Einstand nélkül – a megújulóban lévő Múzeumkert margójára

A Múzeumkert kivitelezése a közelgő állami ünnepségek miatt ugyan felgyorsult, de még közel sincs készen. Sőt (és ez nagyon szokatlan ebben a felgyorsult világban) pár évig még nem is mondhatjuk rá, hogy készen van. Meg kell szoknunk, hogy a tájépítészeti alkotások csak négy dimenzióban értelmezhetők. Idő kell nekik és jó fenntartás. Mégis van miről beszélnünk. Bardóczi Sándor kritikája.

Napjaink közberuházásainak rendszeres botrányköve szokott lenni, hogy egy beállt növényzetű területre a beruházó szeme (legyen az akár magánberuházás, állami vagy önkormányzati) „ősfás telek"-ként, vagy még úgy sem: „üres, hasznosítatlan terület"-ként tekint. Ez a kiirthatatlannak tűnő, de a városi klíma alakulása miatt egyre tarthatatlanabb szemlélet nem szokott kímélni Budapesten sem parkot, sem intézménykertet, sem fasort, sőt még a történeti jelentőségű (vagy egyenesen történeti kertként nyilvántartott) területet sem. Különösen nagy kincsnek számít egy belvárosi zöldfelület, aminek minden talpalatnyi zöldjéért közelharcot vív (joggal) a városlakó a beruházókkal, tervezőkkel, kivitelezőkkel.

 

 

A Palotanegyedben

Az egykori városfal tövében létrejött Nemzeti Múzeum és kertje többszörös szimbólum. Szimbóluma az ország egyik legsikeresebb és legprogresszívebb korszakának (a reformkornak), szimbóluma a József-napi vásárra időzített, aztán a „sajnálatos" bécsi események miatt kutyafuttában előrehozott (igény az volt rá) ’48-as forradalomnak. Szimbóluma a Bach-korszak csendes, kulturális ellenállásának; a még tűrt pesti fricskának, amely során a forradalom egyik fő helyszíneként számon tartott, ezáltal szent helyként tisztelt Múzeumkert közakadozásból végül elindulhatott a megvalósulás útján. A kert a létével és funkcióival szimbolizálta azt a bizonyos szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, amiért oly sokan adták az életüket 1848-49-ben. Szimbóluma volt a kor pesti polgárait akkor átható klasszicista eszménynek, amely itt a kultúra, épület és klasszicista tájképi kert harmonikus egységében csúcsosodhatott ki, és kései, szinte véletlen szimbóluma, helyszíne lett a kevés világhírnévre szert tett irodalmi-szellemi termékünk egyikének, a Pál utca fiúk regényének is.

 

 

A „Muzi"

Polgári zöld szigetként indult és végig az is maradt. Soha nem volt kisajátítható, vagy teljesen elzárható az itt élőktől, a pesti identitás integráns része lett. Végig birtokolta és szerette a pesti polgárság. A kert rekonstrukciói, egyáltalán léte, indulása függött az újra és újra meghirdetett közadakozásoktól, felajánlásoktól. Ez abban a korban volt, amikor még vagyonos polgárok, felvilágosult arisztokraták körében nagyobb sikk volt ritka fákat adományozni közcélra, ültetni a köznek, mint instaposztban megvillantani a drága karórát, aranyékszert, autót. Volt rá esély, hogy a kert esetleg részlegesen, de végleg megsemmisül. Sokszor sorsa ez kertjeinknek: ezek a legsérülékenyebb épített örökségeink. A korábbi (nem is oly régi) építészeti ötletpályázati tervek például még azzal számoltak, hogy a Múzeum a telkén fog bővülni, az alápincézések pedig a környezetét egyfajta csökkent értékű tetőkertként definiálták volna át. Nem ez történt. Eleve ritkaság, hogy egy kertre önállóan írnak ki tervpályázatot. A másik ritkaság, hogy a kiírt pályázaton tájépítészek önállóan indulhatnak, netán nyerhetnek. A harmadik ritkaság, hogy végül majd az tervezheti a rekonstrukciót, aki az ötletpályázaton nyer. Mindezek a csodák itt mind megtörténtek. Talán a hely szellemétől nem függetlenül. A Múzeumkertre 2016-ban kiírt ötletpályázat nyertese a Tér-Team lett. A pályázati lebonyolításban, a történeti kutatásban, a tervpontosításban, koordinálásban pedig Alföldy Gábor Europa Nostra-díjas kerttörténész, szakértő képviselte (sajnos nem a projekt végéig) azt a szakmai szigort, ami a történeti rekonstrukció lehető legprecízebb végrehajtását tette lehetővé.

