Egyszerre rendszer és vakvéletlen – Jancsó Miklós és a Magyar Malter
„A Malter nem néprajz, nem tudomány, nem rendszer. A Malter az én játékom. Elkezdett érdekelni ez a dolog, beleszerettem és csinálom" – mondja Jancsó Miklós, aki 2019 januárja óta napi rendszerességgel posztol „idegen emberek sosem látott házairól" készült Google Street View-képeket a Magyar Malter nevű mikroblogra. A Lakóépülettervezési Tanszék docensével a magyar ősbizalmatlanságról, Janáky István megkerülhetetlenségéről, az építészeti anyanyelv tanulásáról, az egy hétig tartó kivételekről, valamint szép, szomorú, érdekes vagy vicces házakról beszélgettünk, amelyeket egyaránt utolér a végzet. Vass Norbert interjúja.
Vass Norbert: „Ha pszichológus lennék, első alkalommal azt kérdezném, hogy épített-e már házat, és van-e róla kéznél fénykép" – írod a Magyar Malter egyik szöveges posztjában. Mit árul el rólunk a ház, amit építünk?
Jancsó Miklós: Most lebuktam. Ezeket a szövegeket vagy transzban írom, vagy van egy másik énem, vagy egyszerűen ennyi nem fér a fejembe. Nem emlékeztem erre a posztra, és ez meglepett, hiába gondolom amúgy, hogy másfél év majdnem ötezer kis szövegére nem lehet emlékezni.
Egyetértek egyébként a posztolóval, a házak mindent elmondanak az építőikről. Sokszor már a belakás módja is elég ehhez: a kilencvenes évek elején U. Nagy Gáborral (megélhetési célból) lakásokat mértünk fel, sokszor pont ugyanolyanokat egymás felett. Az egyikben fehér falak, laza berendezés, normális emberek, a másikban súlyos függönyök, sötétség, a sok bútortól nem lehet közlekedni, az ajtókat nem lehet rendesen kinyitni, a lakók meg panaszkodnak, hogy milyen rossz az élet. A Malter házairól ugyanezt lehet leolvasni. És sok minden mást is, leginkább értékrendet.
VN: Pedig a Malteron felmért házakat csak kívülről ismered, a legtöbbet ráadásul csak fotóról. A posztolt Google Street View-képekhez mellékelt rövid kommentárokból az derül ki, hogy elsősorban a színes, érdekes, ártatlan, „mágikus" házak jelentik számodra a kísértést, különös módon viszont a bulvárhírek is segítenek neked eldönteni, hogy melyik településeken nézz szét. Mesélnél a szelekciós szempontokról, amelyeket követsz?
JM: A Malter egyszerre vakvéletlen és rendszer. És igen, minden a bulvárhírekkel kezdődött: tudni akartam, hogy mi van ott, ahol emberek megkéselik egymást, hol lakhatnak az uzsorások vagy a csecsemőgyilkosok. Nem személy szerint, az nem is szokott mindig kiderülni, inkább általában a falu érdekelt, a hely, ahol ezek a dolgok megtörténnek. Arra jutottam, hogy ezek a települések nem különösek, bárhol megtörténhet bármi. Persze az Andrássy út 60. is egy szokásos ház volt kívülről, de ami ijesztőbb, lényegében belülről is; mint ahogy Ulrich Seidl osztrák pincéit (A pince, 2014.) is teljesen átlagos házak rejtik.
Sok helyen körülnéztem, elkövetőket nem találtam sehol, viszont láttam szép, szomorú, érdekes vagy vicces házakat. Ahogy gyűlt az anyag, egyre erősebb késztetést éreztem, hogy ebből valami legyen, mert mást is érdekelhet. Kellett egy rendszer, hogy elkerüljem a káoszt, de ez is véletlenül jött: az országban hét régió van, mint ahogy napokból is egy héten, ebből alakult ki, hogy csütörtökön mindig a Dél-Dunántúlról, pénteken a Dél-Alföldről posztolok házakat, és így tovább, amíg el nem fogynak szép lassan.
