Digital Heritage Re-Use: a Teherleosztó
A MOME épített örökség digitális újrahasznosítása címen hirdetett kurzust, melynek keretében az Országos Villamos Teherelosztó épületének adaptív újrafelhasználásával foglalkozhattak a hallgatók, kísérletezve a lehetőséggel, hogy egy későmodern épület még elbontása után is a kollektív emlékezet részévé válhat és a szélesebb közönség is megismerhetné értékeit. A kurzus munkáit Győrffy Rachel mutatja be.
A jelenleg tudatosuló fenntarthatatlan fejlődéssel, túlfogyasztással és túltermeléssel kapcsolatos konzekvenciákat nemcsak az építőiparnak, de az építész szakmának is le kell vonnia. A nemrég elhunyt Virgil Abloh az építészek lehetséges radikálisan új magatartásformáját a nem-építésben látta. Közép- és Kelet-Európában mégis egy ettől merően eltérő trend van kialakulóban: a rekonstruktivizmus. Ebben az irányzatban (mely talán több is mint építészet irányzat és inkább össztársadalmi lenyomat) a zömével késő-modernista épületállomány elutasítása párosul retroaktív újjá- vagy újra-építési lelkesedéssel, mely során a köztes használatra vagy adaptív újrahasznosításra alkalmas épületeket is lebontják.
Így történt ez a Virág Csaba (IPARTERV) által tervezett Országos Villamos Teherelosztó épületével is, melynek bontása 2020 júliusában annak ellenére kezdődött meg a Budai Várban, hogy előzőleg már egyszer megmenekülni látszott a bontás elől, és több szakmai szervezet, mint az Magyar Építőművészek Szövetsége1 vagy az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága2, és több neves építész is kiállt az épület fennmaradása mellett3, annak építészeti, történeti értékeit kiemelve. Csillag Katalin hívta fel rá a figyelmet, hogy amellett, hogy az épület egy fontos kordokumentum, a talán elterjedt felfogással ellentétben éppen hogy “kiválóan illeszkedik, finoman reflektál a környezetre, belsőépítészete, ismerve az akkori lehetőségeket, kézműves igényességgel megtervezett munka", összességében “bravúrosan oldja meg a szinte lehetetlent - egy ipari épületet a várban."4
A kurzus az Országos Villamos Teherelosztó épületének digitalizálásával és digitális adaptív újra-felhasználásával egy pilot-project kívánt lenni, mely során éppen a digitalizálása által válhat a halbwachsi értelmében vett kollektív emlékezet5 részévé, és – ha már a valóságban, anyagiságában megsemmisült, sőt előtte évekig használaton kívül állt – most nem csupán a szakmai nyilvánosság számára válik hozzáférhetővé. Vagyis, részeiben vagy akár egészében is, digitális újra-felhasználása, inspirációs forrásként kezelése nem csak új diskurzust generálhat a késő-modernista építészet vagy ipari-épületek kulturális örökségi értékéről, hanem az épület továbbra is “használatban" maradhat.
A hallgatókkal tehát arra tettünk kísérletet, hogy a Villamos Teherelosztó épületére forrásként tekintsük, mely építészeti megvalósulásában már ugyan nem megmenthető, de késő-modernista építészeti formanyelve, egyedi megoldásai, talán éppen a kialakult diskurzus miatt is már-már ikonikus karaktert elnyerő, campanile-t idéző látszóbeton tornyai akár elemenként, akár mint digitalizált épület inspirációs anyagként szolgálhat kreatív projektek számára. Már maga a kurzus létrejötte is talán egy lépésnek tekinthető ebbe az irányba, és habár niche témának indult, a jelentkező hallgatók érdeklődése, lelkesedése és hihetetlen motiváltsága visszaigazolta a tematika releváns mivoltát.
