Emberek/Interjú

Karácsony Tamás a Szépművészeti Múzeum bővítéséről

2010.03.12. 14:58

Izgalmas nyilvános vita pörög fel éppen a Szépművészeti bővítési tervei körül. Tétje is van: szabad-e megbontani a Schickedanz által tervezett épület nagyszabású lépcsőjét és szabad-e bármit a múzeum közelében – akár csak jelként – felépíteni? Karácsony Tamás építész szerényen és meggyőzően érvel, gondolkodóba ejt Borsos Roland (Múzeumcafé) kérdéseire válaszolva.

Borsos Roland beszélgetése Karácsony Tamással a MúzeumCafé 2009/2010 december/január [14.] számában jelent meg.


Lili múzeumi naplójával győzte meg a bírálókat
A továbbépítőművész Karácsony Tamás

Nem akarja felrúgni a megszokásokat, ezért az eredeti bejárat tövében, a főlépcsőt megbontva engedi be a látogatókat az előcsarnok alatti térbe a Szépművészeti Múzeum bővítését tervező Ybl-díjas építész, Karácsony Tamás. Az esztergomi szakember meglepődött a pályázati felkérésen, sőt mi több, a tervjavaslat-versenynek is csendes résztvevője szeretett volna maradni. A múzeum jövőjéről döntő testületet azonban éppen szokatlan munkamódszerével, építészeti és funkcionális szempontból is kimagasló, egyedi megoldásaival és a légköbméterek helyett az ihletforrást rögzítő, naplószerű tervjavaslatával győzte meg. S persze lehet, szerepet játszott személyének kiválasztásában az a szemlélet is, hogy a múzeum bővítési tervében nem érzi túlzottan karakteres, kemény, vagy avantgard gesztusnak a lépcső megbontását. Sőt, ahogyan fogalmaz: majdhogynem természetesnek tartja.

Borsos Roland: Lilike, akivel bejárjuk a leendő látogatóközpontot, izgatottan téblábol, ebédel, ajándékot vesz és egy kreatív foglalkozáson lerajzolja a hónap műtárgyát. Egyvalami azonban nem derül ki az ön naplószerűen rögzített tervjavaslatából: a régi Szépművészeti Múzeumban is megfordul ezen az elképzelt délutánon a kislány?

Karácsony Tamás: Minden bizonnyal átmegy oda is. Bár a leírásban nem követhető pontosan, hogy amikor a tanár vezetésével Lilike elmegy megnézni a hónap műtárgyát, a régi múzeum, vagy az időszaki kiállítótér felé indul-e. Az azonban egyértelmű, hogy az ötlet a régi szárnyba igyekvő kortársait látva fogalmazódik meg benne. A Lili nevet különben azért választottam, mert rövid, a hangzása pedig kedves és vidám. A lányomnak volt egy Lilike nevű évfolyamtársa, véletlenül ő ugrott be. A történethez talán még annyit, hogy mindig irigyeltem azokat, akiknek van idejük szépen megfogalmazni, leírni napi élményeiket. Ez nekem is régi vágyam volt, de valahogy sosem ment. Most viszont adta magát, mert sok minden történt a meghívás és a munka kapcsán: véletlenszerű események, furcsa összefüggések, mindegyiknek saját története van. Azt gondoltam, ezeket a történeteket megpróbálom utólagosan megírt naplótöredékekként megfogalmazni.

BR: A bővítésben nyilván a régi és az új terek viszonya a fő kérdés, hiszen ha elkészül az új épületrész, bár az eredeti lépcsősor érintésével, de az újon keresztül kell megközelítsük a múzeumot.

KT: Elvárás volt, szerepelt a tervezési programban is, hogy több funkciót vonjunk össze az új építményben. A látogatóközpontnak, amellett, hogy szolgálja a múzeumot, kifelé, a térre érkezők felé is nyújtania kell a ma még hiányzó szolgáltatásokat. A mai, megszokott helyzettel ellentétben a program a megérkezés, a fogadás pontját áthelyezi az új előcsarnokba. Hiába hívogat tehát a megszokott főbejárat, nem engedhet be. De van ennek egy másik hátulütője is. Nem csupán a megszokás jelöli a mai bejárat irányát, hanem ennél sokkal erősebben és természetesebben maga az oszlopcsarnok, a portikusz, amelynek ez a legfontosabb szerepe. Nagyon elgondolkoztatott, hogyan lehet majd kezelni ezt a kettősséget. Van egy megszokott, építészeti jellel határozottan megjelölt bejárata az épületnek, de mégsem ezen keresztül jutok be a múzeumba.

