Ferdeház – nem az ember, hanem a táj van a középpontban

A Paradigma Ariadné is részt vett a 100 Szikra Művészeti héten, amely idén az ember és a természet esszenciális kapcsolatát keresi a művészet eszközein keresztül. Az Esterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Karának hallgatói mellett ők is készítettek egy installációt, amely az Ipolytarnóc környéki tájat használja a kritikai regionalizmus nyújtotta lehetőségek újraértelmezésére.

A Paradigma Ariadné egy stílusoktól és irányzatoktól független építész stúdió, ahol az építészeti produktum mindig valamilyen módon kontextualizál. Általában ez a kontextualizálás teremti meg azt az extra tartalmat, amely egyedivé teszi stúdiónk terveit, akár házról, bútorról vagy városépítészetről van szó. Ez időnként látható eredménnyel jár, mert a kontextus esetleg konkrét épített környezet vagy táj, máskor pedig nem, mert a „kontextus" olyan elméleti vagy történeti közeg, amelyekkel kapcsolatban a kontextualizáló hivatkozások nem a fizikai környezetben, hanem könyvekben, vagy szájhagyományban keresendőek.

A Ferdeház mind a kettő kategóriába tartozik, hiszen úgy szembeötlő az állítása és a tájjal való kapcsolata, hogy közben igyekszik utalni és értelmezni is annak elméleti környezetét: a kritikai regionalizmust. Kenneth Frampton 1983-as, a Yale Egyetem építészeti periodikájában, a Perspecta-ban publikált esszéje élesen állt ki az építészetet akkor átható későmodernnel kapcsolatos univerzalitással, és az arra adott posztmodern válasszal szemben is. A harmadik utas megközelítés pedig egy jelek, szimbólumok és irónia mentes építészet meghatározásához vezetett. Frampton maga nevezte ezt a megközelítést az arriére-garde pozíciójából fakadó építészetnek, azaz olyannak, amely nem előre tör, hanem megkésett, és ebben a minőségében alternatívát mutató.

Ezen megközelítése a kritikai regionalizmusnak természetesen csak az 1980-as, 90-es évek összefüggéseiben érthető. Ma már kevésbé kitapintható, hogy a modernizmusból kiutat kereső építészetek melyike tekinthető avant-garde-nak, konzervatívnak vagy éppen megkésettnek. Néhány dolog azonban a történeti kontextus nélkül is áll a kritikai regionalizmussal kapcsolatban: a föld és a táj adottságainak elfogadása, a szerkezetben rejlő tektonikus logika élteltése, ebből következően pedig az épület vizuális megjelenésének, szerkezetének, valamint építőanyagának szoros kapcsolata. Egyfajta pre-digitális What You See is What You Get hozzáállás.

A Ferde ház koncepciója ehhez a kritikai regionalista értelmezési kerethez egyetlen kérdést szegez: Tisztelheti-e egy ház a tájat úgy, hogy domesztikálja azt? Lehet-e még szikárabban értelmezni egy ház tájhoz való kapcsolatát annál, ahogyan azt Frampton megközelítette? 

Az emberi létezés összefonódott a vízszintességgel. Ha egy ház kívülről ferdének is tűnik, belülről teljesen, vagy kisebb-nagyobb lépcsők segítségével vízszintes felületekből áll, hogy ülni, aludni, dolgozni lehessen benne. Ez az a domesztikáció, amit maga a kritikai regionalizmus jegyében született épületek sem tudtak hátra hagyni. A ház esztétikáját és szerkezetét képesek voltak a táj kényszerítő ereje mögé sorolni, de a mindennapi emberi létezés kívánalmait nem.

Ezzel szemben a Ferdeházban a táj totálisan uralkodik, a ház szerkezetén és emberen egyszerre, függetlenül attól, hogy az ember a ház építője vagy használója éppen, ezzel pedig az épület csatlakozik azokhoz a nem emberközpontú megközelítésekhez is, amelyek áthatják a kortárs filozófiai vitákat.

Ebben a totális értelmezésben ugyanis a ház tervezése és építése is átitatódott a táj logikájával. A szerkezeti rend felépítésének célja az volt, hogy gátolja mind a ház lecsúszását a lejtőről, és azt, hogy a ház egyes keretei feldőljenek építés közben. Az építéshez használt segédszerkezetek pedig egészen eltértek a vízszintes házak építéséhez használt segédszerkezetek logikájától: A ferde tájra állítható pontos derékszög meghatározása értékesebb képesség volt az építés hat napja alatt, mint a vízszintes meghatározása. A libellákat el lehetett dobni. Az épület minden elemének logikája a tájból és annak lejtéséből következett.

Ha szigorúan olvassuk azonban Kenneth Framptont, akkor nem nagyon lehet eldönteni, hogy a Ferdeház része az általa előtérbe helyezett építészetnek, vagy sem. A fentebb kifejtett logikai kapcsolat miatt a ferdesége naiv érzékenységgel teremt kapcsolatot a tájjal, miközben a házba való belépéskor mosolyfakasztó élvezetet ad a látogatók számára, amely a tájat végletekig komolyan vevő burkolt iróniából is fakadhat. Ha valami pedig élesen távol állt Frampton marxista, ellenálló tájértelmezésétől, az az irónia.

A Ferde ház így tehát egy beszélgetésre invitáló épület, amely megannyi belépési küszöböt enged meg a ház látogatói, értelmezői számára. Egyszerre tud gyermekek felszabadító játszótere lenni, amely nem kell hogy többet tudjon annál, hogy lelkesen szaladjon valaki végig benne, hagyva magát a lejtés adta erőknek, és egyszerre tud annak a bizonyos 1983-as Perspecta publikációnak egy vitát generáló manifesztációja lenni.

A Paradigma Ariadnéban azt gondoljuk, hogy az utóbbi megközelítés záloga a mindennapi élményeket nyújtó építészetnek.

Paradigma Ariadné