A “döntés alternatívájaként" 2020 májusában a Budapesti Műszaki Egyetem Megyfagyott Muzsikus folyóirata által meghirdetett ötletpályázat6 is már azt próbálta be-, illetve felmutatni, hogy ebben az 1979-ben átadott épületben rejlenek még olyan lehetőségek, azaz építészeti funkciók, melyek egy – hipotetikus – átépítés után új életet adhatnak az épületnek, és nem mellesleg, mint arra több pályázat reflektált is, olyan látogatói közönséget vonzana a Budai Várba, mely a monofunkcionalitást elkerülendő, városépítészeti szempontból kívánatos lenne. Az ötletpályázat nem kizárólag szakmai diskurzust generáló eredményéről Győrfi Dániel, építészhallgató, az Építészeti Szakkollégium tagja tartott beszámolót, és beszélt a szervezők, a pályázatot kiírók motivációjáról, a beérkezett pályaművek sokszínűségéről és a kezdeményezés visszhangjáról.
A beszámoló és a pályázat hallgatókkal történt közös megvitatása értékes és fontos momentumnak bizonyult a kurzushét elején, mivel a beszélgetés során kiderült, hogy a kurzus várható végeredménye abban fog különbözni a pályázat során beérkezett ötletektől, hogy habár anyagi megvalósulásában az épület már nem újrahasznosítható, a MÉSZ és a The Greypixel kooperációjában létrejött lézerszkennelt 3D modell alapján digitálisan az épület mintegy archiválása történt meg, mely modell digitális adaptív újrahasznosítása, kreatív újra- és újjáértelmezése hozzájárulhat a kollektív emlékezetben történő megőrzéséhez. Ennek fontosságára, és az igény meglétére maguk a kurzus hallgatói hívták fel a figyelmet, akiknek személyes tapasztalatuk valójában már nem is volt az épülettel, mégis kordokumentumként és építészeti értékként tekintettek az épületre és diszkurzív módon próbáltak megoldás keresni a feladatra.
A kétnapos input előadások során a The Greypixel képviseletében Sípos Máté épületdigitalizációs szakember számolt be az eljárásban rejlő lehetőségekről és technikai perspektívákról, a Teherelosztó pontfelhős digitalkzációjának folyamatáról, míg Branczik Márta, a Kiscelli Múzeum muzeológus szakembere a Virtuális leletmentés projekt kapcsán muzeológiai gyakorlatokról mesélt, a dokumentáló, archiváló muzeológusi perspektívát megvilágítva. Dr. Bereczki Zoltán, a Debreceni Egyetem oktatója egy bottom-up kezdeményezésről, mint lehetséges digitális örökségvédelmi gyakorlatról, annak kihívásairól és sikereiről számolt be, mely során a Diósgyőri Vasgyári Kolónia épületeit digitalizálja és teszi hozzáférhetővé nem pusztán a szakmai nyilvánosság számára.
A Teherelosztó post mortem hozzáférhetővé tétele a kurzusban is központi helyet foglalt el, hiszen a Virág Csaba épülete körül kialakult disputa egyik fontos elemének bizonyult, hogy ez mennyiben volt belterjes, mennyiben tudta a nemcsak szakmai nyilvánosságot megszólítani, és hogy az épület leromlott, elhanyagolt állapota (mely állapotban sok éven volt látható) és szó szerinti hozzáférhetetlensége mennyiben járult hozzá relatív elutasítottságához, hiszen több évig állt üresen, használaton kívül, mely időszakban semmiféle interim vagy köztes használat nem tette lehetővé, hogy a szélesebb publikum esetleg belülről, közelebbről is megismerkedhessen az épülettel.
Az épületek hozzáférhetetlensége, le- és elzárása során vagy után kialakuló társadalmi elutasítottság közti lehetséges összefüggésekre Melanie van der Hoorn építészteoretikus is felhívta a figyelmet Indispensable Eyesores: An Anthropology of Undesired Buildings című könyvében.7
Mindazonáltal valódi mérföldkőnek bizonyult a késő-modernista építészet elismerésére tett kísérletek sorában a Kovács Dániel, Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs és Smiló Dávid kurátori csapata által megvalósított Othernity kiállítás, mely a 17. Építészeti Biennále keretein belül hívta fel a figyelmet 12 modernista épület építészeti és kulturális jelentősségére, melyről Molnár Szabolcs számolt be a hallgatóknak egy, a kurzust záró prezentáció során, a Paradigma Ariadné építészeti stúdió spekulatív projektjeit és kritikai attitűdjét is bemutatva.