Először mentem a megérzéseim szerint, lehetőleg aprófalvakat, zsákfalvakat feltérképezni, de amikor elkészült a Malter térképe, előjöttek a nagy fehér foltok. Onnantól igyekeztem „igazságos" lenni, még ha elsőre nem is volt nagyon vonzó egy hely. Ez persze most is megvan, a gazdagabb nyugati falvakban már alig van felújítatlan vagy érdekesen felújított ház, miközben Borsodból vagy Szabolcsból egy év múlva is lesz posztolnivaló.
A szelekció két részből áll: először Street View-linkeken mindent begyűjtök, ami tetszik, aztán egy későbbi alkalommal megpróbálom kidobni a kevésbé izgalmasakat, az ismétléseket, és persze fájó szívvel azokat is, amelyekről nem elég jó minőségű a kép. Nem könnyű a szelekció, mert egyre többet szeretek. Egyre többfélét. Még az építészetileg elrettentőnek gondolt példákat is meg tudom szeretni, ha elég vagányak.
VN: Egyedül készíted a Maltert?
JM: Sokat dolgozunk együtt Máthé Dórával, általában 80/20 felállásban. A Maltert én találtam ki, övé a grafikai terv. A Tumblr az enyém a napi tíz körüli poszttal, ő ebből válogat Instára és Facebookra. Azért 80/20, mert mindig az egyikünké a munka nagyja, de a másiknak is lehet véleménye. És van is!
VN: Mintha egy „tiszteletbeli szerkesztő" is lenne a csapatban, akinek – úgy sejtem – sokat adsz a véleményére. A posztokban időről időre visszatérő Janáky Istvánra gondolok. Ő is gyűjtötte az építészet öntudatlan, őszinte, naiv, vagy ahogy te fogalmazol, vagány megnyilvánulásait. Erről szól a 2004-ben megjelent, Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon című kötete. Tekinthető valami módon a te gyűjtésed az ő vállalkozásának a folytatásaként, továbbgondolásaként?
JM: Janáky megkerülhetetlen, több okból is. Azt gondolom, hogy a huszadik század negyedik negyedének legfontosabb magyar építésze. Ezzel persze nem mindenki ért egyet, de magyar nyelven az efféle kérdések nem tárgyalhatók meg, elég csak Nádas Péter A reflektivitás nagyszerűségéről című esszéjére utalnom. Az egész Hátországi naplót ajánlom, nem fog fájni! (De.)
Mondhatnám, hogy Janákyval már a Mesteriskolán szoros kapcsolat alakult ki, a könyvében is szerepel pár fotóm, de az élet komplikáltabb: 1988 és 1990 között, amíg tartott a Mesteriskola, tényleg jókat beszélgettünk, de amikor a végén megmondta, hogy elfinomkodtam a két évet, az nem esett jól. Persze mindig az esik rosszul, ami igaz. Aztán megmutattam neki a saját házam bővítési tervét, és egyáltalán nem tetszett neki. Jászszentlászlón járva fényképeztem pár szép karcolt vakolatot, elküldtem neki (boríték, képek, szöveg), hogy nem kell megköszönni. Nem is válaszolt, gondoltam nem tartotta elég ízlésesnek. Aztán megjelentek a könyvben Bujdosó Győző nevén. Szégyellte magát, amikor kiderült a tévedés. Mivel tudná ezt jóvátenni? Azt gondoltam, jól esne, ha megnézné a Harmatcsepp utcai házamat, hátha tetszik neki, de gyáva voltam, inkább azt mondtam, hogy semmivel.
Janákyt nem lehet folytatni vagy továbbgondolni, ezért a Malter is csak valami más lehet. Ez a gyűjtemény harsányabb, sokszínűbb, és a digitális formátumból következően nagyságrendekkel terjedelmesebb, mint az ő kötete. És kicsit próbál reprezentatív lenni, ami Janáky könyvéről nem mondható el. Ő a szépséget mutatja fel, miközben ügyel a saját építészeti ízlésének karbantartására. Kapcsolatomat Janákyval a Malter visszatérő kérdése mutatja meg legjobban: vajon tetszene ez a ház neki? Beválogatná?