 

 

Új járatok

Petz Ármin 1853-ban keletkezett tájképi terve, amely vélhetően fizikailag is megvalósult, sajnálatos módon nincs meg. Végleg eltűnt, vagy ismeretlen helyen lappang. (Ezúton kérjük a becsületes megtalálót, hogy a portán adja le.) Mégis ismerjük a Petz által elképzelt kertet, mert Reitter Ferenc 1859-es lapidárium térrajzából jól rekonstruálható. A Tér-Team pontosan ezt tette, de ennél többet is. Egyrészt fő vonalaiban rekonstruálta a szinte teljesen elveszett, de az idős fák által jól azonosíthatóan újra berajzolható kettős (a múzeumépület körüli intenzívebb és a telekhatárok menti extenzívebb) sétánykört, és az azokat időnként összekötő sétányszakaszokat. Másrészt viszont jól felismerve azt, hogy 1853 óta egy kissé már megváltozott a Múzeumkert kontextusa, szerepe a városi szövetben. A kert megközelítése szempontjából immár nem csak a kiskörút tekinthető belépési, megközelítési pontnak, hanem a Múzeum hátában kialakult teljes Palotanegyed is. A terv a kiviteli fázisban új gyalogos pontokat nyitott meg, megtörve az Ybl által utólag tervezett kerítés ma már túl merev lehatárolásait, bár – legnagyobb fájdalmamra – a sarkokat, mint belépési pontokat nem értelmezte újra. Ennek részben terepi, részben növényzeti akadályai voltak, bár a Múzeum körútnál, különösen a közvécék területénél, vagy a Múzeum utca – Pollack Mihály tér sarkán ez talán megléphető lehetett volna. A Pollack Mihály tér felé nem csak a kertészlak két (egyébként hosszú évtizedek óta zárt) kiskapuja, hanem további két kiskapu (belépési pont) létesült, míg mind a Bródy Sándor utcát, mind a Múzeum utcát feltárja egy-egy új gyalogos bejárat.

Ezek az új kapuk nem csak a kertet kvázi közparkként használó lakosság felé tett gesztusok, hanem egy nagyon akkut kerthasználati konfliktus feloldását is jelenthetik az okos kerthasználat mellett: nevezetesen a Múzeumkertbe eddig szervezett, sok esetben méltatlan, színvonal alatti kirakodóvásárok áttelepítési lehetőségét az amúgy is teljesen növénytelen, mélygarázzsal megfejlesztett Pollack Mihály térre. Azzal, hogy a Múzeumkert nyit a Pollack tér felé, ráadásul kávézóként értelmezi át az eddig koloncként, hasznosítatlanul omladozó Kertészlakot, mind a kert, mind a tér óriásit nyer. Az előbbi a terhelés elvárható mértékűre csökkenését, az utóbbi pedig némi városi életet. S még valamit: az egykori Rádió területe távlati, múzeumi hasznosításának ígéretét, az Esterházy-palota elveszett kertjének újragondolásával együtt. Ez utóbbi persze csak fel-fel bukkanó kósza gondolat, szakmai búvópatak, mindenféle komoly kormányzati szándék nélkül, mégis: a Pollack felé nyitó Múzeumkert ma akarva-akaratlan erre a lehetőségre hívja fel a figyelmet.

 

 

Negyedik dimenzió!