A kihívás tehát adott volt: a Wesselnyi-Garay Andor által a Fuga Mikrokozmosz 197. epizódjában felvázolt disztópiát elkerülendő, a hallgatók a Teherelosztót (digitálisan) szétszedték, összerakták, elemeket kölcsönöztek belőle és tettek hozzá, kísérletet tettek arra, hogy ne csak a szakmai közönség számára legyen hozzáférhető, tehát bármilyen szabadon választott művészeti megközelítéssel reflektálhattak annak történetére, csúfságára, szépségére, elutasítottságára, elismertségére, egyszóval a kollektív tudatban megőrzésre érdemes sztorijára. Mindezt két nap alatt.
A hallgatói munkák olyan fokú, a témában történt elmélyülésről és érzékenységről tettek tanúbizonyságot, mely talán nem is volt elvárható, de annál inkább mutatja a téma relevanciáját és intézményi keretek közötti bemutatásának szükségességét.
Érdekes közös momentumnak bizonyult a hallgatói munkák között az edukáció fontosságának hangsúlyozása, mely szerint az építészeti oktatást, a különböző építészeti formanyelvek megismertetését már kis- és fiatal korban is el lehetne kezdeni. Erre tesz kísérletet Fazakas Imola és Hegyi Fanni egyik ötlete, mely a Teherelosztót, mint tárgyat állítja a középpontba, az épületet képiségében ragadja meg, annak ikonszerű megőrzését kísérli meg egy építészeti kirakós, az Emlékszel rám? Országos Teherelosztó kirakós játék formájában. A hallgatók elképzelése szerint a kirakós az eredeti épület anyagait is tartalmazná, sőt egy nagyvonalú vízió szerint, ez lehetne egy játéksorozat része is, mely már elbontott késő-modernista épületeket mutat be. A kirakós prototípusa még a kurzushét során elkészült, és bizakodunk, hogy esetleg nyílik még továbbfejlesztésre is lehetőség.
A Teherelosztó, mint tárgy mellett a hallgatók megkísérelték a Teherelosztó, mint mártír és a Teherelosztó, mint akusztikai kulissza értelmezését. Utóbbi erősen konceptuális attitűddel, egy épületet, a már nem meglevő épület anyagiságát, felületeinek kiképzését, helyiségeinek nagyságát hangkulisszaként kívánja megőrizni, mely olyan hangok sorozatát tartalmazná, amelyek által újra átélhető lenne az épület bejárása, és lépések, anyagok, terek hangokkal történő leképezése által őrizné meg a Teherelosztó hangulatát, a komponált hangsorozat mintegy élményszerűségében tartaná a kollektív emlékezetben az épületet.
Erősen konceptuális Bakonyi Réka munkája is, aki arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért mostoha a “szoc-modern" korszak épített örökségének, továbbá tárgyi kultúrájának megítélése is. Erre két megoldást javasol: digitális VR emlékező-terek létrehozását, amelyben épületek eredeti állapotukban lennének “lementve", azonban a tér adaptívan befolyásolható, az ott található tárgyakkal kapcsolatba lehet lépni, mely egyfajta digitális múzeumként vagy oktatótérként, de nosztalgikus térként is működhetne. Ez megvalósulhatna azonban építészeti-egyvelegként is, mely nem konkrét, valaha létezett épületeket mutatna be, hanem (építészek által tervezett vagy az esetlegességgel operáló, algoritmusok által létrehozott) idealizált, szuper késő-modernista épületet és tereket mutatna be, mely által a hallgató kifejezetten a historista attitűdre reflektál. A koncepció ezáltal a Walter Benjamin-i aura fogalmára is reflektál, amennyiben Benjamin szerint a (tárgyak és épületek) technikai reprodukciója során az épületek és tárgyak aurája elvész, ez az az elem, amely ipari, szeriális előállítás során nem reprodukálható8, azonban újra-helyreállítása egy digitális, VR térben megkísérelhető. Bakonyi Réka másik opcióként az épületek és tárgyak popkultúrába történő beemelését látja, mely által ezek az épületek és tárgyak ikonikus karaktert nyerhetnének el, megemlítésük és megjelenésük, videojátékokban, könnyűzenei szövegekben, filmekben és klippekben új jelentéssel ruházná fel őket, és így részben jelentés-módosulás által lehetne megőrizni azokat a kollektív tudatban.
