Építészdinasztiákról szóló cikksorozatunkban Gottdank Tibor építészeti kutató mutat be építészgenerációkat, építőiparban sikeres családokat az elmúlt 150 évből. Ezúttal a Bierbauer-Borbíró családról olvashatunk.
Ez a történet Székesfehérvárról indul. A német katolikus ősöktől származó Bierbauer János (1828-1901) fiatal honvédként részt vett a szabadságharcban. A bukás utáni bujdosást követően kereskedősegédnek állt, majd idővel Fehérvár egyik tekintélyes kereskedője vált belőle. Emeletes sarokháza a város szívében, a Károly király téren, a mai Városház téren állt. (Az 1930-as években lebontották.)
Jankovits Annát (1831-1884) vette nőül és lett öt szép gyermekük. Közülük a legnagyobb volt Viktor, akiből orvos lett. Bierbauer Viktor (1855-1918) Bécsben szerezte oklevelét, majd az ottani Rudolf-kórházban kezdte gyógyítói tevékenységét. Hazajött Székesfehérvárra, ahol a régi városi kórház alorvosa, egyúttal kerületi orvosa lett. A fehérvári közegészségügy aktív fejlesztőjeként a város elismert személyiségévé vált. Idővel elnyerte a tiszti főorvosi széket. Megszervezte a helyi mentőcsapatot, a Vörös Kereszt Egylet főorvosa is volt. 63 évesen hunyt el, a város saját halottjának tekintette és díszsírhelyet kapott a Hosszú temetőben.
A többi gyermekről keveset tudunk, kivéve a sorban negyedikről, Istvánról. Ő lett a Bierbauer-dinasztia első építésze.
Bierbauer István 1861-ben született Székesfehérváron. A helyi Szent István Katolikus Gimnázium után a kalocsai Érseki Főgimnáziumban folytatta tanulmányait és ott érettségizett 1879-ben (mennyiségtanból volt kiváló, a többiből inkább közepes). A Bécsi Műegyetemen Heinrich von Ferstel tanítványaként szerezte építészi oklevelét 1883-ban, majd Hauszmann Alajos irodájában dolgozott. Részt vett a Kossuth téri Igazságügyi Palota tervezésében. (A vezető alkotó Hauszmann mellett Korb Flóris építésvezetőként, Giergl Kálmán, Vertén Adorján és Rosenauer Gyula tervezőként működött még közre.) Rövid ideig dolgozott a fiatal Alpár Ignáccal is, és Alpár ajánlásával vált a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet tagjává 1885-ben.
1887-ben a debreceni takarékpénztár bérházára kiírt tervpályázaton díjazták tervét. Rá egy évre, a lóvasúti vásárcsarnokra kiírt pályázaton második, a festőműterem pályázaton első díjban részesült
Megnősült, Seefehlner Margit, a neves hídépítő mérnök, Seefehlner Gyula lányának kezét kérte meg. 1890-ben állami szolgálatba lépett, I. osztályú segédmérnöki majd királyi mérnöki titulust szerzett. Nyíregyházán, Kolozsvárott majd Nagyenyeden dolgozott. (Ez utóbbi helyen született fia, Virgil, akiről még lesz szó.) Az Építő Ipar című lap egyik szerzőjeként is tevékeny volt.
1893-tól ismét Budapesten működött, továbbra is állami tisztségben. Királyi főmérnökké léptették elő és az Ezredéves Kiállítás igazgatóságának építészeti osztályára került, többek között az Ezredéves emlékmű, a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, valamint a Postatakarékpénztár palotájának építését ellenőrizte. Bierbauer tervezte a kiállítás oktatásügyi pavilonját és tornacsarnokát. A Millenniumi Kiállításon végzett tevékenységéért a Ferenc József-rend lovagkeresztjét vehette át.
1900-ban a „telefonpalota" azaz a budapesti m. kir. távbeszélő hálózat céljára emelendő épület pályázatán tervét „megvételre ajánlottra" értékelték.
1902-ben az Államvasutak Magasépítési Osztályára került többek között Müller Bélával együtt, akivel az Ezredéves Kiállítás műszaki felügyeletét is ellátta. Szakosztályok, bírálóbizottságok, szakmai zsűrik tagja lett, tekintélyt szerzett magának.
Magánmegrendelésre is tervezett, így 1904-ben a rózsadombi Zárda (Rómer Flóris) utca 57-be egy emeletes, skandináv-északnémet hangulatú, visszafogott ornamentikájú családi házat két család számára. Ide költözött Bierbauer is családjával. 1909-ben a Bimbó utca 45-be, 1912-ben az Ürge (Tapolcsányi) utca 12/a-ba tervezett szintén egyemeletes lakóházat.
