És mi mikorra jutunk idáig?

...vannak szerencsés közösségei a világnak, ahol a városrehabilitáció gyakorlatára már kidolgozták az alkalmas módszereket. Nápolyban, például. Fejérdy Tamás írása a S.I.R.E.N.A. szervezet tevékenységéről.

Hosszú a nagyvárosok históriája, sokszáz esztendő. Úgy épülnek, mint az évgyűrűkkel vastagodó fa. S ahogy abból nem metszhető ki úgy egy gyűrű sem, hogy ne pusztuljon bele, ami az élete, éppúgy tilalmas (volna) minden olyan beavatkozás, ami a lényegétől, saját arcvonásaitól fosztja meg a várost. A rehabilitáció az a gyűjtőfogalom, amelyben összebékíthető a kívánatos kezelés akár még az operációval is. S vannak szerencsés közösségei a világnak, ahol ennek gyakorlatára már kidolgozták az alkalmas módszereket. Nápolyban, például. Ahol létrejött, s eszközöket kapott egy, az egykori közmunkatanácshoz sok tekintetben hasonlító, de attól persze szinte mindenben különböző szervezet. Mert nem egyféle a megoldás. De egyet végre Budapestnek is ki kellene próbálni.

Ennek a kicsi, de nagyon hatékonyan működtetett intézménynek a fő feladata az úgynevezett Sirena Project menedzselése, amelynek keretében jelentős támogatással valósul meg a történeti épületek „közösségi érdekű részeinek” revitalizációja, újjáélesztése. A munkának – mintegy külső támogatóként – folyamatos résztvevője a II. Frigyes Nápolyi Tudományegyetem.
A kétnapos nemzetközi tanácskozás az immár eredményeket is felmutató projekt nemzetközi bemutatását, egyben más országokból hasonló példák megismerését, összehasonlítását, s egyáltalán nem utolsó sorban, egy Nápolyi székhelyű, úgynevezett „városrehabilitációs obszervatórium”, hálózati központ létrehozását, megalapítását tűzte ki céljául.
Az esemény jelentőségét, illetve a téma ambiciózus megközelítését mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy sikerült fővédnökként az Olasz Köztársaság elnökét, további védnökként az UNESCO-t megnyerniük.
Természetesen igen nagy a kísértés e sikeres nápolyi program, illetve a konferencián elhangzott, hasonlóan érdekes esetek részletes ismertetésére, ehelyett azonban inkább megkísérlem azokat a fontosabb tapasztalatokat, szempontokat, gondolatokat és „kreatív” megoldási ötleteket kiemelni, amelyek megismerése számunkra, a mi történeti városaink, és elsősorban is Budapest történeti városrészei esetében szolgálhatnak tanulsággal.

Értéktudatosság
Ez az, ami nélkül nincs értékmegőrző, rehabilitációs munka. Annak felismerése, hogy a történeti település-szövetet megtestesítő épületek, alkotások összességükben jelentenek értéket, hozzák létre és hordozzák a település(rész) identitását, ezek teszik lakói számára (akár még leromlott állapotukban is!) otthonossá, az odalátogatók számára pedig vonzóan egyedi sajátosságokat mutató területté. Annak fel- és elismerése, hogy az értéket az összes épített elem – magyarul: ház, épület – együtt hordozza, azaz nem lehet, nem szabad válogatni közülük, mondván, hogy úgyis sok hasonló van, tartsunk meg néhány kiválasztottat mintának, a többit pedig „új, nagyobb értéket teremtve” cseréljük le.
Történeti várost, annak anyagiasult, s még inkább szellemi értékeit telkenként-ingatlanonként nem lehet megőrizni, rehabilitálni. Átfogó, az együttes elemeit külön-külön is fontosnak tartó, de szigorúan egyetlen egységet alkotó egészként kezelő megközelítésre van szükség ahhoz, hogy történeti városrész felújítva, rehabilitálva is önmaga tudjon maradni.
A nápolyi példa – és a konferencián ismertetett elemzések többsége – azt bizonyítja, hogy elengedhetetlenül szükséges feltétel az elmélyült értékvizsgálatokon, kutatásokon és elemezéseken alapuló előkészítés, hiszen pontos diagnózis nélkül nem lehet sikeres terápiát kidolgozni. Ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy ezek szükséges, de nem elégséges feltételek. Még az előkészítő tanulmányok alapján meghatározott rehabilitációs teendők rögzítése sem hozza el a megoldást: a konkrét megvalósítás eredményességéhez az kell, hogy egységes szervezésben – még jobb, ha a tulajdonosokat, fejlesztőket, és nem utolsósorban az önkormányzatokat és helyi közösségeket is maga mögött tudó célszervezet vezetésével – folyik a megvalósítás. Másként alig egyenlíthető ki a történeti városszövetben mindenhol meglévő „esélyegyenlőtlenség”, amely az egyes épületek eltérő adottságaiból és az azokra építhető, szintén eltérő fejlesztési lehetőségekből következnek. Igaz, az egy közös szervezet irányításával megvalósuló rehabilitációhoz szükség van arra, hogy a szereplők a saját érdekeik mellett (ami természetesen az örökségi értékre leginkább összpontosító programoknak is motorja marad) létezőnek fogadják el a történeti városban megtestesülő közösségi érdek létezését, létjogosultságát is.

