„Egy varjú szemszögéből” - a koreai pavilon

Az első. Első a Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále pavilonjai közül 2014-ben és az első törekvés arra, hogy a Koreai-félsziget építészetét együtt mutassák be. Ez a gondolat Minsuk Cho, a kiállítás fő kurátorának fejében fogalmazódott meg, de nem volt egyszerű dolga. Faddi Dalma írása.

A II. világháború következményeként a Koreai-félsziget két részre szakadt, Észak- és Dél-Koreára. A koreai háború (1950-53) után mindkét Korea próbált stabilitást és növekedést hozni gazdaságába és társadalmába. A háború által okozott trauma és ellenséges politikai felhang kliséket és előítéleteket szült, amelyek elhomályosítják a lehetőségeket a Koreai-félsziget jövőjére nézve.

A pavilon építészek, urbanisták, költők, írók, filmesek, és fotósok sokféle munkáját és látásmódját sorakoztatja fel egy helyen. Ezek felhívják a figyelmet a városi és építészeti jelenségekre a tervezettől a nem hivatalosig, az egyénitől és kollektívig, a heroikustól a mindennapiig. Az elmúlt nyolc évben gyakorlatilag nem volt kapcsolat az észak- és a dél-koreai építészeti közösségek között, és a szituáció nem valószínű, hogy megváltozik a közeljövőben. Ez a tény nem csak az építészetre korlátozódik, hanem az összes művészetre és tudományra is. Ez az információhiány egyáltalán nem meglepő, hiszen a Koreai Köztársaság (hétköznapi nevén Dél-Korea) állampolgáraként az ottani embereknek nincsen belépési lehetősége a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságba (hétköznapi nevén Észak-Korea). Ez azért is érdekes, mert a világ minden más tájáról az emberek vízummal, egy viszonylag normális folyamat útján beléphetnek Észak-Koreába.

A Biennálé témája viszont az „Elnyelő Modernizmus: 1914-2014”, ami magával vonja, szinte követeli, hogy a koreai pavilon ne északkal vagy déllel, hanem a Koreai-félszigettel mint egységgel foglalkozzon. De hogyan is tudná a koreai pavilon az egész félsziget építészetét képviselni? Mi lenne a nézőpont? Az eredeti ötlet az volt, hogy északot és délt csak találkoztatják. Viszont, ahogy a kurátor nyílt levelében be is vallja, a törekvései, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön észak-koreai személyekkel és vállalatokkal, kudarcba fulladtak. Amint a közös kiállítás lehetősége életképtelennek kezdett tűnni, egy új tematikát kellett kialakítani Észak-Korea részvétele nélkül.

Ahogyan összegyűjtötték a potenciális kiállítási anyagot a kicsiny tér egyre jobban úgy nézett ki, mint egy zsúfolt kincsesláda. Egy üres hely, ami arra várt, hogy az észak-koreai építészek is megtöltsék munkáikkal. Azt a feladatot kapva, hogy rendezze össze az eltérő elemeket, világossá vált Hyungmin Pai - a kiállítás egyik kurátora - számára, hogy a kiállítást fogalmakra, nem pedig alkotókra kell építeni. A potenciális installációk listáját végignézve négy nagy téma mellett döntöttek: Normalizálódó élet, Monumentális állam, Határok és Utópisztikus séták címmel.

A ”Normalizálódó élet” a koreai háború utáni időszakkal kezdi a bemutatást. A koreai háború idején sok észak-koreai várost, köztük Phenjant is a földig bombázták az Egyesült Államok gépei. Ezeken a romokon az építészet fogalmát újraértelmezte az új szocialista társadalom. A "Normalizálódó Élet" e különleges körülmények között veszi górcső alá, hogy milyen közös és eltérő úton-módon alakult Phenjan és Szöul építészeti világa. Például, annak ellenére, hogy teljesen más rendszer szerint fejlődtek, mindkét Koreára jellemzőek a nagy sűrűségű apartman telepek. Az apartmanok elemzése Szöulban és Phenjanban mutatja, hogy az apartmanok a dél-koreai középosztály és az észak-koreai „osztály nélkül nép" szimbólumává váltak. Szöul sokkal inkább hibrid város, mint Phenjan. Ezt tükrözi a Moon Hoon építésziroda önkényes firkái és a MOTOelastico iroda „kikölcsönzött város” elmélete is.