1906-ban újabb előléptetés következett, a műszaki tanácsosi rang. A kispesti (wekerletelepi) munkásházak pályatervei közül Bierbauer terveit megvásárolták. (A pályázaton Tichtl Györggyel együtt indult.). A végleges típustervek kidolgozásában is részt vett, a B/I. (földszintes, 4 egyszobás lakással), a B/II. (földszintes, 4 kétszobás lakással) és a B/III. (emeletes, 6 kétszobás lakással) típusokat tervezte. (Mintegy 40 megvalósult ház viseli keze nyomát a telepen.)
Bierbauer István munkája a világháború előtti időből a szatmárnémeti postaház (1909). Ezzel egy szép szakmai munka vette kezdetét. 1911-től ugyanis a postaházak építési felügyelőségének vezetője lett a Posta Igazgatóságán, posta- és táviroda műszaki főtanácsos majd műszaki igazgató lett. Szakmai gárdát szervezett (az építésvezetést főként régi kollégájára, Müller Bélára bízta), tervezett, irányított. Egymás után épültek a postaépületek országszerte: Salgótarjánban, Sopronban, Temesváron, Marosvásárhelyen, Eszéken és Budapesten (62-es posta), melyeket vagy Bierbauer tervezett, vagy ő volt építészeti előkészítőjük.
A Posta alkalmazásában végzett munkái közül kiemelkedik a M. Kir. Posta nagygarázsa (parkolóháza), melyet Bierbauer még a világháború előtt megtervezett, de csak a 1920-as évek végére, az eredetihez képest redukált befogadóképességű formában valósult meg. (A Posta volt az első vállalat Magyarországon, amely üzemszerűen használt gépkocsikat. 1912-ben a Csonka-féle levélgyűjtő gépkocsit is a Posta telepén tervezték és építették)
A végső építészeti-kivitelezési munkákban Hübner Jenő is részt vett, a vasbetonterv Lipták Pál érdeme. Zuglóban, az Egressy út 35-51-ben megépült, 500 gépkocsi tárolására alkalmas kétemeletes, 100 méter hosszú, 56 méter széles vasbetonvázas épület egy háromemeletes raktárházzal, kisebb építményekkel (kocsimosó, hűtőtorony, kazánház, akkumulátortároló), egy benzintároló épülettel és két háromemeletes lakóházzal egészült ki. (Az épületegyüttes ma is járműtelepként és szervizként funkcionál).
Az elkülönített fel- és lejáró lejtő, ez a kettős felhajtó műszaki megoldás, amit Bierbauer megvalósított a garázsnál, szerkezetében egészen egyedülállónak számított, Európában az első, amit a külföldi szakirodalom is elismert.
1926-ban Bierbauer István 36 évnyi állami szolgálat után nyugdíjba vonult. 1931-ben még közreműködött a berlini Bauausstellung Garage kiállításán, majd tudományos munkákkal foglalkozott: megírta a magyar postaházak építéstörténetét, majd a magyar szerzetesrendek építészetének históriáját kutatta. 1939-ben, 77 évesen hunyt el.
Bierbauer Istvánnak két gyermeke született. A fiatalabb volt Clarisse (1895-1971), akiből tánc- és tornatanárnő lett. Bátyja, Bierbauer Virgil 1893-ban született Nagyenyeden. Az elemi iskolát már Budapesten járta. Érettségit a Besztercebányai Katolikus Gimnáziumban tett 1910-ben (jó eredménnyel).
Olaszországi tanulmányút után beiratkozott a Müncheni Műszaki Egyetemre, ahol 1915-ben szerzett mérnöki oklevelet. (Diplomáját 1916-ban honosították.) Tanítványa volt Friedrich Schmidtnek, Friedrich von Thierschnek és Theodor Fischernek. Művészettörténetet is hallgatott szintén a bajor városban. A Müncheni Műegyetemen Joseph Vollnál és Joseph Poppnál, a Müncheni Egyetemen pedig Heinrich Wölfflinnél és Fritz Burgernél. 1920-ban műszaki doktori címet is szerzett „Bramante und die ersten Plane für Sankt´ Peter im Rom" című értekezésével a Müncheni Egyetem építészeti osztályán. (Ezt 1921-ben honosították.)