Hosszú távra szól
A konferencián bemutatott városrehabilitációs esettanulmányok jól és meggyőzően igazolják azt a szakmai körökben egyáltalán nem új felismerést, hogy az ilyen programok akkor szolgálják valóban az értékek megóvását, újra „helyzetbe-hozását”, ha nem rövid távú célokat, még kevésbé azonnali és nagy jövedelmezőséget tűznek ki célul. A történeti közeg, amely nem egyik napról a másikra lett az, ami (ez még a budapestihez hasonlóan viszonylag rövid periódusban létrejött, ezért meglehetősen homogén örökség esetén sem állítható), valóban nehezebb terep, mint a zöldmezős beruházás, fejlesztés. Ugyanakkor olyan minőségi többleteket képes nyújtani, illetve befogadni, amely más környezetben nem lehetséges.
A sajátos történeti városi közegre sajátos paramétereket kell alkalmazni, nemcsak az értékvédelem magától értődően egyedi vonatkozásaiban, hanem az azt szolgáló, de befektetésként is jól megalapozott rehabilitációs fejlesztések megtervezésénél, jövedelmezőségük kiszámításánál is.
Azt is érdemes számításba venni, hogy történeti város soha sincs „készen”, azaz olyan helyzetben, állapotban, amelyet változatlanul meg lehetne, vagy meg kellene őrizni. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy mindegy, milyen irányban alakul, azt pedig még kevésbé, hogy elfogadható volna valamiféle – átmenti időre/helyzetre szóló – ideiglenes megoldás. Az ilyen típusú beavatkozások – a kinyilatkoztatott szándékkal ellentétben – általában hosszasan fennmaradnak, kibontások esetén maradandó sebet ejtve, ideiglenes építmények emelése esetén bántó kinövéseket alkotva a történeti városszövetben.

