Földetérés

Előbb a 2008-as Építészkongresszus délelőtti szekciója. Majd a délutáni is, két véglet között: Libeskindtől Siitonenig.

Az ötödik Építészkongresszusra szokatlan helyszínen került sor – úgy is mondhatnánk, hogy a rang, amelyre az esemény pályázik, mintha nem állna tökéletes összhangban a választott környezettel. A város szélén álló Sportmax nevű intézmény központi csarnoka nagy, még lelátók is vannak benne, de mégiscsak egy sportpálya, ilyenformán kevéssé alkalmas magas színvonalú szakmai konferenciák lebonyolítására. Az indíték akkor vált világossá, amikor Sasvári Sándor rövid koncertje és a különféle protokolláris műsorelemek – Fegyverneky Sándor országos főépítész megnyitója és Gaetan Siew UIA-elnök köszöntője – után Finta József és Bene Tamás előadására került sor.

Az annak idején Kőérberek-Tóváros néven ismertté vált projektről volt szó, mely egyfajta önellátó, „város a városban” elvet megvalósító épületegyüttesként sportközpontot – a konferencia helyszínét – is magába foglal. Finta József részletesen ismertette az eredeti koncepciót, melyet a Napraforgó utcai modern mintatelep ihletett, de szót ejtett a dr. Nagy Béla által készített beépítési terv, az építészeti munka és a beruházói elvárások között észlelhető „interferenciákról”, feszültségekről is. Kiderült, hogy bár egy tucatnyi, egymástól független építész dolgozott volna a létesítményeken, a beruházó végül erősen redukálni volt kénytelen a projektet, s így csak öt ház valósult meg, háromszáz lakással (ezerötszáz helyett).

Finta sajnálkozott, hogy a szép álomból csak egy torzó lett: a kivitelezés hónapjaiban-éveiben megváltoztatott lakástámogatási rendszert és a kötelező régészeti feltárásokat kárhoztatta azért, hogy minden elromlott... Célozgatott arra is, hogy a beruházónak elfogyott az „ereje” az állami intézkedések okozta kálvária során – kvázi a dicső, reményteli múltat felváltotta a sötét jelen. (Hozzá kell tennünk, hogy a beruházó a Trigránit Rt. volt, melynek elnöke az a Demján Sándor, aki miután busás haszonnal járó projekteket abszolvált, éppen vérig sértődve hátat fordít az országnak.) Ezt követően Bene Tamás mutatta be költői szépségű munkáját, a szintén a komplexum-torzó részét képező MLSZ-székházat.

Teemu Kurkela (JKMM) előadása jó lecke volt: noha csak egyszerű tervbemutatót nyújtott némi elmélettel fűszerezve, mégis jól mutatta, hogyan kell átörökíteni generációról generációra a legjobb helyi építészeti hagyományokat. A fiatal építész egyértelmű tanúbizonyságát adta annak, hogy a finn természetelvű modernizmus ma is eleven és hiteles építészeti elvrendszerként, s nem a nagy elődök utánzásaként létezik. Megejtő tisztasággal és szépséggel világított rá arra, hogy miként épül rá az élet mozgásaira az alkotófolyamat, hogyan lesz a gondolat a funkció közvetlen következménye, a természeti formák – egy falevél, egy virág – hogyan válnak a racionális elvárások, a használói igények legtökéletesebb befogadóivá, hogyan lehet az épületnek olyasfajta időbeliséget adni, amely túlmutat a terekben megtett mozgás során eltelt időn, azaz hogyan lesz a használók ideje a saját idejévé. Mint mondja, hiba a funkciót a legfontosabb tényezőnek tekinteni: az építészet minden aspektusa egyenrangú.

Cságoly Ferenc filozófikus gondolatai szinte az egész építészettörténetet átfogták: azokra a változásokra hívta fel a figyelmet, melyet a relativitáselmélet okozott az építészetben és építészetről való gondolkodásban. Bár a térnek nincs határa, mi azt mégis inkább helyként érzékeljük, mint ahogy az időt is korok sorozataként fogjuk fel. Míg a vernakuláris építészet elsősorban helyfüggő és gyakorlatilag független az időtől, addig a „műépítészet” története a helytől való egyre erősebb függetlenedés története. Az építészettörténet során egyre rövidebb stíluskorszakok jelentek meg, míg végül a 19. század második felében már egymással párhuzamos irányzatok egész tömege figyelhető meg. A 20. században az építészet – a relativitáselmélettel párhuzamosan – totális változáson megy át: a teljes helyfüggetlenség egyre kevésbé időtálló struktúrákkal társul.

A svédasztal, azon is a csokiöntetes képviselőfánkokkal megrakott tálca mutatja meg igazán, mennyit ér a diploma. Márpedig a diplomás ember méltóságát is kikezdő csokiöntetes képviselőfánk komoly kísértést képviselt a 2008-as Építészkongresszus ebédszünetében, itt vesszük fel az elbeszélés fonalát.