Sokat járt tanulmányutakon, főként Olaszországban és Németországban fordult meg. A világháború alatt oroszországi, erdélyi és olasz frontokon szolgált. Már fiatalon írt építészettörténeti könyveket. 1920-ban jelent meg első ilyen műve, A régi Budapest építészete címmel. Bekerült az Építő Ipar – Építő Művészet című laphoz helyettes szerkesztőnek. Több lapban publikált, művészettörténeti szemináriumokon adott elő, konferenciák, építészeti kongresszusok aktív résztvevője lett. Szakmai bírálóbizottságok tagjaként is tevékenykedett.
1918-tól 1922-ig az Országos Lakásépítési Miniszteri Bizottságnál volt építész és ebbéli pozíciójában kapta első jelentősebb tervezői megbízatását a Tihanyi Nagyszállóra, ami nem valósult meg.
Családalapítása azonban igen: 1920-ban megnősült. Választottja Graul Adrienne (1896-1973) festőművész, rajztanár és író volt, akinek nővére a neves politikus-jogász, Bibó István édesanyja volt. Két fiuk született, építészek lettek (róluk később).
Bierbauer Virgil 1922-től magánépítészként dolgozott. 1923-tól egyleti tag lett. Korai épületein – a Galyatetői Turistaház (1921-1923), a Tihanyi Sportszálló (Mikle Károllyal, 1922-23), a Kaposvári Főposta (Müller Pállal, 1924-1925), a Belvárosi Tűzőrség (Reichl Kálmánnal, 1925-1926) elsősorban klasszicista építészeti hatás érződik. (A magyar klasszicizmusról és Pollack Mihály munkásságáról több előadást is tartott.)
1925-ben Bierbauer társult Reichl Kálmán építésszel, akivel többek között a Belvárosi Tűzőrség épületét tervezte. Reichlen keresztül került kapcsolatba az ELMŰ-vel, vagy ahogy akkor hívták Budapest Székesfőváros Elektromos Művei-vel. Az ELMŰ Kelenföldi Áramfejlesztő Telepének megalkotásában már részt vett. (Ennek első, 1910-es években lezajlott ütemét Reichl tervezte.)
A Budafoki út 52-ben álló ipartelep a korszak legnívósabb ipari együttesének számított, melynek épületei nyerstégla és üveg kombinációjára épülő architektúrája eleinte Peter Behrens módjára klasszicizáló, majd a húszas évek végétől modern irányban fejlődött tovább1.
A telep I. és II. kazánháza Reichl terve alapján készült, míg a két kazánház közötti tornyot Bierbauer tervezte 1926-ban. A 30 kV-os kapcsolóház – benne az art deco hangulatú, ovális alaprajzú, üvegfedésű vezérlőteremmel – szintén Bierbauer műve, amit két ütemben építettek fel (1927-1930 és 1932-1933). A III. kazánház a hozzá kapcsolódó gépcsarnokrésszel 1931-1932-ben épült, szintén Bierbauer elképzelései alapján. (Bierbauer és Reichl társulásának Reichl 1926-ban, 47 éves korában bekövetkezett halála vetett véget.)
A Reichllel való együttműködés erősen hatott Bierbauer későbbi építészetére is. Reichlen keresztül ismerkedett meg az északi téglaépítészettel, Fritz Höger, majd 1927-es németországi és hollandiai tanulmányút alatt Michel de Klerk és Willem Marinus Dudok építészetével.
Bierbauer ELMŰ-vel való együttműködésének további darabja a ELMŰ áramátalakító állomása a Tűzőrséggel azonos címen, a Gerlóczy utca 4. szám alatt. Karakteres vezérlőtermének elliptikus ívű tetője. (Az épület manapság a Merlin Színháznak ad otthont.) Ugyancsak az ELMŰ számára tervezte a Vajda Péter utca 12-ben, illetve a Hungária körút 156-161-ben létesült alállomásokat.
Bierbauer 1928. május 15-től Komor Jánossal együtt önálló folyóiratot indított. Az addig a Vállalkozók Lapja mellékleteként és Komor szerkesztésében megjelent önálló építészeti lapot, a Tér és Formát, amelyet aztán 15 éven át szerkesztett. A havonta kiadott Tér és Forma a progresszív magyar építészeti törekvések színvonalas kritikai fóruma lett, Bierbauer neve pedig összeforrott a lap szellemiségével.