A realitás talaján maradva
Visszatérve a nápolyi városszövet-rehabilitációs programra, nagy értékének és fontos tanulságának tartom, hogy egyszerre átfogó és ambiciózus az előkészítésben és a távlatos célok kitűzésében, ugyanakkor józan realizmus jellemzi a program megvalósításában. Leltárt készítettek az összességében meglehetősen nagy kiterjedésű délolasz város rehabilitációs beavatkozást igénylő területeiről. Megnyerő (és Budapest számára példát adó) vonása e tekintetben a programnak, hogy ebbe azoknak az egykor önálló településeknek történeti központjait is belevonták, amelyek ma már kerületeivé, külvárosaivá váltak nagy-Nápolynak.
A program lépésről-lépésre halad. Elsőként az úgynevezett Bassi rehabilitációját vették munkába. A meglehetősen leromlott műszaki állagú (természetesen így is lenyűgöző!) belvárosi részeken az épületek „mély fekvésű” részeiről, földszinti (utcai és udvari) tereiről van szó, amelyek lakás céljára – bár ma többnyire arra használják – alkalmatlanok, ezért kereskedelmi-turisztikai hasznosításra programozott felújításuk lett a rehabilitáció funkcionális célja, összekapcsolva a közterek felé tekintő homlokzatok, szerkezetek (köztük a tetők) teljes körű felújításával. Ennek során eltávolítják az oda nem illő későbbi ragadványokat, kiegészítik az elveszett, megcsonkult történeti elemeket. Mindehhez kapcsolódóan, a nagyon fontos infrastrukturális felújításokat követően, megújulnak a közterek – burkolatok, szökőkutak és egyéb tér- és utcabútorok – is.
Ez a célkitűzés első hallásra-látásra kevésnek, esetleg akár veszélyforrásnak is volna mondható, hiszen az épületek egészét, azok belső felújítását nem tartalmazza: felemás helyzetet hoz létre. Az eddigi tapasztalat viszont azt mutatja, hogy az első lépések, a feljavított (külső) környezet húzza maga után a további lépéseket, az életképes vállalkozások kihatnak az épületek tulajdonosaira, a lakókra, és, ami minden örökséggel kapcsolatos ügyben a legfontosabb, felerősítik a programban résztvevők közösségi összetartozását.

Ki fizeti a révészt?
Egyáltalán nem közömbös, hanem a városszövet-rehabilitációs program lényegéhez tartozik, hogy azt milyen finanszírozási feltételekkel tudják megvalósítani. Elsődleges tanulság – ami persze sem nem új, sem nem meglepő – hogy közösségi tehervállalás, azaz vissza nem térítendő támogatás biztosítása nélkül a dolog bizony nem megy. A SIRENA projekt egyik pillére éppen az, hogy a feltételeiket elfogadó partnerek harminc százalék támogatást kapnak, a város, a régió, és a megye (provincia) által együttesen (eddig már 62,5 millió eurónyi) biztosított forrásból, amelynek felhasználása éppen a SIRENA szervezet kiemelt feladata. Olyan támogatásról van szó, amellyel előre lehet számolni, mégpedig az akcióterületen álló minden épület esetében – tehát nemcsak az egyedileg védett műemlékeknél.

Működési jellegzetességek, adatok, számok
A program indítása előtti helyzetkép: a nápolyi épületek többsége régi – harmincöt százalékuk 1945 előtt épült – és elhanyagolt, rossz állapotú. Az akcióterületeken található tízezer objektum a célzott felmérés eredménye szerint nyolcvan százalékban magánlakásokat tartalmaz, becslés szerint mintegy a kétharmaduk, ötezer épület esetében legalább a legfontosabb karbantartási-felújítási munkák elvégzését igényli. Mivel a szegényebbek a kialakult piaci árakon a szükséges munkálatokat elvégeztetni nem tudják, így az épületek műszaki állapota gyorsuló ütemben romlik.
A program elsődleges céljai közé tartozik, hogy a történeti városszövet rehabilitációja érdekében áthidalja a közösségi és a magánérdekek és lehetőségek közötti szakadékot. A kisebb arányú, de kiszámítható, célirányos közösségi részvétellel megmozdítja a magántőkét, a magánérdekeltséget.
Egészen konkrétan a program nem kevesebbet kíván elérni, mint feljavítani a környezeti feltételeket a város meghatározott területein; elterjeszteni a történeti épületek gondozásának kultúráját, felkelteni a minőségi munka iránti igényt; munkát, piacot teremteni a helyi kis- és középvállalkozásoknak; emelni a szakmai és törvényességi színvonalat, és nem utolsó sorban: növelni a biztonságot az adott területeken.
A SIRENA leginkább úgy működik, mint egyfajta városrehabilitációs helyi fejlesztési ügynökség, amely – mindenek előtt – közvetít a lakosok, a szakemberek, a kivitelezők és általában a vállalatok és intézmények között.
Amit eddig elértek: első és második ütemben – 2002. májusa és 2003. októbere között – több mint ezerhétszáz támogatási kérelmet bíráltak el, majd ezer épületfelújítást támogattak, összesen 62,5 millió euró közösségi pénz odaítélésével.
Az elvégzett munkák bruttó költsége durván 192,3 millió euró volt; 672 a már megkezdett munka, 346 esetben pedig túl vannak az elvégzendők ötven százalékán. 156 épület már el is készült. 359 vállalat jelentkezett be az úgynevezett SIRENA Jegyzékre, ahonnan választhatnak kivitelezőt az építtetők; összesen 1030 magántervezőt, szakembert vontak be eddig.