Az Almási Anettből, Horváth Norbertből, Nyéki Henriettából és Orosz Rebekából álló hallgatói kollektíva is az edukáció és a modernista formanyelv iránti érzékenyítés fontosságát kiemelő munkájában egy késő-modernista játszótérre tesz javaslatot. A játszótér, mint társadalmi folyamatok lenyomata kettős motiváltsággal jelentkezik a csapat munkájában: egyfelől már rendelkeztek ismeretekkel a kortárs játszóterek nyilvánvalóan elengedhetetlen biztonságot garantáló szabványszerűségéről, ami miatt legtöbbször katalógus-bútorokkal rendezik be a játszótereket, melyek ezáltal nem reagálnak környezetükre, sőt nem differenciáltak egymástól sem. A hallgatók itt vélték felfedezni, hogy lenne építészeti kvalitásra igény és lehetőség. A “szoc-modern" játszótereket, mint egy kollektív utópia leképeződését is vizsgálták, ahol a társadalmi lelkesedés és a technikai fejlődés által garantált jobb jövőbe vetett hit, a gyerekek játszótereinek bútorozásában, a mászókák részben skulpturális formanyelvében, is megnyilvánult.
Ez jelentette az inspirációt a késő-modernista elemekből merítő játszótér és játszótéri bútorok tervezéséhez, mely a Svetlana Boym által meghatározott reflektív nosztalgia9 elemeit is kívánja képviselni, amennyiben kifejezetten a Teherelosztó-pro-és-kontra vitán kívül helyezi el magát és tovább kíván lépni a felállt, szinte megingathatatlannak tűnő vélemények során. Nem Virág Csaba épületét kívánja restauratív módon újra létrehozni vagy építészetileg leképezni azt, sokkal inkább, az architektúra által képviselt értékeket, anyagi és formanyelvi gazdagságot szeretné egy játszótér környezetében átörökíteni. És amennyiben ez a játszótér még a – jelenlegi látványtervek szerinti – a Teherelosztó parkosított, de üres területén kapna helyet, a későmodern építészeti elemek, absztrakt, játszótéri bútorok és mászókák formájában, absztrakt módon történő megörökítése plusz konnotációt ad a tervnek, hiszen az szinte esetlegesen “elszórtnak" tűnő elemek, igenis a hely történetére reagálnak.
A tervező csapat egy másik ötlete szerint a Teherelosztó kiválasztott elemeit (torony, bejárat, modernizált gótikus ülőfülkék), felhasznált anyagait, de akár belsőépítészeti megoldásait, színhasználatát design tárgyak (például modernista étkészlet) formájában szándékozik, szintén absztrakt módon átörökíteni. Ez egy kifejezetten érdekes hozzáállás, amennyiben az építészet funkcióvesztést követő miniatűrizációja érdekes jelenségnek bizonyul nem csak a művészeti attitűddel operáló, reflektív munkák sorában, de a késő-modernista épületek fennmaradásának lehetőségként is. Az Othernity projekt és kiállítás részeként az újpalotai Víztorony-házzal foglalkozó építésziroda is az épület miniatűrizációját, nem kizarólag használati, de kommodifikálódott, kereskedelmi forgalomban értékesíthető használati tárggyá válását vizsgálta és készített egy mini-víztoronyházat, esetleges szuvenírt, egy kulacs formájában.
