Építésznek lenni a 21. században, az milyen?
Építésznek lenni a 21. században, különösen Európában, az milyen? És fiatal építésznek lenni a klímaszorongás és járványhelyzet idején? A Gianpiero Venturini által írt ATLAS of emerging practices, being an architect in the 21st century című kiadvány, mely a 2008-as válság utáni időszakban alakult irodákkal foglalkozik, többek között ezt járja körül.
A borítón túl leginkább az alcíme fogott meg először az ATLAS of emerging practices, being an architect in the 21st century című, az Itinerant Office / New Generations építészeti platform közös kiadványának. Miért is? Az Építészfórumnál is van egy egészen hasonló sorozatunk, Praxismodellek néven fut, amelyben a fiatal építész irodák munkáit, szervezeti felépítését és az építészetről alkotott véleményüket vizsgáljuk. Gondolataik sok esetben a szakma jelenlegi állapotának és megítélésének éles kritikái, emellett az építészet újradefiniálását szorgalmazzák. Emellett azért is ragadott meg ez a mondat, mert nagyon is fontos kérdés, hogy a 2008-as válság után felnövő nemzedék mit gondol önmagáról és hivatásáról, hogy a klímaszorongás, környezeti katasztrófák, háborúk és járványok hogyan formálják át a szakmát és egyáltalán, milyen esélyekkel indul ma a diploma megszerzése után egy fiatal – jelen esetben – építész?
A 2008-as gazdasági világválság az élet minden területén nyomot hagyott, így az építőiparban és az építész szakmában is. Leállított megbízások, félbehagyott projektek, évekig félkész állapotban álló szerkezetek vártak arra, hogy az ágazat magához térjen, újrainduljon. Aki túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzen – írja ezt egy 30 éves –, annak a 2020-as járványhelyzet következtében kialakult lezárások, munkanélküliség és válság adhat támpontot. A 2010-es években, elsősorban az évtized második felében még ha lassan építkezve is, de új erőre kapott a szakma: lettek megbízások, rengeteg új projekt valósult meg, új irodák alakultak és felnőtt egy olyan generáció, akik gondolkodása merőben eltér a válság előtti világétól. A 2008-2010 között végzett építészhallgatók egy romokból újraépítkező világban találták magukat, amelyben egyrészt nem tudtak, másrészt nem is feltétlen akartak a hagyományos értelemben vett építész irodáknál elhelyezkedni. Új utakat kerestek, új munkamódszert és új közösségeket alakítottak ki, melyekben a hálózatok, gyakori kollaborációk, workshopok, valamint az építészet és az építész szerepének újrafogalmazása kapott hangsúlyos szerepet. A korábban zárt szakmai közeg, ami befogadta a frissen végzetteket, ebben az időszakban nem tudta felvenni a munkaerőt, a fiatal szakmagyakorlók pedig a "laikus" közösségek, DIY irányzatok irányába nyitottak, új, alternatív érvényesülési lehetőségeket keresve.
A Gianpiero Venturini által írt ATLAS pontosan a válság utáni időszak változásait és az innovatív, fiatal építész irodák munkásságát vizsgálja. A kiadvány alapját a New Generations platform által rendezett építészeti fesztiválok, kiállítások és az általuk készített videóinterjúk, valamint az építészeti praxis jelenlegi állapotát vizsgáló online kérdőíves kutatás adják (magyar részről ebben a kérdőívben az Architecture Uncomfortable Workshop is részt vett). És az ATLAS valóban atlaszként funkcionál: feltérképezi az európai Y generációs irodákat, aktuális információkat, jelenségeket mutat be, ahogy a tapasztalatokat, nehézségeket és ezek megoldási folyamatait is. Infografikákkal teszi befogadhatóvá a rengeteg statisztikai adatot, számokat, százalékokat, elnevezéseket… Mankó ez a kiadvány minden frissen végzett építésznek és azoknak, akik saját iroda alapításán törik a fejüket. Széles spektrumú, reális képet ad a szakmáról, és olyan kérdéseket tárgyal, amely minden fiatalt érint: Hogyan szerezzünk megbízást? Hogyan pozicionáljunk magunkat a munkaerőpiacon? Egyáltalán, mit jelent ma építésznek lenni?