Az immár jóllakott édesszájú műszaki értelmiségiek a délutáni szekcióban elsőként Daniel Libeskind előadását hallgathatták meg, aki tűhegyes orrú gyíkbőr veszkócsizmában kalauzolta végig a hallgatóságot irodája néhány munkáján, a nevezetes Berlini Zsidó Múzeumtól egészen a Ground Zero köré tervezett Memory Foundations együttesig.

Erős kontrasztban állt egymással Libeskindegykori filozófus-építész identitása, és a mostani, finom distinkciókat nélkülöző mondanivaló. Olyan együgyű optimizmussal beszélt különböző gigaprojektjeiről, mintha az építészet egyedüli dolga az lenne, hogy a lehető leglátványosabban költsön el egy valag pénzt, ami egy idilli világ bőségszarujából zúdul kifelé.

Talán nem is volt olyan terve, amelynél ne sütötte volna el a „very dramatic” kifejezést, teljesen banálissá alacsonyítva a nagy szavakat. Ez tulajdonképpen tökéletesen lefedte a képeken bemutatott építészetet is, a formabontó hevület elszürkülő sorozatgyártmányait.

Túl egyszerű mindegyre a globális sztárépítészet bombasztikus unalmát és ürességét szapulni, de amit Libeskind mutatott, az gyönyörűen hozta a papírformát. Ebben az univerzumban a Denver Art Museum egyik ferde falára például „a famous Japanese artist” készít installációt, a milánói vásárterületen Libeskind „barátaival”, Hadiddal és Isozakival tervez épületeket. Az ugyanitt álló múzeum terve úgy készült, hogy Libeskind feltette magának a kérdést: „what would Leonardo do today?” és ebből lett ami lett. Ez a leonardózás, felszínesség és belterj nem vívja ki a szemlélő rokonszenvét.

A svájci Brünnenbe tervezett bevásárlóközpont kapcsán azt jegyezte meg, hogy ha „kedvenc festője”, Van Gogh művészetet csinált a cipőiből, akkor egy építész se restelljen kereskedelmi létesítményt tervezni. A funkciók építészeti egyenrangúságának felismerése enyhén szólva triviális, nem beszélve a kedvencfestőzésről. És ha túltesszük magunkat a sekélyes bölcsességen, rögtön utána ott a következő probléma, hogy a tervező laza csuklómozdulattal ugyanabba a design-ba csomagol egy súlyosabb konnotációkkal terhelt berlini zsidó múzeumot és egy autópálya fölött átívelő plázát és minden egyebet. Maga a designba csomagolás és a lényegi különbségek összemosása is kényelmetlen kérdéseket vet fel.

Ellentmondásos, hogy a lerombolt World Trade Center helyén Libeskind szerint nem lehet építeni, mert az „megszentelt föld”, ugyanakkor mellette mégis a nyugati civilizáció arroganciájának állít emléket az ikertornyoknál jóval magasabb új épülettel. Ennek a munkának a kapcsán arról beszélt, hogy ő az utolsó bevándorlók közé tartozik, akik még hajóval érkeztek New Yorkba, és a Szabadság-szobor látványa meghatározó élmény volt számára. Ezt az élményt ültette át a Memory Foundations főépületének (Freedom Tower) megformálásába, ahol irodájuk a beépítési tervért felel.

Ami a Budapesti Felhőkarcoló ügyét illeti, a varsói Zlota 44 toronyról szóló mondatok hézagaiban lehetett felfedezni róla ezt-azt. A Budapesten is érdekelt ORCO Propety Group lengyel projektje kapcsán ugyanis Libeskind azt találta mondani, hogy a magasban lévő lakásokból nézve teljesen új képet kaphatunk egy olyan szép városról, mint Varsó – vagy mondjuk Budapest. A Zlota 44 egyébként elmondása szerint manhattani négyzetméterárakon talál gazdára (Fegyverneky Sándor országos főépítész élénken bólogat).

Miközben munkájukban Becker szerint mindig a konkrét, adott helyzetből indulnak ki és messzemenően figyelembe veszik a helyszínt, addig például az izlandi operaházhoz kidolgozott homlokzatburkolatot, amely formailag a helyi bazaltorgonák struktúráját követi, Kínában gyártatják le.

Összességében ő szállította a délután legjobb előadását, benne „túl kövér és túl lusta” szaúdi diplomatanövendékekkel, akiknek fel kell majd hágniuk az Institute of Diplomatic Studies főlépcsőjén, amit egyébként csak az autós terrortámadások lehetősége miatt kellett betervezni. Becker szerint egyébként a hallgatók végül úgyis autóval érkeznek és liftezni fognak a garázsból.

