Felejthetetlen(?) halottaink
Farkasdy Zoltán és Jánossy György. Két „dániás” jó barát. Két remek építész. Két, talán jobb sorsra érdemes mesterember. Két, életében és halálában is sokak által tisztelt alkotó. Két, a jelenben egyre inkább elfeledett művész? Vékony Zsolt írása.
Többen és több helyütt is leírták már (bár talán még nem elégszer), hogy sajnos a szocreál építészet mint fogalom az átlagemberek számára egyenlő a szürke, élhetetlen és nyomasztó panelrengetegek sorával, s ebbe a halmazba válogatás nélkül mindent belesorolnak, ami a kommunizmus-szocializmus évtizedei alatt épült, mit sem törődve azzal, hogy ezalatt az időszak alatt is bőven „kinőttek” a földből igazi remekművek. Janáky István, Rimanóczy Gyula, Weichinger Károly, Weiner Tibor, Gulyás Zoltán, Szrogh György, Gádoros Lajos, Preisich Gábor, Molnár Péter, Dávid Károly, Zalaváry Lajos és mások nagyjából negyven év alatt több kiemelkedő épületet is terveztek. Ebbe a sorba illeszthető bele Farkasdy Zoltán és Jánossy György munkássága is.
A szakma, illetve az építészetért őszintén lelkesedők a fentiekkel abszolút tisztában vannak, sőt, egy-egy építészt akár komolyabb rajongás vagy kultusz is övez e szűkebb berkekben. Jánossy és Farkasdy kapcsán is megindult valami hasonló azzal, hogy a kétezres években mindkettejükről készült egy-egy átfogóbb monográfia, azóta viszont csak ritkán lehet róluk olvasni vagy hallani – Farkasdyról például legutóbb csak azon szomorú apropóból, hogy elbontották az általa tervezett Hotel Olimpiát a Normafán.
Emlékük megőrzése, méltó helyre illesztése ugyanakkor alapvető lenne, hiszen kiteljesedni egészen sosem tudó, kissé megtört pályafutásuk során így is olyan értékes terveik valósultak meg, mint a gödöllői egyetem víztornya, a salgótarjáni Karancs szálló, a kazincbarcikai kórház (Jánossy György), a ma már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet kiszolgáló épület, a dunaújvárosi kórház, az arácsi strand (Farkasdy), illetve mindkettejük esetében több várbeli ház.
Épített emlékezetük nem minden esetben látogatható vagy már nem azt járhatjuk körbe, amit egykoron ők kigondoltak (lásd a kazincbarcikai kórházat), mivel a műemlékvédelem a szocializmus alatt megvalósult épületeket nem minden esetben tekinti (még) értéknek. Emiatt lenne lényeges, hogy az olyan alkotók, mint Farkasdy és Jánossy ne kopjanak ki emlékezetünkből. Ennek épületeik megóvása mellett szintén kiemelt része kellene, hogy legyen a Farkasréti temetőben álló sírjaikra fordított figyelem.
Mindketten feleségükkel közösen nyugszanak (Farkasdy 1989-ben, felesége 2001-ben, Jánossy 1998-ban, neje 2009-ben hunyt el), s mindkét hant igencsak elhanyagolt állapotban van. Sírkő egyiken sincs, Farkasdyén két megfakult és rozoga fejfa jelzi a holtak személyét, eléjük egy műanyag váza van leszúrva, amely virágot régóta nem láthatott, ahogy a földhalom se kapát. Jánossyé egy fokkal jobban mutat az egyébként ötletes fakereszttel és a sírt keretező falécekkel, ugyanakkor itt is csak a gaz, egy elszáradt koszorú és néhány mécsescsonk fogadja a látogatót.
Meglepő, hogy két olyan mesterember, akik büszkeségei voltak a Műegyetemnek, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemnek (Jánossy címzetes egyetemi tanári címet is kapott oktatói tevékenységéért), a Magyar Művészeti Akadémiának, a Mesteriskolának, a KÖZTI-nek, a Magyar Építőművészek Szövetségének, valahogy minden szervezet számára feledésbe merült ezen a téren, s láthatóan senkit sem foglalkoztat az, mi lett velük a haláluk után.
E sorok írója abszolút kívülálló ebben a közegben, egyszerű, újságírással is foglalkozó műkedvelő. Éppen ezért abba sem lát bele, milyen esetleges okok miatt felejtődhetett el ennyire e két alkotó. Már ha ez áll a háttérben, hiszen a róluk megjelent monográfiák, a tervezett Farkasdy Zoltán Alapítvány létrehozása azt jelzi, a két „dániásnak” vannak még tisztelői. Éppen emiatt a cikk célja sem az elmarasztalás, hanem a figyelemfelhívás. Fontos lenne, ha Jánossy és Farkasdy (és az a néhány általuk megálmodott, még megmaradt épület) a jelenben és a jövőben is megkapná azt a megbecsülést és tiszteletet, amely nem mindig adatott meg nekik.
Ennek elemei, „zarándokhelyei” is lehetnének a Farkasréti temetőben álló sírok, amelyek rendbetétele az esetleg erre már nem képes családtagok mellett a szakma és a tisztelők feladata lenne. A már szintén eltávozott, ám maga körül erősebb kultuszt kialakító Makovecz Imre a Jánossy Györgyről szóló monográfiában (mint kollégája nagy tisztelője) így fogalmaz: „Legszebb épülete a Tóth Árpád sétány sarkán áll. Egy szinte jeltelen, szinte megfogalmazhatatlanul egyszerű épület, alig észrevehetően késő középkori hangulatot árasztva. Laknak benne. Onnan a Svábhegy mögött lenyugvó napot látni. Emléktábla kellene a házra, és minden évben legalább egyszer friss virág.” Mindez Farkasdy Zoltánnal kapcsolatosan is abszolút igaz megállapítás – a friss virágnak pedig időről-időre mindkettejük rendbe tett sírján is ott lenne a helye.
Vékony Zsolt