„Mellékhatások”
Mint ahogyan az már a fentiekből is kitűnhetett, a program az épített városi környezet közvetlen megújulásán túl nem elhanyagolható mellékhatásokat is eredményezett már eddig is. A legfontosabb, hogy a vonzó léptékű támogatással megéri legális keretek között megvalósítani a munkát – ami természetesen a támogatási összeg átutalásának szigorúan ellenőrzött feltétele. Az első ilyen mellékhatás tehát a jogkövető magatartás erősítése, a piac „kifehérítése”, hiszen csak olyan kivitelező foglalkoztatható (bármely munkarészre!) aki regisztráltatta magát a fentebb említett SIRENA Jegyzékben. Ettől nem független a második: a szakmai minőség (anyaghasználat, szerkezet stb.) emelése és garantálása. Nem kevésbé fontos a kivitelezési munkabiztonság szintjének emelése – együtt a valóságos (és nem fekete) munkahelyteremtő hatással. A hagyományos építő-díszítő mesterségek rehabilitációja is együtt jár e városszövet-rehabilitációs tevékenységgel, programmal.
A folyamaton belülieken túl a legfontosabb hatás: a már rehabilitált területeken a városi közbiztonság érzékelhetően és stabilan javult.

Történeti városok, városrészek állapothanyatlása inkább általános, semmint kivételes jelenség, a kiváltó okok viszont nagyon sokfélék lehetnek – az adott helyszíntől, gazdasági-történeti, szociális adottságoktól (és még sok más tényezőtől) függően. Ami ugyanakkor biztos: a legkiválóbban restaurált épület, a leggondosabban rehabilitált terület is folyamatos további karbantartásra szorul. A SIRENA projekt egyik előremutató eleme, hogy gondjuk van ennek az utógondozásnak a motiválására is. Kidolgoztattak a milánói és a nápolyi műszaki egyetemek szakembereivel egy minden épületfajtára és minden munkanemre kiterjedő, nagyon részletes útmutatót ahhoz, hogy az egyes házakra el lehessen készíteni egy adekvát karbantartási kézikönyvet. Ha a támogatási program résztvevője vállalja az ebben foglaltak végrehajtását, további öt százaléknyi vissza nem térítendő támogatást kap.
A városrehabilitáció Európa-szerte napirenden van, és ez még így is lesz egy darabig. Számos jó és legalább ugyanannyi inkább csak tanulságos példa van – nagyon sok tekintetben nem kell már feltalálni a spanyolviaszt, csupán ismerni és alkalmazni a már bevált megoldásokat. Alkalmazni, illetve még inkább adaptálni, hiszen utánozni a minden esetben más jogi, gazdasági, társadalmi környezet miatt nem lehet, de nem is érdemes. Ami viszont biztosan minden esetre igaz, és ami nélkül nem megy: a köz- és a magánszféra szervezett, irányított együttműködése. Kölcsönösen elfogadva és szolidárisan értelmezve az érdekeket, elfogadva a „játékszabályokat”, feltételeket. Vissza nem térítendő támogatással – ha az kiszámítható és garantált – jelentős összegeket lehet megmozdítani, s a városrehabilitációs folyamat, amely egyszerre szolgálja a fejlesztést és az értékmegőrzést, ez által válhat fenntarthatóvá.

Szerző: Fejérdy Tamás (szöveg + fotók)

A cikk megjelent a Budapet áprilisi számában.