(Csüggedt) helyszíni jelentés – Élőlánc Budapestért 2010. 10. 08
Míg az aláírásgyűjtés során közel 4500-an tiltakoztak a Bécsi utcai beruházás ellen, a pénteki demonstrációra csupán 100-120 ember gyűlt össze. Helyszínen szerzett tapasztalatairól, az elhangzottakról Roth János DLA osztja meg gondolatait.
Ma délután, a Belváros Kristóf terén, száz-százhúsz ember gyűlt össze, hogy demonstráljon a Bécsi utca mentén tervezett megalomán beruházás ellen, és élőláncot alkosson a lebontani szándékozott épületek körül. Szomorúan tapasztaltam ezt a csekély létszámot, hiszen a mai akcióval egyenértékű aláírásgyűjtés 4500 tiltakozót jelzett. Ezt a helyzetet (ugyanúgy, mint más, hasonló esetben is) nehéz, de ma Budapesten tudomásul kell venni: pár tucat értelmiségi vállalja csupán, hogy személyesen is kiálljon véleménye mellett, különösen akkor, ha az a hivatalos állásfoglalással ellentétes.
Az V. ker. Polgármesteri Hivatala, melyet Rogán Antal országgyűlési képviselő vezet változatlanul, szokatlan gyorsasággal, 2010. augusztusában kiadta az elvi építési engedélyt az „Új Városközpont” nevű beruházásra (egyelőre még az sem nyilvános, hogy három, vagy öt belvárosi épület bontása árán), mely a Harmincad utca és a Kristóf tér között a jelenleginél sokkal sűrűbb és majd húsz méterrel magasabb beépítést eredményezne. A terveket Norman Foster angol sztárépítész csapata készítette, a kerületi Főépítész és a Központi Építészeti Tervtanács állásfoglalásai alapján. A tervek csak ez év júliusában kerültek a nyilvánosság – de leginkább csak a szakmai nyilvánosság – elé, és vezettek a mai demonstráción is megnyilvánuló általános elutasításhoz. Az előkészítésük viszont régóta zajlott hivatalos fórumokon vagy egyéb alkukban, hiszen évek kellettek ahhoz, hogy a kerületi építési szabályzat felülírhassa a fővárosét, vagy védett épületet (Fischer-féle áruház) - Fővárosi Közgyűlési határozattal (ahol az MSZP és a Fidesz együtt szavazott, mellesleg egyik eddigi műemlékvédővel) - bonthatóvá lehessen nyilvánítani.
Jó érzéssel mentem a Kristóf térre. Civil szervezetek és az Építészkar fórumai is számos beadvánnyal, műemlékké nyilvánítási kérelemmel, javaslattevő levelekkel és még elbírálatlan fellebbezésekkel próbálták megelőzni a mára kialakult helyzetet. Hiába figyelmeztettük a döntéshozókat, hogy ebben a kérdésben a szakmai álláspont egységes, ennek elutasítása csak a mostani utcai véleménynyilvánításhoz vezethet (még ha az Octogon c. magazin utolsó száma ki is áll a beruházás mellett). Demonstráltunk tehát, valami ellen. De hogyan tovább?
A szónokok a Foster-féle terv ellen tiltakoztak. De miért csak az építészeti megoldás terve háborította fel a szónokokat? Az senkinek sem tűnt fel, hogy a terv mögött hatalmi szándék, beruházási kedv, részesedés, állítólagos kerületi adósságok is állnak? Véletlen lenne, hogy a tavaszi kormányváltás után került a terv a kerületi polgármester nyomatékos támogatásával az azóta már elbocsátott Országos Főépítész és Tervtanácsa elé ? Netán a jónak vélt szándék némi nyomásgyakorláshoz is vezethetett? Most mi vagyunk azok, akik a köztisztviselőknek indoklás nélkül felmondhatunk! Ráadásul a Tervtanács építész tagjai sem véletlenül lettek összeválogatva. A szakma ezt pontosan tudja. Nagyon hasonló helyzetet a Nemzeti Színház 2000. nyári Tervtanácsán már megéltünk. Akkor, hatalmi szóval, egy giccset nyomtak le a hajdani Tervtanács, majd később a teljes Építészkar torkán.
A Belváros megújítása nem csak építészeti kérdés. Ezért a terv bírálata csak az egyik motivációja a beruházás elutasításának. A demonstrációnak a teljes folyamattal szembeni ellenvéleményre kellett volna kiterjednie. Ez elmaradt.
Itt tűnt el a jó érzésem. Kerestem a fiatal embereket, mert a beavatkozás bírálatát csak hozzám hasonló öregek mondták. Hallgattak. A demonstráció hangulatát inkább csak azok a retrográd hangok motiválták, melyek szerint itt létezik egy Belváros, és minden maradjon így, ahogy van. A létező Belváros és az azt védő fővárosi szabályozások, melyek megfelelnek a Világörökségi terület elvárásainak is, rendjén vannak, de nem megoldás, hogy ne történjen itt „szanálás”, ami a fogalom eredeti értelmében megújítást, jobbítást jelent.
Miért javasolta a Magyar Építőművészek Szövetsége, hogy a volt Chemol-házat is nyilvánítsák műemlékké? Azért mert van progresszió, lehet a Bécsi utca mentén Gulyás Zoltán módján is építeni. A hatvanas évek építészetének jó példái bizonyítják ezt. Nem igaz az, hogy a”modern”-nek vége (pedig nagy tapsot kapott ez az avítt állítás). Ténylegesen a pesti Belváros építészeti hagyományaihoz kellene igazítani a tervezett megoldást, nem pedig a pénzszerzés lehetőségeihez – amit ma ingatlanfejlesztésnek neveznek szemérmesen mind a hatalom, mind a befektető részéről.
Nem arról van szó, amivel Bojár Iván András érvel, hogy „a jövőbe vakmerően, olykor vehemens indulatokkal lépő újak közé” álljunk. De nosztalgiával, eklektikával és progresszió nélküli alkalmazkodással csak a középszerűség és a rossz értelembe vett konzervativizmus él tovább.
Roth János DLA
építész