A hallgatókban is felmerült az ötlete, mely szerint a Teherelosztó kicsinyített tornyai remek adathordozók lehetnének, például egy pendrive formájában. Illetve az épület esetében, mely maga is egy zsugorított ipari épületnek tekinthető (hiszen a látszóbeton tornyok nem csak egy modernista harangtornyot idéznek, de egy ipari kémény kicsinyített verziójaként is olvashatóak). Amennyiben a Teherelosztót a fenséges vagy a csúf klasszikus esztétikai kategóriájában próbáljuk értelmezni (és megítélésének esetleges kudarcát ezen mivoltában keresnénk), úgy az épített valójukban már nem meglévő, de a kicsinyített másban fennmaradó építészet (amely Venturi kacsája nyomán lehetne a “kulacs" típusa) kétségkívül Sianne Ngai által bevezett, új, késő-kapitalista esztétikai kategóriák egyikében, például a cukiban (the cute)10 találná meg a helyét.
Egészen egyedi megközelítést képvisel Bernát Bianka, design- és művészetmenedzsment szakos hallgató munkája, aki szintén ‘játékos’ formában látja a Teherelosztó – és a késő-modern építészet – kollektív emlékezetben tartásának lehetőségét: ő egy Modernista Monopoly-t álmodott meg, melyben, nem minden irónia nélkül, számszerűsíthető, monetáris értéket kapcsol a Teherelosztóhoz és több már elbontott építészeti értéket képviselő épülethez, amely gesztus által nem csak szintén a popkultúrába történő beágyazásra tesz kísérletet, de a neoliberlista piaci korszellem befektetői hozzáállás általi meghatározottságára is reagál, mely az élet legtöbb területét immáron áthatja.
A szerző köszönetet szeretne mondani a kurzus lelkes hallgatóinak és a meghívott előadóknak: Sípos Máténak, Branczik Mártának, Dr. Bereczki Zoltánnak, Győrfi Dánielnek és Molnár Szabolcsnak, illetve a MOME Építészeti Intézetének és Marián Balázsnak a segítségért! A kurzus célja részben egy kiállítás megvalósulása és az épület digitális modelljének hozzáférhetővé tétele is volt, melyhez továbbra is keresünk partnereket, kollaborációs lehetőségeket. A kurzus a Új Nemzeti Kiválóság Program támogatásával valósult meg, a MOME Építészeti Intézet szervezésében.
Győrffy Rachel
Szerk.: Pleskovics Viola
1 https://epiteszforum.hu/a-mesz-peticioja-virag-csaba-teherelosztojanak-megmenteseert
2 https://epiteszforum.hu/az-icomos-magyar-nemzeti-bizottsag-allasfoglalasa-a-budavari-orszagos-villamos-tehereloszto-epuletenek-lebontasaval-kapcsolatban
3 https://epiteszforum.hu/mit-latunk-benne-19-vezeto-epitesz-a-teherelosztorol
4 Ibid.
5 Vö.: Maurice Halbwachs, Das Gedächtnis und seine sozialen Bedingungen, trans. Lutz Geldsetzer, 6. Auflage, Suhrkamp-Taschenbuch Wissenschaft 538 (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 2019).
6 https://www.behance.net/megfagyottmuzsikus
7 Mélanie van der Hoorn, Indispensable Eyesores, An Anthropology of Undesired Buildings, Remapping Cultural History, v. 10 (New York: Berghahn Books, 2009).
8 Vö.: Walter Benjamin, Das Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit: drei Studien zur Kunstsoziologie, 1. Aufl., [Nachdr.], Edition Suhrkamp 28 (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 2012).
9 Vö.: Svetlana Boym, The Future of Nostalgia (New York: Basic books, 2001).
10 Vö.: Sianne Ngai, ‘Our Aesthetic Categories’, PMLA 125, no. 4 (2010): 948–58.