BR: Ezek szerint lezárja a mai főbejáratot?

KT: Ezt az üzemeltető fogja eldönteni. A mai főbejárat, mint lehetőség, megmarad. Megnyílhat időnként a régi kapu, ha ezt igényli egy adott program. Mi alapvetően azért kerestük a mostani közelében az új bejárat helyét, mert a portikusz rendkívül természetes helye a belépésnek, és furcsán vette volna ki magát, ha erről a lehetőségről azonnal lemondunk. Erre született az a válasz, hogy megbillentjük a lépcsőt, és ettől a pillanattól már nagyon közel vagyunk a mai bejárathoz, gyakorlatilag az eredeti lépcsőkön járva kerülhetünk be egy olyan köztes világba, amely összeköti az újat a régivel.

BR: A főlépcső megbontása – és ezzel sokan vitáztak is – az egyik legkirívóbb eleme a tervének. Nem ingatták meg a múzeum összképét féltő kritikák?

KT: Lehet, hogy a saját tervünkön belül ez az egyik legkirívóbb pont, de nem meghökkentő. Voltak a javaslatok között erőteljesebb változtatások is; ezek egyébként nekem nagyon szimpatikusak. Szerettem valamennyi pályaművet, mert mindegyik karakteres egyéniséghez köthető, és mindegyik megoldás valahol az adott alkotóból következik. A mi tervünkben a lépcső megbontását nem érzem túlzottan karakteres, kemény, vagy avantgárd gesztusnak. Sőt, majdhogynem természetesnek érzem. Van egy olyan felület, ahol a két építmény fedésbe kerül, és ez éppen a portikusz alatti tér. Innentől kezdve nagyon logikusnak tűnik, hogy a főlépcső egy szegmensének lebillentésével, a lehető legkevesebb kárt okozva alakítsuk ki az új bejáratot. Vágunk kettőt, a vágás mentén néhány milliméternyi elporlik a lépcsőből, de a kőanyag megmarad, így bármikor vissza lehet állítani az eredeti állapotot. Ha azt nézzük, hogy ez nem egy végzetes beavatkozás, már jóval megérthetőbbnek tűnik a terv.

BR: Azért is kérdeztem az előbbieket, mert a lépcsőt leszámítva nagy tisztelettel kezeli a régi épületet: a föld alatt folytatja az oszlopcsarnokot és a fényablakokon keresztül az új építmény minden szintjéről rálátást hagy a régire.

KT: Az volt a cél, hogy a látogató a belépéstől kezdve folyamatosan érezze az új épületben is, ki a vendéglátója. Tudja, hogy a Szépművészetiben jár, annak is az új szárnyában. De ezt nem úgy akarom érzékeltetni, hogy az új szárnyat a régi képére formálom, hanem hogy időnként a maga valóságában is megjelenik a befogadó épület: ahogy közlekedem az új térben, szinte folyamatos a vizuális kapcsolat a régi Szépművészetivel. Az is utalás erre a szándékra, hogy a portikusz alatti tér gyakorlatilag megismétli az oszlopcsarnok térstruktúráját, csak mai, egyszerűbb formákkal, de szinte azonos méretekkel. Nincs itt igazán ellentmondás, nem lóg ki a sorból a főlépcső megbontása sem, mert szerintem az is a tapintatról szól. Nem akarom felrúgni a megszokásokat, ezért a lehető legjobban kötöm a potikuszhoz a bejárat helyét.

BR: Ám nyit két újat is az Állatkerti sétány és a Dózsa György út felől, ez utóbbihoz pedig felszíni jelet is rendel. Mi a célja az üvegkockával? A Louvre piramisához hasonló, modern jellel érzékeltetni, hogy a mélyben új szárnnyal bővült a múzeum, vagy a semlegesség, nem „elrontani” az összképet?