Agilis maradt szakmai szervezeti szinten is. Egyik szervezője volt az Egylet kislakás építési ankétjának 1930-ban. Később a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által kiadott Kislakásos családi házak mintatervei című könyv sajtó alá rendezésével is őt bízták meg. 1932-ben Bierbauer Münnich Aladárral közösen részletesen kidolgozta a sorházak telekalakítására és építésére vonatkozó intézkedéseket. Az Egylet magyar részről 1927-től őt is delegálta a Nemzetközi Építészkongresszusra. 1930-ban a Lieges-i építészegylet, 1931-től a RIBA tiszteletbeli tagja lett.
A korszak egyik jelentős hazai modernista építészeti tette, a Napraforgó utcai kislakásos telep megvalósításában Bierbauer is részt vett, a 4. szám alatti Konti-ház fűzödik nevéhez.
Megszervezte Nyiri Lászlóval az Egylet első városrendezési kiállítását. Itt mutatták be Árkay Bertalannal közös tervüket a Nemzeti Stadion Aranyhegyen való elhelyezésére.
Több városrendezési tervpályázaton is indult, így az Erzsébet út torkolatának kialakítására (1930), a Boráros téri Duna híd budai hídfőjének rendezésére (I. díj, 1936) és az Óbudai híd budai hídfőjének rendezésére kiírt megmérettetésen is (1937).
1936-ban pályázat útján kapott megbízást Králik Lászlóval együtt a főváros első közforgalmi repülőterének megtervezésére, ami Budaörshöz közel, a Kőérberki út mentén épült. Az íves vonalak, a lekerekített formák (amik más épületein is visszaköszönnek), a csőkorlátos teraszok maguk is a korszerű technika, a gépkorszak világát jelenítik meg az építészet nyelvén. Az épület pozitív nemzetközi visszhangot is kiváltott, főleg olasz és angol körökben.
1937-ben jelent meg legfontosabb művészettörténeti munkája, a Magyar Építészettörténet, amely a 19. század második feléig tekinti át a magyar architektúra történetét, beleértve a magyar népi építészet hagyományát is. (A magyar klasszicizmus építészetéről 1948-ban jelent meg összefoglaló műve.)
Bierbauer komoly szerepet vállalt az 1937-es új építési szabályzat kidolgozásában. Több városrendezési tervet is készített, így Tata, Komárom, Nagybánya és Vác terveit.
Bierbauer „legszellemesebb megoldásai" (Rados, 1971) kiállítási pavilonjaiban mutatkoztak meg, így a Rimamurány-Sajgótarjáni Művek árumintavásári alumíniumépületeiben, valamint az 1933. évi milánói Triennálé Magyar Osztályának mozgalmas és mégis egyszerűségükben modern termeiben.
1942-ben jártunk, amikor Bierbauer Virgilt behívták frontszolgálatra, majd hazatérését követően lemondott a Tér és Forma szerkesztéséről.
Mire befejeződött a II. világháború, Bierbauer Virgilből Borbiró Virgil lett. (Valószínűsíthető, hogy németellenes érzelmei miatt magyarosította nevét a háború során.) Továbbra is a Zárda (Rómer Flóris) utcában, édesapja által tervezett házban élt családjával.
A felszabadulást követően nem csupán szakmai, hanem közéleti szerepet is vállalt. 1945 és 1948 között a Fővárosi Közmunkák Tanácsa és a Magyar Művészeti Tanács tagja volt, 1946-tól 1949-ig a Magyar Parasztpárt által delegált építésügyi államtitkár, az újjáépítés egyik szervezője.
1948-tól Borbiró Virgil szakmai pozíciói romlottak, kiszorították a közéletből, a korábban kapott MTA levelező tagságát is elvesztette. 1951-től a Típustervnél dolgozott, majd az Országos Építésügyi Hivatalnál, a nagyberuházások előkészítését végezte. Közben felnőttek fiai, akikkel megadatott számára a közös szellemi munka.
Borbiró Tamás (1923-1991) a VI. kerületi Főreálba járt, majd elvégezte a Budapesti Műegyetemet, építészmérnök lett. 1948-ban megnősült, egy orvost, Mattyasovszky Mariannet vette feleségül. Több munkát, tanulmányt, könyvet publikált városépítés témakörben. 1953-ban a „Javaslatok Budapest városrendezésére" című tanulmányban – melyet édesapjával és öccsével együtt készített – javasolta a Belvárosban sétáló utcahálózat kialakítását.
Édesapja még megírta az MTA megbízásából Győr városépítéstörténete című művét Valló Istvánnal, de annak megjelenését már nem érte meg. Dr. Borbiró Virgil 1956 júliusában meghalt. 2010-ben posztumusz Ybl-díjban részesült.
