Éledező alföldi Angolkert – a megújuló téglási kastély
Újabb műemlék épület menekült meg az enyészettől és várja, hogy a látogatók újra felfedezzék. A Tégláson található egykori Beck-Dégenfeld-kastélya és parkja több évtizedes elhagyatottság után rendezvényközpontként újul meg. A munka még nem teljes – a felújítás eddig elkészült fázisairól Heppes Miklós tervező beszélt. Garai Péter írása, Zsitva Tibor fotói.
Hajdú-Bihar megye északi peremén, a Nyírség déli részének hosszanti homokbuckái között fekvő Téglás nemesi lakának történetéről kevés adat maradt fenn. Ami biztosan tudható, hogy 1799-1804 között a Tiszántúl jelentős részét felmérő Bek Pál földmérő mérnök építtette a mai épület elődjét jelentő kúriát, amely kiterjedését és a jelenlegi épülethez való viszonyát – a meglévő dokumentációk alapján, épületkutatás hiányában – ezidáig nem sikerült megállapítani. Lánya, Paulina gróf Dégenfeld-Schonburg Imrével kötött házasságot, ezt követően, a 19. század közepe táján épült ki a tekintélyes méretű, U alaprajzú, részben alápincézett, egyemeletes kastély, amely klasszicista architektúráját az 1870-es években romantikus jellegű kocsialáhajtóval és középrizalittal egészítették ki a nyugati homlokzaton.
Az átépítések ideje nem ismert, csupán bizonyos szerkezeti sajátosságok jelzik ezeket (nem egymás fölé eső főfalak, alápincézetlen oldalfolyosók a szárnyaknál). Az egytraktusos oldalszárnyak egy keleti tájolású, a környező terephez képest 1,5-2 méterrel megemelt szintű díszudvart fognak közre; ez az elrendezés rendkívül hatásossá teszi az épület megjelenését keleti irányból. A 19. század elején Csokonai, Kazinczy és Széchenyi is megfordult itt, mindnyájan elismerően nyilatkoztak az akkori parkról és nemesi lakról. A debreceni református kollégium diákjai 1822-1841 között – földesúri engedéllyel – nagy számban látogathatták a park üvegházait és a kertet, tanáraikkal szabadtéri botanika órákat tartva, amíg fel nem épült a cívis városban a Füvészkert. Gróf Dégenfeld Gusztáv Tégláson folytatta apja parképítő munkáját, ménese számára tágas istállókat építtetett. Az őshonos tölgyerdőt foltokban kiirtották, közel hatvanféle külföldi növényfajt telepítettek ide, egy rendkívül változatos összetételű angolkertet hozva létre.
A birtok virágzásának – számtalan más hazai kastélyhoz hasonlóan – az államosítás vetett véget. 1946-ban az épületet kvázi börtönné alakították, a Hajdúsági iparműveket építő rabokat szállásolták el itt. Emiatt lefalazásokkal kisebb cellákat alakítottak ki, a folyosók végét zuhanyzókkal rekesztették le. A kastélyt korán, már az 1950-es években műemlékké, parkját természetvédelmi területté nyilvánították, tudományos dokumentáció vagy más kutatás nem készült róla az eltelt évtizedekben, László Csaba és Feld István 1990-ből származó leírását kivéve.
A kastélytól északra elterülő egykori birtok erdősége, az „Ánglius” néven ismert Angolpark 1953-ban, maga a kastélypark 1976-ban kapott védettséget. 1965 volt a következő fordulópont, amikor gyermekotthonná alakították át az épületet. Ez jelentős beavatkozásokkal járt: a földszint feletti födém döntő részét vasbetonra cserélték, új nyílásokat vágtak, 8-10 ágyas hálótermeket és új vizesblokkokat hoztak létre. A háború utáni „kincskeresések” által lemélyített és így újonnan létrejött pincei térben szellőzőgépházat és kazánházat alakítottak ki, a terasz alatt fűtőolaj-tároló tartályt helyeztek el. A park eredeti területének egyharmadára zsugorodott, nyugati és déli sávját felparcellázták, utóbbin tanítói lakásokat, keleti részén – az egykori tó helyén – futballpályát alakítottak ki.
A gyermekotthon 1995 táján költözött ki az épületből, amelynek pusztulása ezután felgyorsult, állapota a gazdátlanság évtizedei alatt kétségbeejtővé vált. A kastély 2002-ben került a debreceni Főnix csarnokot építő cégcsoport tulajdonába. A csarnok tervezésében részt vevő Heppes Miklós építész ekkor egy kastélyszálló kialakítására készített tanulmánytervet. Az óriási károkat okozó 2010-es vihar után kismértékű állagmegóvást végeztek, majd egy nyertes uniós pályázat nyomán elindulhatott a külső felújítása. Néhány kezdeti átgondolatlan beavatkozás kijavításával – Heppes Miklós tanácsai alapján – az épület homlokzatai lassan visszanyerték klasszicizáló architektúrájukat.
A koncepció alapja a történeti térrendszer lehetőség szerinti minél teljesebb visszaállítása és az új funkciók diszkrét elhelyezése volt – egyelőre a földszinten. A rendezvényház igényelte konyhát a korábbi melegítőkonyha helyén, a vegyes boltozatokat látszó módon meghagyva, a vizesblokkokat az egyik oldalszárny folyosóra nyíló, belső traktusaiban, a külső megjelenést nem zavaróan helyezték el. Nyugati irányból új – a gépkocsis megközelítést lehetővé tévő – kapu és parkoló készült. Ezen oldal fedett kocsialáhajtójából nyílik a főbejárat, amely a sarkokban fülkékkel tagolt előtérbe vezet. Az ehhez északról előlépcsővel csatlakozó – a korszak színvonalához képest kevésbé reprezentatív – félköríves lépcsőház kelheimi kőburkolata és barna homokkő fokai épségben átvészelték az eltelt évszázadokat.