Mindenesetre az előadó már finomabb összefüggéseket is érintett, például az utcák zajának és a belső terek csendjének sajátos kontrasztját Damaszkuszban, ahova irodájuk egy új típusú, élménypedagógián alapuló oktatási központot (Massar Children’s Discovery Center) tervez. Itt Becker örömét fejezte ki a nagy múltra visszatekintő magyar-szír kapcsolatok felett, de sajnos nem sikerült megfejteni, mire gondolhatott.

Becker szerint munkáikkal, amelyek nyolcvanöt százalékát pályázaton szerzik, maradandó, jelentésteli építészetet kívánnak létrehozni, a globalizáció közepette is odafigyelve a részletekre és a helyi adottságokra – ez félig-meddig valóban sikerülni látszik nekik.

Azt mondta, hogy az utóbbi időben ismerték fel a rendezési/beépítési tervek (masterplan) fontosságát és a bennük rejlő lehetőségeket, így azóta ezt önálló műfajként is művelik.

Előadását hosszú animációval zárta, amely a rijádi King Abdullah Financial District, alias The Leaf (falevél) fejlesztés végeredményét mutatja be, magának a névadó uralkodónak szánt ajándék gyanánt. Ebben aztán van minden, ami kedves lehet az uralkodói szemnek, helikopter, zöldes fényben derengő kristályingatlanok, magasvasút, virágként kinyíló robotpavilon. Középszerű tévés sci-fik hozzák ezt az érzést – úgy látszik, az olajtól sikamlós terepen a mégoly skandináv építészek is hanyatt esnek.

A vita résztvevőit (Csanády Pál, Moravánszky Ákos, Kálmán Ernő) nem sikerült erre a közös platformra terelni, ide-oda csapódtak az eredeti felvetés alig belátható távlatai és kortárs magyar vonatkozásai között. A moderátori tézist cáfolni nem nagyon lehet, kibontására és elemzésére viszont közel sem bizonyult elégnek a kiszabott egy óra - majd a WérGidA ad neki.

Tuomo Siitonen előadása zárta a kongresszust, tökéletes antitézisét adva Libeskind prezentációjának. Két épületét mutatta be kétkedő, önbizalomhiányos, dezilluzionált hangnemben, félszeg mondatok és néhány kép segítségével. Rögtön az elején elnézést kért, hogy az egész napi szuperszonikus röpködés után végül egy ilyen kis, félreeső finn repülőtéren landoltunk. Magát – részben rezignáltan, részben öntudatosan – gyakorlati tervezőnek nevezte. Építészeti hitvallásában azt mondta, hogy az új épület mindig pozitív legyen, de ne lopja el a figyelmet a környezet többi részétől, beszélt a részek önállóságának és az egész egységének összhangjáról.

Az előadást nemcsak a nehézkes előadásmód és a szinkrontolmácsolást kikerülő finn-magyar fordítás kényszerű ritmusváltásai fékezték, hanem a bemutatott építészet sajátosságai is. A Helsinki bírósági épület például, a hajdani alkoholgyár elég kifinomultnak és normálisnak tetsző átalakítása nem kifejezetten médiakompatiblis, mert elsősorban alázatról, gondosságról és mértéktartásról szól, mentes a szenzációktól, és nem hízeleg a fényképezőgépnek. Pont ettől lehet sokkal emberibb, időtállóbb és élhetőbb, de a médiában nem veheti fel a versenyt a szuperlatívuszok dömpingjével.

Nem lehet közérthető okosságokkal megideologizálni és minden bizonnyal élőben kell látni, hogy helytálló véleményt formáljunk róla. Lehet, hogy élőben sem kifejezetten izgalmas építészet ez, de a hétköznapok jóval többet is elviselnének ebből a pragmatikus egyszerűségből és tisztességből. A tervezés folyamán Franz Kafka A per-novellájának nyomasztó hangulatát igyekeztek száműzni az épületből, de azért a vádlottak azon a bejáraton közlekednek, ahol annak idején a piszkos üvegeket szállították el.

Siitonen azzal zárta mondandóját, hogy a megközelítést szerette volna demonstrálni, és hát valóban rokonszenves a hozzáállás, amit bemutatott. Érzékenyebb és finomabb rendszerben mozog, „sebészeti beavatkozásnak” tekinti, ahogy teljesen új funkcióval ruházták fel „az ipari terhelésre méretezett szerkezetet”, amely „szinte metafizikai erőt sugároz”. Ezek például már egészen finom distinkciók. És a felszíni bizonytalanság alól határozott állásfoglalás érkezik: összegzésképpen azt mondja, a médiából tájékozódni kell, de csak azért, hogy megértsük, mi a fenntartható. Nem világos, hogy kell ezt érteni, de végszónak kellően homályos.

szöveg: Haba Péter, Török Tamás; képek: Török Tamás, Vargha Mihály