KT: Kettős, és persze egymásnak ellentmondó a cél. Szerettük volna, hogyha ez a bejárat a „semleges sarokba” kerül, távol az épülettől. Ugyanakkor a semleges nem biztos, hogy jó kifejezés arra a sarokra, ahol a lehető legnagyobb forgalomra számíthatunk. Hiszen sokan nyilván majd a látogatóközpont szolgáltatásait szeretnék igénybe venni, de nem feltétlenül a múzeumba jönnek. Nekik szól ez a torony, ezért is független az épülettől, ezért próbál leválni látványában, vagy hangulatában is róla. Ugyanakkor figyelemfelkeltőnek kell lennie, már olyan mértékig, hogy egyértelmű legyen: van ott valami közösségi funkció. És ha már van egy ilyen felületünk, akkor az reklámhordozó is lehet: felhívhatja a figyelmet az aktuális kiállításokra. De ez egyelőre kérdéses, nem biztos, hogy ebbe az irányba kell elmennünk. Mert elsősorban azt kell eldönteni, hogy hétköznapi szerepet vállaljon-e ez az építmény, esetleg információkat adjon át a felületén, vagy éppen ellenkezőleg, mégiscsak vállalkozzon arra, hogy felnő a közegéhez. De ez már nem feltétlenül a mi hatáskörünk, hiszen kérdés az is, hogy a rendelkezésre álló idő alatt mit lehet véghezvinni.

BR: Az időről jut eszembe, már vagy egy évtizede részt vesz nemzeti jelentőségű pályázatokon: tervezett Nemzeti Színházat, Fővárosi Levéltárat és Lauder Iskolát is. Nem lepte meg, hogy most az ön javaslata nyert?

KT: Az lepett meg, hogy meghívást kaptam, mert ez annál jóval nagyobb volumenű felkérés, mint amire én valaha is számíthattam volna. Furcsa dolog ez. Mindenki azt gondolja, hogy azért pályázik az ember, mert azzal munkát nyerhet. Pedig függetlenül attól, hogy nyílt, avagy meghívásos egy pályázat, egy építészt alapvetően a megmérettetés izgat. Ilyenkor lehetőségem van összehasonlítani magam, vagy inkább így mondom, elhelyezni magam a kollégáim között. Ugyanazt a kérdéssort gyűrjük végig magunkban, ugyanarra az építészeti kérdésre próbálunk választ adni, és ebből fakad, hogy sokkal jobban értem az ő válaszaikat, mintha kívülállóként nézném végig a pályázatok sorát. Éles munkáknál nincs másik csapat, amelyik velem párhuzamosan gondolkodna, akikkel össze tudnám mérni a születő megoldásokat. Mindenesetre, amikor ez a felkérés érkezett, igencsak meglepődtem, és kértem egy kis gondolkodási időt, mert a Szépművészeti Múzeum túlságosan frekventált helyen van. Tudja, én egy vidéki építész vagyok…

BR: Vidéki építészként viszont számtalan műemléki rekonstrukciót, hozzáépítést tervezett, és fél Esztergom az ön keze nyomát viseli.

KT: Sokat terveztem – keveset építettem –, de mindig törekedtem megtalálni az összhangot… Szóval, furcsán alakult ez a felkérés. A történetek egyike, amire utaltam már, hogy pár éve voltam a Schickedanz-kiállításon, és megvettem a katalógust, amit olvasgatva izgalmas összefüggéseket ismerhettem meg. Amikor felhívtak a múzeumból, éppen otthon voltam, és gondoltam, újra megnézem a kiadványt. Furcsa volt, hogy rögtön kézre esett, ami soha nem szokott előfordulni, pláne ha egy olyan könyvről van szó, amit jó ideje nem forgattam. A legelső mozdulatra a kezemben volt, kihúztam a polcról, és találtam benne egy papírlapot. Felnyitottam a könyvjelző mentén, és a Schickedanz életműből a Szépművészetinél tartott éppen az, aki megjelölte. Még az is lehet, hogy én voltam… Ezt furcsa jelnek értékeltem, ami megkönnyíti a helyzetemet, ezért úgy döntöttem, nem gondolkodom, hanem elfogadom a meghívást.

BR: Aztán egy meglepő ötlettel veselkedett neki a feladatnak: egyetemi konzultációra hívta választott tervezőtársait. Mit jelent pontosan ez a módszer?