A legnagyobb kihívás a kurátoroknak a "Monumentális állam" témaköre volt, ahol az idealizált épületek körül kavargó eltérő álláspontokat és érzelmeket össze kellett hangolni. Az világos, hogy az eltérő ideológia nagyon különböző építészeti felfogáshoz vezet a két Koreában. Amíg az észak-koreai építészet a heroikus szocialista társadalom építésével volt elfoglalva, addig a dél-koreai építészet az egyéni kreativitására fókuszált. Kim Jong II és Kim Ir Szen érezték a monumentális építészet hatalmát, viszont még az észak-koreai építész azzal foglalatoskodott, hogy a szocialista államot kiszolgálja, addig ő maga nem tudott érvényesülni, csupán a rendszer része volt. Dél-Korea pedig az egyén kreativitását előtérbe helyezve viszonylag sokáig szolgálta a kapitalizmus és bürokrácia érdekeit.

A DMZ demilitarizált határterület Észak- és Dél-Korea között. A legnagyobb politikai töltettel rendelkező, legradikálisabb demarkációs övezet a világon. A „Határok” témakör kibővíti a kiállítás építészeti aggályait a fizikai, fogalmi és érzelmi határokra, amelyek elválasztják és összekötik a két Koreát. Az ottani építészek álmodoznak és vizualizálnak, de a DMZ megmarad a senki földjének, mintegy a politikai közreműködés hiányának szimbólumaként. Ugyanakkor, ahogy a kutatások és az installáció is mutatja még ez a látszólag áthatolhatatlan térbeli megosztottság is egyszer majd az alapja lehet egy sokkal jobban összekapcsolt jövőnek.

A témák között az „Utópisztikus séták” kivétel, mert más szemszögből vizsgálja Észak-Koreát. Ez a rész a Nick Bonner gyűjteményéből válogatott képekből áll. Kiderült, hogy Nick Bonner, aki társalapítója a Koryo Toursnak, egyszerre filmes, gyűjtő és számos észak-koreai művész barátja is. Amikor először felmerült az egyesített észak- és dél-koreai pavilon ötlete (1994 nyarán), Kim Jong Il hirtelen elhalálozása (2011) lerombolta ennek a legkisebb lehetőségét is. Szerencsére most eljött a koreai pavilon ideje.

A kiállítás címe és vezérfonala- „egy varjú szemével”- az egyik leghíresebb koreai építész-író, Yi Shang verséből, az „Ogamdo”-ból származik. Ez egy fonetikai, szemantikai és vizuális játék a madártávlat – „Jogamdo” - kifejezéssel. A madár és a varjú kínai írásjele mindössze egy rövid vonalban különbözik egymástól. A dada mozgalom által befolyásolt vers egy olyan koreai költő darabos vízióinak jelképe, aki modern építész szeretett volna lenni, de ez lehetetlen volt akkoriban a Japán koloniális uralom miatt. A madártávlattal ellentétben, ami egy egyetemes látásmód, a varjútávlat rámutat annak a lehetetlenségére, hogy az építészetről összefogóan lehessen beszélni a megosztott Koreában. A kiállítás tehát nem is törekszik a Koreai félsziget művészetének átfogó bemutatására.

Világosan érzékelhető, hogy a pavilon koncepciója Dél- Korea látásmódjára korlátozódik. Ami zavarja a kiállítás kurátorait, hogy az összes Észak-Koreáról való kutatás után még mindig nagyon keveset tudnak bemutatni annak építészetéről. Hiába telt meg kiállítási tárgyakkal a pavilon, az Észak-Koreának hagyott hely a pavilonban gondolatilag üres maradt. Ez volt az ok, amiért varjúnak titulálták magukat - madaraknak, egyetlen nyitott szemmel. Varjúból nem lesz mindent látó madár csupán egy kiállítás erejéig.

Ha ez a kiállítás bemutatja a mostani realitást, akkor megtettük a dolgunkat - mondja a kurátor. Annak ellenére tehát, hogy fizikailag tele volt a pavilon kiállási anyaggal, az csak a dél-koreaiak szemszögét tükrözte. Ez a jövőben remélhetőlegn, habár lassan, de változni fog.

Faddi Dalma