A kiadványt megelőző online kutatásban a szervezet, üzlet, média és projektek kaptak hangsúlyt, így nem véletlen, hogy az ennek eredményeit bemutató könyv szerkesztésének alapját is a munkamódszer, a gazdasági szempontok, megbízások és média/digitális kommunikáció tematikája adja, melyekhez érdekes grafikák társulnak. Ez interjúkkal és a projekteket bemutató egész oldalas fotókkal egészül ki, utóbbi albumszerűségével oldja a nyers szöveg- és adathalmazt. És a nyers itt egyszerre sűrű is: identitást meghatározó fogalmakról olvasunk, százalékokat, bevételeket látunk, ahogy azt is, hogy a vizsgált irodák (95 db) közül összesen 9-ben van női alapítópartner, ebből csak 7 (!) áll pusztán női alapítókból. Elgondolkodtató az a disszonancia, hogy miközben elméletileg a női egyenjogúság ma már tényleg létezik, és a múltban nehezebb volt női építészként praktizálni, még ma is, amikor a fiatalok harsogják az egyenlőséget, a feltörekvő irodák között is csupa férfit látunk. Hogy is van ez?
A számok világán, interjúkon és képeken túl a kiadvány szerzője kritikával él: hiába a kortárs építészeti diskurzus, hiába az újrapozicionálás, hiába minden radikális lépés, amit generációnk tesz, ha az oktatás nem változik. A Gianpiero Venturini által létrehozott New Generations új terepet ad a tudáscsere és a gyakorlat bemutatására, igyekszik az új áramlatok megértésére és interpretálására, de mindez kevés, ha az oktatásba nem integrálják azokat az alapvető kérdéseket, melyekkel ma egy pályakezdő szembe néz. A fiatalok talpraesettek és kreatívak: feltalálják magukat a legsanyargatóbb körülmények között is, de mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem a nulláról kellene indulniuk, hanem egy alaptudás segítené őket eligazodni a nagyvilágban. Amely megmutatja, hogyan érdemes portfóliót készíteni, hogyan kell a közösségi médiát a javukra fordítani, hogyan lehet megbízásokat szerezni és életre kelteni a koncepciókat. Egy olyan “kisokosra" lenne szükség, amely eligazítja a jövő generációit a tapasztalatok és kísérletek erdejében, segíti őket tudatos építésszé válni, egyben pedig a szakmát is felkészíti a változásra. Jelen kiadvány ezt a szerepet igyekszik betölteni.
Az ATLAS of emerging practices, being an architect in the 21st century a feltörekvő európai építészeti praxisokkal foglalkozik. Itthon a KÉK – Kortárs Építészeti Központ gondozásában jelent meg hasonló könyv: a Trust your Architect!, mely a KÉK által szervezett, azonos nevű kerekasztal-beszélgetések kiegészítése és amely a magyar irodák helyzetéről, lehetőségeiről, brandépítésről szól. Hasonló projekt az Építészfórum Praxismodellek sorozata is, mely egy csopaki kerekasztal-beszélgetésből vált először a hazai építészeti színteret meghatározó építész irodákat, majd fiatal stúdiókat bemutató interjúsorozattá.
A New Generations kiadványa megmutatja, hogy az építész szerep és az oktatás 21. századi problematikája egyáltalán nem magyar sajátosság, az újradefiniálás igényével Európa-szerte találkozunk. Ez az igény kívülállóként is látható: a klasszikus iroda fogalmát kiváltó elnevezések (atelier, kollektíva, műhely, stúdió, workshop, stb.) jól tükrözik. A változásra való igény és törekvés tehát itt van, ahogy a tudás, az innováció és a merész, kísérletező megközelítés is, csak a megfelelő terep hiányzik. Egyelőre. De ahogy minden élet utat tör magának, és ahogy minden rossz rendszer előbb-utóbb megdől, úgy ezt a korosztályt sem kell félteni, hogy a 21. század elején olyan radikális modellt hozzon létre, amely teljesen új alapokra helyezi az építész és építészet szerepét, felelősségét és megítélését.
Fürdős Zsanett
