Építő közösségek - a lengyel és a magyar pavilon összehasonlítása
Pálfy Máté cikke az idei Biennále témájára adott két választ, a legyel és a magyar pavilont igyekszik értelmezni a két kiállítás között állítható párhuzam felvázolásával. Mindkét kiállítás az építőipar utolsó láncszemére, az építésre fókuszál, napjaink egyik nagy problémájáról, a kétkezi munka hiányáról, alábecsültségéről beszélnek. A két kiállítás két különböző irányból közelíti meg a problémát.
A lengyel pavilonhoz közeledve messziről olvashatjuk a kapu fölé kihelyezett feliratot: „Who made your building?” (Ki építette a házad?) - némi lelkiismeret-furdalást keltve az látogatóban. A Dominika Janicka, Martyna Janicka és Michael Gdak nyertes pályaműve alapján készült kiállítás etikai oldalról közelíti az építés a kérdéskörét. A kapu felett elhelyezkedő mondat vészjóslóan vetíti előre a benti kiállítás mondandóját. Kik azok az építőmunkások, mit csinálnak, milyen körülmények között dolgoznak, kik is ők valójában?
A kiállítást rendező építészek szerint az átlagembernek jóformán fogalma sincs, hogy milyen körülmények között jönnek létre a hatalmas beruházások, egy-egy dolgozó munkás milyen vonatkozásban vesz részt az épület elkészülésében. A munkásemberekről alkotott kép a szakmában is alábecsült, sok esetben megvetett, miközben ők azok, akik fizikálisan megalkotják az épületet.
A lengyel pavilonban található kiállítás a Fair Building nevet viseli, mely utal a Fair Trade mozgalomra. Eszerint a harmadik világ termelői is meg kell, hogy kapják a munkájukért járó anyagi és etikai megbecsülést. A nagy technikai fejlődés ellenére még napjainkban is számottevő a kétkezi munka, a munkát végző emberek viszont az építés tervezésének, kitalálásának folyamatából továbbra is hiányoznak. Ezekre a hiányosságokra hívja fel a figyelmet a lengyel pavilonban található tárlat, és sulykolja a látogatóba a változtatások igényét.
A kiállítás több irányból is igyekszik hatni a résztvevőre. Az első terembe építkezési környezetet imitál, sűrű állványzat szűkíti a teret, míg a másik terem ennek éles kontrasztja: ez egy „projektiroda”, ahol a tiszta fehér szín a jellemző. Az első térben az állványzatokon kialakított ülőhelyekről kisebb interjúkat nézetünk az építkezéseken dolgozó munkásokkal. Belépve a projektirodába két nagy kanapét találunk egymásnak háttal, egyikből egy promóciós filmet figyelhetünk, míg a másik oldalon egy hatalmas infografikán tájékozódhatunk egy 17 000 m2-es épület megépítéséhez szükséges munkaerőigényről. Ehhez az épülethez közel 300 ember szükséges, és a rajz részletesen jelöli, ebből hányan sérülnek meg a munkálatok alatt, hányan szakmunkások, kik túlóráznak, mennyi a feketemunkás és hányan dolgoznak alacsony bérért. A kifizetetlen túlórázók között az építészt is megtalálhatjuk.
Ezzel szemben a magyar pavilon pozitív oldalról közelít, a kiállítás az egri Gárdonyi kert rehabilitációjáról szól. Az Arkt építészstúdió (Fajcsák Dénes és Fábián Gábor) tervei alapján megújuló művésztelep tisztán közösségi munkából épült és közösségek szerveződése ruházta fel megfoghatatlan erővel. Mi lehet ez az erő? A közösség, mely a házzal együtt épült.
A munkában fiatal diákok, a tervezők, az épp büntetésüket töltő rabok - akik a munkájukért cserébe kint lehettek a civilizált környezetben -, szakmunkások és helyi lakók - akik úgy érezték, ha akár egy keveset is, de hozzá tudnak tenni - vettek részt. Minden résztvevőnek felüdülés volt a munkába való bekapcsolódás, ez a megvalósult épületen is érezhető. A közös munkának, erőfeszítéseknek közösségépítő szerepe van, mely egy adott épület jellemén is jól látható, érzékelhető. Azt a tényt próbálja tanítani, hogy ha az ember – akár ha csak egy keveset is - hozzátehet a helyhez, az épülethez, akkor sokkal pozitívabb eredményt érhet el, magáénak érezheti azt.
A két kiállítás során két különböző közösséget ismerhetünk meg. Egy alábecsült, figyelmen kívül hagyott, építőmunkások által alkotott közösséget, illetve egy olyan közösséget, mely a közös munka, a közös plusz érdekében alakult. E két közösség két külön úton épül, az egyik a hagyományos kötelezettségeken nyugvó vonal, a másik az újszerű irány, melyet elsősorban a közös cél vezérel. A kérdés az, mely típus az élhetőbb, illetve hosszabb távon fenntarthatóbb, hogyan hozható a két egymástól egyáltalán nem olyan távol álló irány egy vonalra.
Mindkettő kiállítás fontos kérdéseket vet fel. Értelmezhetjük őket egymásra adott válaszként is (a lengyel felvetésre adott magyar megoldásként). A mai fiatalok közül kevesen választják a kétkezű munkát, elsősorban a lengyel pavilon által bemutatott kép miatt. Nagy előrelépés lenne, ha az emberekben tudatosulna, hogy igenis lehet másképp! Jó példa erre a magyar pavilon által bemutatott egri Gárdonyi kert, vagy a mexikói, chilei pavilon. Az utóbbi a helyi diákságon keresztül, míg a mexikói a kiállítás teljes megjelenésével igyekszik átadni a közösségépítéssel kapcsolatos gondolatokat.
Napjainkban egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek az építőtáborok, amik kifejezetten a közösséggel hirdetik magukat. Itt nem csak az egyetemek által meghirdetett táborokról, hanem a dolgozó életet élőket is invitáló eseményekről van szó. Csatlakozva a témához, a két évvel ez előtti magyar pavilon ennek tárgyát vizsgálta, a hazánkban zajló építőtáborok működését mutatta be. Bátran állíthatjuk tehát, ha nem is közvetlenül, de szervesen fellelhető egyfajta folytatás az idei magyar pavilon kapcsán. Azonban le kell szögezni, hogy a szakmunkára, egyes szakmák tudatos, részletes ismeretére szükség van, tehát nem elegendő a közösség és a lelkes munka, a kettő együtt vezethet egy jó és működő megoldásra.
Pálfy Máté