VN: Említetted a reprezentativitás szándékát, illetve a hét magyarországi régiót, és bár legtöbbször az országhatáron belüli településekről válogatsz, előfordul azért, hogy túrát teszel a határon túlra is. Számomra különösen emlékezetesek például a Maros megyei Jedd legszegényebb utcájáról közölt, megrendítő képek. Kárpátaljai kirándulást is tettél már, illetve néhány székelyföldi találat is akad. Tulajdonképpen hol húzhatók meg a Magyar Malter földrajzi határai?
JM: Jedd tanulságos volt. Sajó Imre barátom küldött egy térképlinket ezzel a pár szóval: jedd. valaki e nevet nem ismeri? ezen az utcán menj végig egyszer, és én végigmentem, többször is, oda és vissza. Rettenetesen szegény hely, ezzel együtt, vagy inkább valahogy ebből következően nagyon szép. Nem tudom másképp mondani, szép. Mármint szépek a képek. Nehéz ügy. Ilyenkor megpróbálja az ember úgy komponálni a kivágást, hogy a szépség ne legyen önmagáért való. Hogy sikerül-e, nem tudom, mindenki megítélheti, úgyis mindenki mindent megítél.
A jeddi képek annyira erősek voltak, hogy egy héten keresztül minden nap csak egyetlen házat posztoltam, azt is pontos helymegjelölés, Street View-link nélkül. Váratlan fordulat volt, amikor jeddi lányok tiltakoztak Instán, hogy ez az utca a szomszéd faluban van, ez már Marosagárd… persze nem, legalábbis a Google térkép szerint egész biztos, hogy nem. De azt is elhiszem, hogy a jeddiek meg vannak győződve róla, nem csak mondják.
Jedd egyébként kivétel volt. A Malter szigorúan magyar ügy, értve ezen a mai Magyarországot a hét régióval, a tizenkilenc megyével. Talán lesz egyszer Budapest is, ez még nem dőlt el. A kivételek mindig egy hétig tartanak. Az első rendkívüli hetet az 53-as busz megállói ihlették a furcsán hangzó erdélyi és felvidéki utcanevekkel. Annyira izgatott a dolog, hogy körülnéztem Nagyszalontán, Botfaluban és Brassóban, persze hogy beszippantott. Látom, hogy azóta született erről egy honlap is, a Határon túli utcanevek Magyarországon, szuper infografikával.
Volt kárpátaljai hét, talán még lesz is. Volt csak szöveges, Haszid történetek hét is, Martin Buber könyvéből. Lesz japán hét is, ha már megígértem. Illetve megígértük Dórival, amikor az egyetemi digitális tananyagunkhoz japán családi házakat próbáltunk megkeresni a térképen. Heroikus, de nagyon élvezetes nyomozás volt, már csak egyet nem találunk, de nem adtuk fel, reszkess, Ishigami!
VN: A trash esztétikum és a közösségimédia-formátum miatt a Magyar Malter első blikkre afféle töredezett posztmodern kísérletnek is tűnhet akár. A projekt mögött azonban én egy nagyon is modern paradigmát sejtek: hasonlít szerintem a népszokás- vagy a nyelvjárásgyűjtésekhez, vagyis mintha a néprajz eszközeit vennéd kölcsön annak érdekében, hogy kiemelj valamit a népi építészet elemei közül. Márpedig a néprajzosok többnyire azt a kultúrát szokták gyűjteni, amit veszélyben éreznek. Jól sejtem, hogy egyfajta féltés is meghúzódik a Malter motivációi mögött? Hogy ez a világ, amit a Google Street View őriz, idővel eltűnhet?