KT: A tervezőtársaim, Selényi György és Sebők Ildikó a tanszékünkön végeztek a Műegyetemen, Gyuri a tanítványom is volt. Nálunk sok külsős oktatót be kell vonni a munkába, mert vannak tárgyaink, ahol kevesen vagyunk. Gyuri így már vagy tíz éve bejár hozzánk segíteni. Jókat beszélgetünk az órákon a gyerekek tervei kapcsán, hogy melyikük hogyan indult el, mi az, ami jó a tervében, mi az, ami fejleszthető. Mivel ezek többnyire ismétlődő feladatok, olyan, mintha egy pályázatnak az értékelését tartanánk. Késő este, amikor vége van egy-egy ilyen napnak, szoktuk is mondani, milyen fura, hogy a saját munkáinkat nem tudjuk ugyanígy pörgetni. Ez a lehetőség régóta izgat, ezért a felkérés kapcsán felajánlottam a kollégáimnak, hogy próbáljunk meg most így együttműködni. Ne az irodába menjünk, hanem találkozzunk az egyetemen, körülbelül ugyanolyan sűrűséggel, mint a tankörben, és dolgozzunk ugyanolyan pörgősen, mint ahogy az órákon. Minden este beszélgettünk egy-másfél órát, gyakorlatilag az egyik nap hozta a következő nap továbblépési lehetőségét, és ez abszolút bejött. Ez az intenzív munkamódszer biztosan hozzájárult ahhoz, hogy idáig sikerült elmennünk a gondolatok fejlesztésében.

BR:  Mekkora kötöttséget jelentett az, hogy Szécsi Zsolt kész tervéből kellett dolgozniuk? A tervek továbbgondolásaként, vagy – mert volt olyan pályázó, aki így fogalmazta meg – fazonírozásaként tekintettek a feladatra?

KT: Mindannyian úgy kellett kezeljük Szécsi Zsolt tervét, mint ami pontosította a leckét, felmérte, hogy a múzeumbővítési program belefér-e a kubaturába, a rendelkezésünkre álló térbe. Az előzmény tehát kijelölt valamiféle utat, ebből a szempontból könnyebbé tette a helyzetünket. Mert innentől nem azon vacillál az ember, elfogadja-e a programot, vagy sem, hanem arra koncentrál, milyen logika mentén alakítsa ki ezt a téri világot. Ezért az egész tér kezelésével kezdtünk el foglalkozni, hogy mit jelent a bővítés a Hősök terére kivetítve, illetve hogy az építészeti jelnek, amit leteszünk, meg kell-e jelennie a tér más pontjain is – erre volt példa a felvetések között. Elkezdett izgatni, hogy azok a szempontok, amelyek nem kerültek be a tervpályázatba, de fontosak lehetnek – forgalomtechnika, a tér tehermentesítése, a továbbépítés lehetősége –, hogyan befolyásolnának engem. Foglalkoztunk például azzal is, milyen világot hozna létre, hogyha összekötnénk a Műcsarnokot és a Szépművészetit…

BR: Miért kellene összekötni a két épületet?

KT: Mert a Hősök tere kulturális központ, és a városnak meghatározó helyszíne, ezért logikusnak tűnik, hogy a két intézmény akár együtt is dolgozhatna, ha össze lenne kötve a tér alatt. Ezek a felvetések persze nem térítettek el minket az alapfeladattól, de érdemes volt megmártózni ezekben a lehetőségekben is. Segítettek válaszokat adni azokra a kérdésekre, hogy mit jelent a múzeum és a tér maga, s hogy mennyire érdemes harsánynak vagy éppen lágynak lenni, szükséges-e kiegészíteni a teret valami bátor mai réteggel.

BR: Életszerű különben az építészet világában a továbbtervezés módszere?

KT: Szerintem minden tervezés továbbtervezés. Tomay Tamás fogalmazta meg ezt pontosan: építjük tovább azt az épített világot, amelyben élünk. Ha most nulláról kezdtük volna a tervezést, akkor is a meglévő teret, múzeumot építettük volna tovább. Abban semmi meglepő nincsen, hogy a mostani folyamatnak eggyel több állomása van, nevezetesen egy előzetes terv. De gondoljunk csak bele, milyen gyönyörű az a történet, ahogyan Schickedanz Albert ezt az épületegyüttest végigtervezte, három lépésben, háromféle különböző megbízás kapcsán. Nagyon kemény áldozatokat kellett hoznia azért, hogy létrejöjjön a múzeum, és számára ez nem feltétlenül egy sikertörténet. Száz évvel későbbről visszatekintve ugyanakkor nagyon is tiszteletreméltó az a magatartás, amely a tervezési-építési folyamat mögött érezhető. Logikusan az emberben fel sem merül, hogy ilyen elődhöz mérje magát. Ehhez hozzátenni valamit, vagy ha tetszik, továbbgondolni, ez azért megremegteti az embert…

BR: Hogyan fogadta azt a vitát, ami a pályáztatás körülményeiről az építész-társadalomban kialakult? Elgondolkozott azon a lehetőségen, hogy volt tanítványához, Klobusovszki Péterhez hasonlóan visszalépjen a versenytől?