Nagyon-nagyon, irtózatosan nehéz egy olyan kertről írni, amely még nincs is teljesen készen, s teljesen késznek talán 10 év múlva (mikor majd az új telepítésű fák is lombtömeget adnak) lehet majd nevezni. Már látszanak a szerkezeti vonalai, látjuk a belső kört és a főlépcső előtti teret, meg az Arany János-szobor környezete által kijelölt gránitburkolatokat, látjuk a külső sétánykör egyelőre vakítóan fehér, stabilizált kőzúzalék burkolatát (nem térkő!), s látjuk a szegélyekre kiültetett, a fenyőkéreg mulcsból még alig kilátszó határoló cserjéket. Látjuk a szakmailag teljesen indokolt módon, fakopp vizsgálattal alátámasztott, ezerszer körbevizsgált, de végül alátámasztottan kivágott 38 db fa hűlt helyét, és látjuk a ki nem kelt gyepet, meg a március idusán még csak épp rügyező, megmaradt, gallyazott, sebkezelt idős fák sokaságát. Azt is látjuk, hogy kandeláber-fronton harcban áll egymással a historizáló (de sosem volt) régieskedés és az ultramodernség. Az előbbi áll nyerésre (s a közízléshez közelebb), a szakmai elvekhez viszont távolabb. Még nem, vagy csak részben látjuk az utcabútorokat. Az uralkodó szín ma még a földszín, a barna és a vakító fehérség. A budapesti tavasz még nem tette oda a névjegyét, az idő meg pláne nem.

A tájépítészeti alkotások négydimenziósak. Laikusokkal, de sokszor még szakmabeliekkel is nehéz megértetni, hogy türelemre és legfőképpen gondozásra, fenntartásra van ahhoz szükségük, hogy a növényekkel berendezett térfalak, színek és formák egyszer előbukkanjanak és működni kezdjenek. A szalagátvágások logikája és erre, mint választási aktust megelőző, kötelező szertartásra kondicionált nép az időfaktorral nem tud mit kezdeni, türelmetlen. A fának parancsolná, hogy nőjön meg, a tengert is megkorbácsolná, ha az elsüllyeszti a gályát. A Múzeumkertben a kibontakozás ezzel szemben gyepszinten még fél év, a cserjeszinten három év, a lombkorona szinten pedig tíznél is több. Beláthatatlan időtávlatok ezek a választópolgárok, politikusok és a hírre, látványra, botrányra éhes közöségi médiatér háromszögében.

Aki viszont rendelkezik a háromdimenziós térlátás mellett az időfaktor látásának képességével, az érzékelheti, hogy ez egy hosszú idő óta először megtett, akadozó lépés történt a lassan pusztuló Múzeumkert megőrzése érdekében. Egyfajta visszatérés a gyökerekhez, az elmúlt korok köztéri guánójának és a spontán elgyomosodásnak, a kezeletlenségnek és az oda nem való funkcióknak a felszámolása, s az intézményhez végre méltó, a városlakók számára nyitott, zöld oázis újradefiniálása. Olyan megszűrt funkciókkal, amit e zsebkendőnyi terület még elbír. A terv megnyerte a kertben megjelent félillegális parkolással szembeni csatát, elegánsan kikerülte az eljátszóteresedést, de a kerti kávézóterasz funkcióval új térmágnest hozott létre. A kert új-régi szerkezete korlátozza immár fizikálisan is a kirakodóvásári, bazári hasznosítás könnyű pénzt ígérő, de sok zöldfelületi kárt okozó terhelésének lehetőségeit, nagyobb felületet ad - a köztes korokban jellemzőtől visszalépve - a zöldnek.

 

 

“Jóvanazúgy"

Nem tett jót a folyamatnak a több mint egy évig tartó kivitelezés elhúzódása. Ez a kert annyira szem előtt van, s annyian aggódtak a sorsa miatt, hogy vétek volt ezt egy egész szezonon keresztül építési területként hagyni úgy, hogy az érdemi munkavégzés csak pár hónapja, a március 15-i nemzeti ünnep miatt gyorsult fel újra. Ennek oka lehet az építőipar általános túlterheltsége és a munkaerőhiány is éppen úgy, mint az időközben felmerült régészeti feltárási munkák. A kivitelezés eközben plasztikusan bemutatta (egyfajta állatorvosi lóként) minden magyar kivitelezés egyik jellemző rákfenéjét. Nevezetesen azt, hogy az építőmunkások még kiemelt projekt esetében is mennyire nem tudnak vigyázni a megtartásra tervezett zöldfelületi értékekre, mennyire alakul át a feltört burkolat-, kő-, földdepóniává a fák közvetlen környezete, mennyi megelőzhető mechanikai sérülést okoznak a közműfektetések, tereprendezés, mennyi cserjétől kell csak azért megválni, mert a tervező alapból nem nézi ki a kivitelezőből, hogy vigyázni fog rá a kivitelezés során, s mennyire hiányzik a tájépítész felelős műszaki vezető és tájépítész műszaki ellenőr jogosultság az építésügyi rendszerünkből.