JM: Ez a világ a szemünk láttára tűnik el, vészes sebességgel. Ha nem lenne a Google csodája, még arról sem lenne fogalmunk, hogy mink volt. Így legalább vissza tudjuk nézni, mert sok helyen a 2011-es kezdet óta már többször járt a Street View autója. Látni a változásokat, és nem jó élmény. A szegény helyeken egyszerűen összedőlnek a házak. Ahol kicsit több a pénz, ott átfestik a fantasztikusan míves vakolatokat, ráadásul legtöbbször fehérre. Gazdag vidékeken lebontják a házakat, hogy újat építsenek a helyükre, ha pedig valamelyik nem akar összedőlni, azt becsomagolják polisztirollal. Minden házat utolér a végzet. Újabban még a legszegényebbek tarka házait is átfestik fehérre, nehogy összeütközésbe kerüljenek a Településképi Arculati Kézikönyv elvárásaival.
Szóval félteném őket, de hiába. Nemhogy nekem, senkinek nincs ráhatása erre a folyamatra. A házak végső soron használati tárgyak, a lakók logikusan döntenek a felújítás vagy a bontás mellett. Ahogy a klasszikus népi építészet és tárgykultúra eltűnt az életmód megváltozásával, ez a fajta vernakuláris építészet is a múlt egy darabja már. Ahogy a népzene megőrzésében Bartók és Kodály mellett a fonográf feltalálásának van kiemelt szerepe, úgy lehetünk hálásak a Google kamerás autójának, hogy elvégezte helyettünk a munka nagyját. Ehhez persze az is kellett, hogy ugyanolyan késésben legyünk a vernakuláris építészetünkkel, mint a népzenénkkel voltunk bő egy évszázada.
Biztosan dolgoznak a témán néprajzosok is, én nem tudok róla, nem jut el hozzám. Katharina Roters és Szolnoki József fantasztikus anyagait mindenki ismeri, a néprajzos szakmáét nem nagyon. Biztos vannak titkos gyűjtések, így jött létre az egyik kedvenc könyvem, az Erósz a folklórban is. Néprajzosok egyszer csak azt vették észre, hogy egymástól függetlenül interjúztattak öregeket, gyűjtöttek tárgyakat, elemeztek meséket és népdalokat, csak azt gondolták, ez illetlen téma, inkább megtartják maguknak. Amikor kiderült, összerakták az anyagot, rendeztek konferenciát, szerkesztettek könyvet. Lehet rajta sírni és nevetni. Ebből is lett egy hét a Malteron, majdnem elfelejtettem.
A Malter nem néprajz, nem tudomány, nem rendszer. A Malter az én játékom. Elkezdett érdekelni ez a dolog, beleszerettem és csinálom.
Egy időben azt gondoltam, hogy ezzel építészetet tanítok, a gyűjtemény az építészeti anyanyelvi tanulás egy kísérlete lehet. Aki minden posztot megnéz és elolvas, és megpróbálja a kettőt valahogy összerakni a fejében, leginkább intuitív módon, az valamiféle haladást fog elérni az építészet értésében. Az is lehet, hogy túlzás ezt elvárni az olvasótól. De a posztolótól is. Annyi biztos, hogy az eddigi többezer poszt a saját (építészeti) anyanyelvi tanulásomat szolgálja. A vége még nem látszik, de egyelőre a Malternak sem.
VN: Érdekes, hogy az anyanyelvi tanulást említed, mert nekem meg az fordult meg a fejemben, hogy a Magyar Malter egy kicsit úgy működik, mint egy (építészeti) szótanuló szoftver. Az már néhány poszt után világossá válik, hogy a régiónkra jellemző buheraesztétika az általad válogatott épületeknek is meghatározója, sajátja. A DIY-divat vajon a Kádár-korszak maszekolásaival járt a csúcsra, vagy mélyebben, régebben keresendők ennek a szemléletnek a gyökerei?