KT: Nem olvastam el a megjelent véleményeket, mert azt gondoltam, hogy ezt inkább kizárom. Vannak olyan pillanatok, amikor jobb, ha az ember úgy dönt, hogy most ezt akkor nem hallotta… Nézze, az életünk tele van kényszerhelyzetekkel, én nem is nagyon ismerek mást a magam életét tekintve. Ezt is egy kényszerhelyzetnek érzem. A mérleg egyik serpenyőjében a tervjavaslat-verseny van, amiben jogi értelemben nincs kifogásolni való, a másik oldalon viszont egy nagyon szimpatikus szándékot látok. Abszolút megértettem azt, hogy az építtető, miután eljutott valameddig a múzeumbővítés tervezésében, arra az elhatározásra jutott, hogy érdemes volna frissíteni a terveket, meg kellene nézni, lehet-e ebből többet kihozni. A lehetősége ugyanakkor korlátozott volt, mert szorította az idő, azóta is szorítja, most is, minket is, és az utánunk jövőket is szorítani fogja. Arról nem is beszélve, hogy én csendes résztvevő szerettem volna lenni ebben a történetben, nem azzal a szándékkal mentem neki, hogy benne maradok. Azokra pedig, akik részt vettek ebben a folyamatban, ebben a helyzetben én csak felnézni tudok. Minden bizonnyal ők is végiggondolták az egészet, ők is kényszerhelyzetben voltak, amikor dönteniük kellett. De hadd feltételezzem azt, nem döntöttek rosszul, hogy vállalták a részvételt, az együttgondolkozást, hogy a nevüket adták hozzá. Azt gondolom, egyértelműen értékképző-folyamatról beszélhetünk, függetlenül attól, hogy melyik pályázat kapta meg a lehetőséget a továbblépésre.

BR: Említette, hogy csendes résztvevő szeretett volna maradni. Mennyire csendes az azóta kialakult helyzetben? Hiszen hárman jegyzik a terveket Szécsi Zsolttal és Mányi Istvánnal. Hogyan tudnak együttműködni? Ki mondja ki az utolsó szót?

KT: Okos és működőképesnek tűnő munkamegosztás van közöttünk, közösen gondolkodunk mindenről, de mindenkinek megvan a maga szerepe, ha úgy tetszik, a maga hangszere, hogy jól szóljon a zenekar. Biztos, hogy nem én vagyok a karmester, de nem is gondolom, hogy erre a pozícióra nekem, vagy bármelyikünknek törekednünk kellene. Egyelőre úgy tűnik, itt is jól működik az a módszer, ahogy a két fiatal kollégámmal dolgoztam a pályázat létrejöttén. Nem érzek senki részéről olyan szándékot, hogy rá akarna telepedni a folyamatra, vagy félre akarna húzódni. Ha ez végig így tud működni, akkor volt értelme annak, hogy kicsit több időt fordítottak az előkészítésre.

BR: Tavaly decemberben született meg a támogatási szerződés. Hol tart most a tervezés folyamata? Mikor történhet meg az első kapavágás?

KT: Egy terv soha nem készül el, ilyen nincs. Egy tervet kirángatnak az ember keze alól, és azt mondják, befejeződött a tervezés. Ennek is el kell készülnie, határidők vannak, még akkor is, ha végeláthatatlanul tudnánk finomítani a részleteken. Az elmúlt egy-másfél évben építési engedélyezési terv lett a pályázati tervből, abból építési engedély született, aztán elindult a tendertervezési folyamat. A következő két hónap már arról szól, hogy megírjuk a kottáját ennek a háznak, ami alapján aztán a vállalkozók meg tudják mondani, mennyiért hajlandók eljátszani a dalt. A projektmenedzsment az, aki átlátja a teljes folyamatot. Úgy emlékszem, kora tavasszal következhet be az a pillanat, amikor egy laikus számára is érzékelhetővé válik, hogy itt elindul valami. Például lekerítik az építési területet, az már látványos lesz.