Megmutatja, hogy a magyar kivitelezői szektor mennyire nincs felkészítve a gondos kert-rekonstrukciókra. A most szervezett állami ünnepség kitelepülése a kertbe pedig azt mutatja meg, hogy a hangosítást, fénytechnikát, áramot, színpadtechnikát kiépítő brigádok mennyire figyelmen kívül hagyják, hogy éppen egy drága pénzen kivitelezett, rendkívül sérülékeny terepen gázolnak át keresztbe kasul. Az általános (kert)kultúra iránti közönyösséget, a „jóvanazúgy", a „szereljük a fára, mi baja lehet" melósok gondatlanságával elképesztő szembesülni annak, aki a belvárosban minden fát hétköznapi csodának él meg. Ezek joggal szúrnak szemet a kert civil féltőinek és joggal értetlenkednek a barbarizmus fölött. Kár ezekért az aktusokért, mert egyébként is nehéz elhitetni az átlag budapestivel, hogy a Múzeumkertben itt most nem valami „einstand", nem valami „térkövezési projekt", hanem értékmentés történt. Hogy azok a cserjék, fák, gyep, virágok ki fognak nőni, s átveszik majd a mostani kopárság felett a hatalmat, hamarabb, mint gondolnánk. De később, mint amire elementáris igény mutatkozik.

 

 

Az irány jó

A kert főtervezője, Szabó Gábor tavaly az Év Tájépítésze Díj kitüntetettje lett. Az akkor éppen megvalósulásnak induló tervpályázati anyaga (de természetesen nem csak a Múzeumkert, sok más történeti kert projekt is) szerepet játszott abban, hogy a szakma és a társszakmáink közösen odaítélje neki ezt a kitüntetést. E tekintetben Alföldy Gábort is megilletné az elismerés, hiszen legalább annyira az ő gyereke is, ami született és születni készül. A 4D-ben látók tehát már ítéltek, csakúgy, mint korábban a Széll Kálmán tér esetében is, ahol a 3D-ben nézők még mindig átkozzák a Széll Kálmán téri “fátlan" katlant, nem azonosítva azt a közel 100 elültetett fát, amit jó esetben 10 év múlva talán már mindenki látni fog majd. Annyi a vágyam, hogy a 3D-ben látók a mostani (szükségszerűen félkész) kert láttán még nem vonjanak le elhamarkodott értékítéletet. Várják meg ezzel azt a pillanatot, amikor a kert elkezd beállni és élni. Ez a pillanat még messze van, maga a Kertészlak is csak talán májusra lesz kész. Még zajlanak az építési munkák a kertben, messze nem 2019. március 15. lesz az a pillanat, amikor meg kell születnie ennek az ítéletnek. A mindent eldöntő fenntartás és az idő bírálja majd el, hogy a tervezőnek sikerült-e az, ami a tervein már látszik, a valóságban még csak félig. Az irány jó. Egyelőre ez szögezhető le.

Ez a történet nem arról szól, hogy volt egy kert és lett belőle egy épület, egy mélygarázs vagy egy nagy burkolat. Itt volt egy kert és lett egy kert, nem kiradírozva azt, ami menthető volt belőle. Miközben a gyökereit, identitását, funkcióit a tervezők letisztázták és megerősítették. Ez pedig azt vetíti előre, hogy a Múzeumkert nem csak volt és van, hanem lesz is. Mindannyiunk legnagyobb örömére.

Bardóczi Sándor