A kastély központi tere a két szint magasságát átfogó, középtengelyben elhelyezett, belső udvarra nyíló, keleti tájolású nagyterem, amelynek eredeti födéme és belső kialakítása teljesen elpusztult, díszítőfestés nyoma csak a mennyezeten, már nem rekonstruálható módon került elő. Ebben a térben a jelenlegi használathoz ideiglenes padlószerkezet és bármikor visszabontható, a peremeken hajlított gipszkarton álmennyet készült. A kapcsolódó helyiségekben ruhatárat, koktélbárt és különtermeket alakítottak ki.
A déli oldalszárny térsorának enfilade-rendszerét visszaállították, ez önálló külső megközelítése miatt akár helytörténeti kiállításnak is otthont adhat. A megmaradt belső nyílászárókat megőrizték – több helyen előkerült a méhviasszal kezelt, eredeti sötétbarna szín –, az újonnan kialakított vizesblokkok ajtóit a vastag falakban dobozszerűen, kortárs megjelenéssel alakították ki, jelezve ezzel az új beavatkozást. Az oldalfolyosókat megszabadították a korábbi lefalazásoktól, a nyugati és északi oldalon a feltárt, kiegészített kőkeretes ajtók szolgálnak gazdasági bejáratként.
Kisebb szenzációt jelentettek a sarokszobákban és a déli oldalszárnyban a festőrestaurátori kutatás során előkerült különféle díszítőfestés-nyomok. A település irányába nyíló, déli fekvésű előtérben érdekes, apró tölgyleveles, leporellós mintázat rajzolódott ki, a délnyugati sarokszobában finom növényi ornamentika, az északnyugati sarkon pedig architektonikus elemek (függöny, tájkép) kompozíciójának maradványa tűnt fel a festékrétegek alatt. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával Derdák Éva restaurátorművész teljes egészében helyreállította a kertre nyíló előteret – amely talán a „sala terrana” (hűtőző terem) lehetett. A többi helyiségben a helyreállítható töredékek kiegészítése rekonstrukciós festéssel valamint retusálással történik.
A történeti kutatást nehezítette, hogy az eredeti belső elrendezésről nem maradt fenn archív ábrázolás, a századforduló idejéből is csupán egy képeslap került elő a kastélyról és a park építményeiről. A homlokzatok helyreállításához nagy segítséget jelentettek a Magyari Géza amatőr helytörténésztől származó fotók a gyermekotthon időszakából, amelyeken több, azóta eltűnt részlet felismerhető volt (pl. a belső udvar korlátja, a támfalban lévő pincei nyílások), emellett az 1965-ös átalakítási terveken jelölték az akkor elbontott szerkezeteket is.
A ki-be nyíló pallótokos ablakokat az egyetlen megmaradt, egy folyosói vizesblokkban megtalált, elfalazott eredeti tok alapján gyártották újra, a belső szárnyakban hőszigetelő üvegezéssel. Az építészeti tagozatok pótlása, javítása mellett a homlokzat új, zöldbe hajló szürkés-sárgás tónust kapott, amely a tervező megfigyelése szerint napszakonként és évszakonként „változik” a ráeső fény függvényében. A déli homlokzat előtti, finom indás levéldíszű, romantikus architektúrájú, ötoszlopos öntöttvas erkély hiányzó vagy tönkrement korlát-elemeit újraöntötték, a szerkezet megerősítése és további pótlása még a jövő feladata. A kastély új kőlábazatot, a nagyméretű belső udvar új mészkő burkolatot kapott, szélein padokkal és emelt zöldfelületekkel.
A homlokzatok már újjászülettek, a megújuló, zöldellő parkban megbújó épület üdítő látványként hat. Az emelet azonban még a gyermekotthon kiköltözése utáni állapotokat őrzi, a fa zárófödém és a tetőszerkezet is felújításra vár. „Szerencsére a kastélyt viszonylag kis mértékben alakították át, viszont a szintenként közel 1000 m2 alapterületű épület megfelelő funkciójának megtalálása nehéz feladat” – vélekedik a tervező. A tulajdonos távlati elképzelése a teljes körű turisztikai hasznosítás, ennek első lépcsőjét jelenti a rendezvényház – nyáron több esküvőre is sor kerül majd itt. Ehhez kapcsolódva nagy szükség lenne minőségi szálláshelyekre, amire az emelet kiváló lehetőséget nyújtana.
Nagy potenciál rejtőzik a kastélytól északra elhelyezkedő, terjedelmes U alakú melléképületekben is, amelyek részben tető nélküli, romos – a termelőszövetkezet által elhagyott – állapotukban is őriznek még részleteket eredeti klasszicista-romantikus architektúrájukból. Itt, az egykori istállók és gazdasági szárnyak tereiben olcsóbb szálláshelyeket lehetne kialakítani az építész átfogó hasznosítási koncepciója alapján. A turisztikai célt erősítheti, hogy az előzetes becslések szerint nagy eséllyel termálvíz is rejtőzhet a földben, a park területén. Források hiányában egyelőre ez még csak álom, de ahogy Heppes Miklós is említette „a felújítás során a tulajdonosok egyre jobban beleszerettek a házba, fokozatosan felfedezve annak értékeit.”
Bizakodva a pozitív folytatásban, addig is érdemes ellátogatni Téglásra, illetve a közeli, Nyíregyházától északkeletre fekvő Baktalórántházára is, amelynek interaktív múzeumként felújított kastélyát, Téglás „kistestvérét”, szintén a Dégenfeld család emelte klasszicista stílusban a 19. század közepén.
Garai Péter