BR: A tervjavaslat-verseny előtt a Szépművészeti vezetősége tartott egy workshopot a munkatársaknak, ahol alaposan megvitatták az eredeti bővítési terveket. Ismertek voltak az akkor felvázolt szempontok önök előtt?

KT: Számunkra meghatározott forgatókönyvnek tűnt az előterv, pontosabban az első üteme a tervezésnek, ez tisztázta a programot. Nekünk ebbe nem is illett volna belekötnünk, hiszen ennek ismeretében vállaltuk el a tervezést.

BR: Ez elsősorban az időszaki kiállítótér miatt is érdekes, hiszen ön hosszanti teret alkotott az eredetileg elképzelt téglalap helyett. Hogyan fogadták?

KT: Nem éreztem azt, hogy ne tudnák elfogadni ezt a koncepciót. Szerepelt a programban, hogy két vagy három párhuzamosan futó kiállítás megrendezésére kell alkalmasnak lennie ennek a térnek. Ha ezzel számolunk, az alapvetően a kiállítótér centrális elrendezése felé billenti a mérleg nyelvét. Viszont be vagyunk kerítve kőkeményen, nagyon pontosan kijelölték, hova építhetünk. Így kellett közös nevezőre jutnunk. Nehéz kérdés ez, hiszen egy ilyen típusú kiállítótér minél semlegesebb, annál jobb. Tág teret kell hagynunk a kiállítás-rendezőknek, hogy ők dönthessék el, a művekhez igazodva milyen belső elosztást alakítanak ki. Az egész földalatti világnak van egy belső rendje. Több mint nyolcvan méter van a két szélső pontja között, ahol fényt engedünk be a lenti térbe – erre a két szélső pontra feszítjük ki az egész teret. Teljesen logikus, hogy ehhez a hossztengelyhez alkalmazkodik minden funkció, kivéve a régi épület kereszttengelyét, amely folytatódik az újban is, itt jön létre a kettő között a kapcsolat. Ez a két eltérő tengely szabályozza és szervezi a ház életét. Ha ezt a belső elrendezést veszem alapul, logikus döntés, hogy hosszanti tér legyen a kiállítótér. Talán még az is érdekes lehet, hogy a térnek nem egyenletes a belmagassága: van két extra magas tere is, ami más típusú műtárgy felállítását, összerakását is lehetővé teszi. Ez bónusz lehet a kiállításrendezőknek. Különben elég nehéz ezt végiggondolni, mert nem tudjuk, milyen kiállításokat fognak idehozni a következő húsz évben. Biztos, hogy ez egy kicsit attól is függ, mit tud ez a tér, de remélhetőleg nem ez dönti majd el.

BR: A tervében említ egy freskót, amely Schickedanz előtt tisztelegve végigfutna ezen a nyolcvan méteres hossztengelyen, a kiállítótér külső falán. Ezt miért vetették el a tervezés folyamán?

KT: Nem vetettük el, ez a falfelület ott lesz, de a mostani vállalásba nem fog beleférni, hogy éljünk is a lehetőséggel. Schickedanz épülete önmagában egy gyönyörű kiállítási darab az ornamentikájával, meg a festett falfelületeivel, ami persze gátja is annak, hogy könnyedén fogadjon be műtárgyakat. Az új térben viszont nem lenne zavaró ez a díszítettség. A közlekedőtérben, vagy ha úgy tetszik, az előcsarnokban biztos, hogy az ember szívesen szembesülne műtárgyakkal, vagy műalkotásokkal, még úgy is, hogyha ezek a belsőépítészethez kötődő társművészeti alkotások lennének, állandó darabjai a térnek. De nem igazán mertem belegondolni abba, hogy még ezt is időben rendezni lehessen. Megpróbáljuk úgy alakítani ezeket a felületeket, hogy később is legyen lehetőség továbblépni, műalkotásokkal növelni az épületegyüttes értékét. De azt kizártnak tartom, hogy ezt a kérdést az épület megnyitása előtt megnyugtatóan rendezni lehetne.

BR: A nemzeti jelentőségű építkezések eddig nem voltak kifejezetten sikertörténetek Budapesten, elég csak a Nemzeti Színházra, vagy a Szent György tér rendezésére gondolni. Mi garantálja, hogy ez az épület a tervezett formában megvalósul?