JM: Tavasszal meghívást kaptam a Kádár kocka házak felújítása/renoválása nevű privát Facebook csoportba. Volt rá egy hónapom, hogy barátkozzak a dologgal. Nem könnyű feladat, ugyanis a csoport tevékenysége szociológiailag nagyon tanulságos lehet, de egy építésznek maga a színtiszta fájdalom. Szembesülés mindazzal, amit sejt, de nem akar tudni.
Lelkes kockaházfelújítók tízezrei a csoport tagjai. Önzetlenül adnak tanácsot egymásnak, képeket töltenek fel a drapp csempéről, a padlófűtés csőkígyóiról, az antracit cserepeslemezről vagy a majdnem kész polikarbonát teraszlefedésről. Tanácsokat és véleményeket kérnek, alaprajzi változatokat posztolnak és kommentelnek. Az elején még keveset értenek a dologból, a végére viszont egészen belejönnek. Lényegében mindent maguk találnak ki.
Ezek az emberek csak az egyívásúakban bíznak. Az építész, a statikus, a gépész mind idegen, megbízhatatlan. Kerüljük, amíg csak lehet. Mi marad? A faluból a gázszerelő, a szomszéd faluból a villanyszerelő, a környékbeli építőanyagosok. A haverok, akik már túl vannak az építkezésen, és a család, leginkább mi ketten apáddal. Nevezhetjük úgy is, hogy DIY, de ez inkább valami magyar ősbizalmatlanságról szól. Biztos, hogy ok nélkül nem alakul ki ilyen.
A mai kockaházasok termékekből építenek. Amit tudnak, azt saját maguk (a legszükségesebb szakembergárdával). A mintákat egymástól, például az említett Facebook csoportból veszik. Ez majdnem ugyanaz, mint a kádárkockák idején. Akkoriban kevés terméket használt az építőipar, a kulcsszereplő a kőműves volt. Ő ismerte az anyagokat, neki voltak sablonjai a vakolatdíszekhez, ő szervezte és hangolta össze a munkát. Az építtető ugyanúgy elvégzett minden segédmunkát, mint manapság. Fontos különbség viszont, hogy a követendő mintákat akkoriban nem virtuális csoportok adták. A hatvanas években még többé-kevésbé létezett a falu közös tudása, érdemes elolvasni erről Nádas Pétertől A helyszín óvatos meghatározása című esszét.
VN: És ez a mostani tudás ugyanaz, mint a Kádár-kori?
JM: Külső szemmel úgy tűnik, hogy a kádárkockás csoport tagjai elég hasonlóan gondolkodnak a házról, beleértve az építéstől a belakásig mindent. Szóval igen, mintha még most is létezne egy közös tudás. Csakhogy ez nem annyira helyhez kötött, mint a régi. És az is kérdés persze, hogy mennyire univerzális, mennyire lép ki a kádárkockán túlra.
Visszatérve az anyanyelvi tanulásra: a Malter valóban olyan, mint egy szótanuló szoftver, csak több teret hagy a ráérzésnek és nem várja el az eredményt. Ha mondjuk nem érted, hogy mi a kapcsolat az időnként rejtjeles szöveg és a képen látható ház között, nem vesztesz pontot. Igaz, a megértés jutalma is elmarad.
VN: Mennyire értik, értékelik, egyáltalán mennyire ismerik a Magyar Maltert a kollégáid és a tanítványaid?
JM: Az egyetemi kollégák részéről valami random értetlenséget tapasztalok, persze kevés a visszajelzés. Vannak páran, akik szeretik és követik, és biztos vannak olyanok is, akik szerint nem jó, túl trash, csak egy újabb cikizős blog. Igazából nem tudom, pár megjegyzésből nem áll össze. Ha nem reklámozom a Maltert, nincs mit csodálkozni, legfeljebb a követők meg a lájkok száma a visszajelzés.