Kivételesen sokoldalú, széles látókörű, az építészet gyakorlati és elméleti területein is kiemelkedő személyiség volt. Szakmai „Életének és munkásságának talán legnagyobb jelentősége az ösztönző ereje volt." – írta elhunytakor Granasztói Pál2.
Térjünk vissza fiaira. Borbiró Tamás az ÉTI-be, az Állami Építéstudományi és Tervező Intézetbe került, tanított a Műegyetemen, írt a Magyar Építőművészetbe, raktárak építészetével foglalkozott, de egy Dorottya utcai, Medgyaszay István által tervezett ház felújításán is fáradozott. Emellett testvérével, Miklóssal együtt ápolta édesapja szellemi hagyatékát
Borbiró Miklósból (1927-1965) szintén építészmérnök lett. A II. kerületi Érseki Katolikus Főgimnáziumban érettségizett 1946-ban. Budapesti diplomaszerzését követően ő is elsősorban az ipari építészet felé orientálódott. Az Általános Épülettervező Vállalat (ÁÉTV) mérnöke lett. A Kőbányai Könnyűipari Gyár új, többszintes, előgyártott technológiából felépülő, pillér-gerenda szerkezetű üzemi épületét tervezte Rózsa Györggyel az 1950-es évek közepén. 1960-ban Hont Róberttel együtt tervezett a budai Hegyvidékre, a Kiss János altábornagy utca 38-ba egy ötemeletes lakóházat (Borbiró elsőssorban az épületgépészeti tervezést végezte). A Hévizi úti általános iskola létrehozatalában már statikusként vett részt.
Borbiró Miklós élete utolsó szakaszában a Szövterv statikus mérnöke volt, ebbéli minőségében dolgozott többek között a fiatal Makovecz Imre több épületének (Sárospataki Borostyán Vendégfogadó, Csákányosi Csárda) megvalósításán.
Vége. Csapó. Építészetünk küzdelmes múltja árulkodik csak igazán arról, hogy a Bierbauerekből miként lettek Borbirók az idők során. Az utat sok jelentős eredmény szegélyezi. Posták, garázsok, erőművek, repterek, ipari és lakóépületek valósultak meg, főként az állam szolgálatában. Építészeti, építészetelméleti és műtörténeti munkák születtek. Építéseket ellenőriztek, pályázatokat bíráltak, szociális problémákkal, városrendezési kérdésekkel foglalkoztak, felszólaltak, szerveztek. Nem csupán tették a dolgukat, de ösztönöztek, előre tekintettek, az újat, a még jobbat keresték. Többnyire meg is találták.
Gottdank Tibor
[1] Ferkai: Buda építészete a két világháború között, 26. o.
[2] Művészettörténeti Értesítő, 1956/4., 306. o.
Források:
Éber László (szerk.): Művészeti Lexikon, Győző Andor Kiadója, 1935.
Építészfórum, online
FamilySearch.org
Ferkai András: Buda építészete a két világháború között, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, 1995.
Ferkai András: Modern házak és lakóik. A Napraforgó utcai kislakásos mintatelep története, Terc Kiadó, 2019.
Ferkai András (szerk.): Pest építészete a két világháború között, Modern Építészetért Közhasznú Társaság, 2001.
Granasztói Pál: In Memoriam Borbiró Virgil, Művészettörténeti Értesítő, 1956/4., 306. o.
Hajdú Virág és Prakfalvi Endre (szerk.): Lapis Angularis I. Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből – Hauszmann Alajos, Maróti Géza, Kozma Lajos, Kotsis Iván, Borbíró Virgil, Fischer József, Gádoros Lajos, Budapest: OMvH Magyar Építészeti Múzeum, 1995.
Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986.
Rados Jenő: Emlékezés Borbiró Virgilre, Magyar Építőművészet, 1971/6., 51. o.
Közlönyök, szaklapok: A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye/Évkönyve, Ars Hungarica, Budapest, Építés - Építészettudomány, Építészet – Építés, Építészeti Szemle, Építő Ipar - Építő Művészet, Építőmesterek Lapja - A Munkaadó, Hivatalos Közlöny, Fővárosi Közlöny, Holmi, Magyar Építőművészet, Magyar Iparművészet, Magyar Pályázatok, Műcsarnok, Műemlékvédelem, Műszaki Élet, Művelődés, Művészet, Művészettörténeti Értesítő, Tér és Forma, Új Építészet, Vállalkozók Lapja, Városépítés
Szerk.: Winkler Márk