KT: Magyarországon bármi megtörténhet, itt borítékolni semmit nem lehet, de azt érzékelem, hogy ez a folyamat egyértelműbbnek, vagy ha tetszik, több oldalról támogatottabbnak tűnik, mint az említettek. Nehéz erről beszélni, mert az ember mintha óhatatlanul magáról is véleményt kellene hogy mondjon ezzel, vagy a saját munkájáról. Én mindenesetre úgy érzékelem, mintha ez egy könnyebben befogadható történet lenne.

BR: Mert kevésbé látványos, földalatti bővítésről van szó?

KT: Biztosan segít rajta egy kicsit, hogy nem akkora felületen jelenik meg ez az épület, mint az említettek, de mintha az erről való beszéd is sokkal higgadtabb, pozitívabb lenne. Amit én hallottam a médiában, és most kiveszem ebből azt a pár internetes fórumot, ahol jóval keményebb a hangnem…

BR: Szakmai fórumokra gondol?

KT:  Szakmai, de mindenki által elérhető fórumokra. Vannak olyan internetes pontok, ahol véleményt nyilvánítani szabadon lehet, de párbeszédet folytatni szinte képtelenség. Nem biztos, hogy van egyáltalán értelme internetes fórumokon kísérletezni azzal, hogy az ember félreértéseket tisztázzon, esetleg hiányzó információkat tegyen hozzá a történetekhez, hogy azok teljes értékűen megítélhetőek legyenek. Személyes beszélgetések alkalmával könnyebb olyan alaphelyzetet teremteni, ahonnét már van értelme a diskurzusnak, még akkor is, ha kritikus véleményekkel szembesül az ember. A másik pedig az, hogy ezek hektikus ügyek, tehát ha valami történik, akkor az néhány napig intenzíven, de felszínesen tárgyalt téma marad. Itt mintha azt élnénk meg, hogy a bővítés terve néhány napra reflektorfénybe került, de nincsenek ennek a vitának hosszan elnyúló, kellemetlen mellékhatásai. Inkább azt mondanám, kellemes, optimista érzéseket keltő csend van körülötte. És nem kínos csend ez, inkább a várakozás időszaka.

Névjegy:
Karácsony Tamás 1956-ban született Mosonmagyaróváron. A győri Hild József szakközépiskolából országos versenyen elért eredményének köszönhetően vették fel a BME Építészmérnöki karára. Diplomatervét 1980-ban készítette Eger: Tetemvár rehabilitáció címmel, a terv az Építészek Nemzetközi Szövetsége (UIA) pályázatán diplomadíjban részesült. Első munkahelye Esztergomban, a Komárom Megyei Tanácsi Tervező Irodában volt. 1986-ban többekkel megalakította az É-11 Tervező Fejlesztő Kisszövetkezetet, jelenleg a Karácsony Építész Iroda kft. vezető tervezője. Főként középületek és lakóházak tervezésével foglalkozik, de ismertek belsőépítészeti munkái és műemlék-felújítási tervei is. 1987-től meghívott, 1997-től főállású egyetemi oktató a BME Építészmérnöki Karán, jelenleg docensi munkakörben. 2002-ben a Műegyetem Hallgatói Önkormányzata az Év oktatójának, 2008-ban az Év konzulensének választotta. 1985-86-ban részt vett Esztergom város arculattervének megalkotásában, 1993-ban a történeti városok struktúrájához alkalmazkodó építészeti és városépítési tevékenységéért Ybl Miklós-díjjal tüntették ki. 1997-ben DLA Mesterfokozatot szerzett, 2000 és 2004 között Széchenyi ösztöndíjas. 2006-ban Veszprém Arany Emlékérmét kapta meg Klobusovszki Péterrel és Kern Orsolyával közösen. Szintén velük érdemelte ki a következő évben az ICOMOS-díjat és a Pro Architectura Díjat. Megépült munkái, így például a díjazott veszprémi Dubniczay ház, a csornai Arany János Általános Iskola, vagy az esztergomi Mindszenty Katolikus Iskola tornaterme mellett jelentősebb tervezési munkái közé tartoznak az Új Nemzeti Színház, a pátyi Római Katolikus templom és plébánia, a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola, vagy éppen a Fővárosi Levéltár pályázati tervei.