori tanácsház-pártházat, a jelenlegi polgármesteri hivatalt a felújításakor sikerült kicsit mozgalmasabbá tenni a homlokzat sávozásával (illetve Szőke Gábor Miklós kissé talán idegenül ható sárkányszobra is a tér színesítését szolgálja), a mellette álló Egressy Béni Művelődési Központnak elég rosszat tett az átalakítás. A korábbi, fehér műkő pillérek az alumínium ablakokkal és a fekete, zománcozott biztonsági üveg parapetekkel szép, letisztult és méltóságteljes külsővel ruházták fel a létesítményt. Sajnos a 2000-es évek elején zajló felújítások mindezt teljesen eltüntették: a fekete üvegparapeteket leszerelték, a házat halványzöld színűre meszelték (ezzel az álmosabb, szmogosabb hétköznapok során szinte teljesen belevész az épület az ég szürkeségébe), míg a bejárat előtetejét – teljesen feleslegesen – árkádosan beépítették. Viszont a belsők terén egyelőre nem történtek hasonlóan drasztikus átalakítások, az előtér, illetve a színházterem még mindig hangulatosak.

Összegzés
„(H)a Kazincbarcika valóban egyik hangsúlyosan szocialista városalapításunk, tegyük mielőbb valóban várossá. Egy nívós, hatásos épület már van. És sok-sok jelentéktelen háza is. Nem kell más – mint egy új, korszerű modern koncepció, amelyik ezeket az adott elemeket tudomásul veszi, és a modern életet is ki akarja elégíteni. Egy elmaradott-abbahagyott szocreál várostorzó azonban új, korszerű koncepció, felfrissített városfejlesztési terv nélkül, egy átlagon felüli nagy kórházüzemmel nem lehet várossá. Az itt élők, az ide már telepített sok-sok milliónk egyaránt, joggal várhatják ezt. És ha a márványt nem nyers hentesáruk útjába eső eszpresszók padlójára tervezzük – talán még pénzünk is jutna rá."

Farkasdy Zoltán bevezetőben is idézett lamentálása Kazincbarcika kapcsán próbált optimista maradni az akkor megépült kórház kapcsán, reményei azonban csak részben teljesültek. A város ugyan a rendszerváltást követően is tudott még fejlődni, a régió elmaradottsága, a magas munkanélküliségi ráta legtöbbször inkább arra készteti (főleg) a fiatalokat, hogyha tudják, hagyják el a helyet (vagy ha ez nem sikerül, egy részük menthetetlenül az olcsó kábítószerek rabjává válik, ahogyan azt a helyi zenei élet szereplői rendszeresen meg is éneklik). Pedig önmagában a város kialakítása akár arra is predesztinálhatná Kazincbarcikát, hogy egy kellemes, családbarát település legyen, azonban ezek a reflexiók inkább csak a külső szemlélőben ötölhetnek fel, az ideálisnak ható felszín alatt érezhetően a kilátástalanság és a jobb sors iránti vágyakozás tombol.

Vékony Zsolt

Szerk.: Pleskovics Viola