Első gondolatok az új Néprajzi Múzeumról
A mai napon a nagyközönség előtt is megnyitotta kapuit a tegnap átadott új Néprajzi Múzeum. Bejártuk a NAPUR architects által tervezett épületet, mely elsőre kissé ambivalens benyomást tett ránk. Szubjektív beszámolónkat friss képgaléria kíséri.
Azt gondolom, egy középületet mindenképp tágabb társadalmi-kulturális kontextusában érdemes vizsgálni. A Néprajzi Múzeum új épülete kapcsán most mégsem fogok belemenni azokba a jól ismert kérdésekbe, amik a tervezést és építést övezték – röviden, hogy kell-e a Városliget szélére egy ekkora új épület – sem azokba az eddig kevésbé elemzett kérdésekbe, hogy mit jelent a szokatlan forma. Erről lesz még elég szó, most, hogy átadták a múzeumot. A megnyitó napján inkább azokról az első benyomásokról szeretnék röviden beszámolni, amelyek az elkészült épület bejárása során értek.
A belső terek előnye az, ami egyben a hátránya is: izgalmas, szokatlan átlátások kötik össze a különböző térrészeket a bejárati lobby tereitől kezdve a föld alá süllyesztett kiállító-, oktató- és egyéb funkciókat betöltő helyiségekig. Az épület szinte teljes hosszán végigvezető lépcsősorba be-belógnak az egyes kiállítóterek üvegdobozai, ízelítőt adva a látogatóknak a tárlatokból; e terekbe betérve pedig itt-ott feltárulnak a felsőbb szintek, vagy épp a szemközti kiállítás részletei. Ezek a kétségkívül rendkívül izgalmas térélmények azonban meg is tudják zavarni a látogatót. Az egyik, ZOOM nevet viselő, interaktív kiállítás terébe például többen is egy lezárt, logisztikai célokra szolgáló ajtón keresztül próbáltak bejutni – melyhez csak egészen közel érve tűnt föl a "Nem bejárat" felirat – míg a megközelítés valódi útja ehelyett egy szinte üzemi terület szerű folyosón át vezetett.
Az intenzív használat során, mikor a múzeumban nemcsak néhány újságíró, hanem több száz turista lesz jelen, valószínűleg kikristályosodnak ezek az egyelőre önmagukat kereső útvonalak – de némi aggodalomra ad okot, ha ezek elsőre nem egyértelműek. A múzeum koncepciójának része lehet az, hogy a látogatókra bízza, milyen sorrendben és hogyan tekintik meg az egyes kiállításokat, de annak akkor is egyértelműnek kellene lennie, hogy melyik térbe honnan lehet bejutni.
Hasonló önkeresés érezhető a kiállítóterek belsőiben is – mintha még nem találták volna meg teljesen, hogyan használhatóak ki ezek. Főként az időszakos kiállítás hosszú, sötét termében érzékelhető ez, ahol egyforma kiállítási falak sorakoznak, amíg a szem ellát. Tartalomtól függetlenül – mely tartalom laikusként is magas szakmai igényességet tükröz és betekintést nyújt a múzeum gazdag gyűjteményébe – az ezek által teremtett térbeli helyzet nem egy új és innovatív kiállítás érzetét kelti, ráadásul a kiállítófalak közötti tér aránytalanul keskenynek tűnik a két oldalon végigvezető folyosókhoz képest – mely megint csak olyan megfigyelés, amelyet az intenzív használat remélhetőleg cáfolni fog.
Az épület egyik legizgalmasabb eleme az íves zöldtető, mely valóban rendkívül látványos, és már a hivatalos megnyitó előtt elkezdték használatba venni az emberek – biztos, hogy napokon belül a leglátogatottabb turistalátványosságok egyike lesz. Ez is tartogat azonban némi furcsaságot: a legtetején található kilátó rész csak a széleken kialakított – a görbülethez igazodó, de emiatt szokatlanul ferde kialakítású – lépcsőkön közelíthető meg, melyhez a tetőteraszról a látogatónak először le kell sétálni a lejtő aljába, és csak onnan fordulhat vissza az említett lépcsősorig. Megéri ez a kis kitérő, hiszen a csúcsról eddig nem látott perspektívában tárul fel a környék, kérdés azonban, hogy mikor jelennek meg az első kitaposott ösvények az egyelőre remek állapotú gyepen.
Az első benyomás tehát kissé ambivalens: izgalmas és magas színvonalú építészeti ötletek találkoznak kissé átgondolatlannak tűnő részletekkel. A megnyitó napján, ezekből az első tapasztalásokból még korai lenne ítéletet mondani a házról, azt gondolom, az ott dolgozóknak és a látogatóknak egyaránt idő kell még hozzá, hogy kellőképpen belakják az épületet – az átfogó kritikával pedig érdemes ezt kivárni.
Hulesch Máté