Tanítványnak nem nyomunk le a torkán magánjellegű dolgot, ők vagy felfedezik maguknak a Maltert vagy nem. Persze van két szabadon választható tárgyam, a HBT és az L21, minden második félévben indul valamelyik, és mindig új témával. A legutóbbi kettőt Kecskés Tiborral tartottuk, ő a spontán építészetből doktorált, ez a rögeszméje. Én meg jól lenyúltam a témáját, és megcsináltam belőle a Maltert. Ősszel is lesz L21, elképzelhető, hogy elég malterszagú lesz. Oda az jön, akit érdekel a dolog, aki hallott már a Malterről.
VN: Milyen a blog fogadtatása az építészek körében?
JM: Nem tudom. Talán jobb is, hogy nincs az asztalomon egy precíz kimutatás tízezer építész véleményével. Ők tervezik a már-nem-malter még-nem-építészet házakat, ezekből gyűjtöm be az elrettentő példákat, de a legtöbbet kidobom, mert nem akarom látni őket.
VN: A Malter egyre több felületre folyik rá, és ezzel mintha önnön témájára, vagyis a spontán építészetre is rákacsintana. És azt hiszem, jól van ez így. Érdekelne viszont, hogy mi a szándékod a felület mögött kiépült, igen komoly online kataszterrel? Lehet-e ez valami, a blogon túlmutató kutatásnak vagy kiadványnak az építőanyaga?
JM: A térkép inkább praktikus: hol jártam, hol nem jártam. Itt vannak még nagy üres foltok, oda viszont már ne menjek negyedszerre. Persze maradnak „fehér" területek, nincs minden faluban Malter. Olyan is van, hogy újra betévedek egy településre, kezdem gyűjteni a linkeket, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy hű, de ismerős ez a ház. Igen, már ki is posztoltam egy éve… Ilyenkor is találok újakat, mert ha a falu nem is, a szemem mindenképpen megváltozott.
Nemrég kaptam egy képet Nagykárolyból, egy tökéletes Malter házról. Elmondhatatlanul Malter. Muszáj volt körülnézni, vannak-e még érdekes dolgok arrafelé. Ebből az lett, hogy két napon keresztül jártam Nagykároly utcáit, és annyi házat találtam, hogy végül térképre kellett tennem őket, lett 380 pötty… Ekkora mennyiséget nem lehet már fejben vagy érzésből rendszerezni, még szelektálni sem. Még kitalálom, mi legyen velük. Azt hiszem, elkerülhetetlen lesz egy Nagykároly hét. Vigyázz, Kincső, nem tudom, hol laktok, de a ti házatok is bekerülhet!
VN: Két ízben is említetted már Nádast, úgyhogy a beszélgetés végéhez közeledve megkockáztatnék egy irodalmi analógiát. A szegénység irodalmi reprezentációival kapcsán – a közelmúltból Tar Sándorra, vagy a közelebbi időkből Borbély Szilárd és Barnás Ferenc könyveire gondolok például – szokás azt emlegetni, hogy nyelvet és hangot ad azoknak, akik amúgy nem tudnának megszólalni. Túlzás valami hasonlót feltételezni a Magyar Malterről az építészettel kapcsolatban?
JM: Persze, hogy túlzás! Domenico Scarlatti pár mondatával bújnék ki a válasz alól, a Szonáták 1738-as, első kiadásának előszavával, Rácz Judit fordításában: „Olvasó, akár Dilettante, akár Professzor légy, ne várj e Kompozícióktól valamely mély Tanítást, tekintsd őket inkább a Művészettel való elmés Mókázásnak, mely hozzászoktat a Gravicembalo mesteri kezeléséhez. Sem Érdekek Megfontolása, sem a Nagyravágyás Víziói, hanem csakis az Engedelmesség indított arra, hogy kiadjam őket. Talán kellemesek lesznek számodra; úgy annál nagyobb örömmel fogok engedelmeskedni újabb Parancsoknak, hogy még könnyebb és változatosabb stílusban kedveskedjem majd neked. Mutatkozz tehát inkább megértőnek, semmint bíráskodónak, s így növelheted saját Gyönyörűségedet. A Kezek pozíciójának jelölésére, tájékoztatásul: D jelzi a Jobb, M a Bal kezet: – Isten veled."
