Kijárat
Szabadfoglalkozás kódolt üzenetekkel - alkotóheti kiállítás a Műegyetemen.
Lévai-Kanyó Judit értékelő beszédében a ’92-es sevillai Expo finn pavilonját tervező egyetemi hallgatók egyikének diplomatervét idézte meg, ami egy egyszemélyes tér, egy erdei kunyhó volt. Ennek intimitását és személyességét, az önmagunkra találás fontosságát vélte kiolvasni a Középülettervezési tanszék hallgatóinak alkotóheti munkáiból is.
Valóban, az egyhetes ötletelgetés végtermékeiben eléggé nyilvánvaló igény manifesztálódik az intimitásra, a közösségi terekre, az otthonosságra (alighanem tanulságos lenne pszichológusokat felkérni egy következő alkotóhét levezénylésére: lássuk, milyen a mindenkori építészhallgató lelkivilága, hogyan hatnak rá iskolája terei).
Igény a valóság díszletei mögé való betekintésre, sőt, a díszletek átrendezésére, átértelmezésére, határok áthágására, titkok feltárására és létrehozására, a tér demokratikus és anarchikus használatára (ebben a műteremvezetőnek felkért művészek serény felbújtónak bizonyultak).
Az anarchia (és itt még véletlenül sem a rend hiányára, hanem annak egy kevésbé fojtogató, nem elnyomó formájára gondoljunk) termékeny közege a kreativitásnak, tehát helyben vagyunk. Ha alkotóhét, akkor kreativitás, ha kreativitás, akkor anarchia. Ez egyébként valahogy mindig vidámságot szül.
E kiállítás is példázza, hogy az építészet nem tudathasadásos dolog, amelyben művészet és műszakiság ellentétes princípiumai feszülnek egymásnak. A két, eredendően kreatív műfaj, a mérnöki és a művészi munka közös nevezői ugyanis: a problémamegoldás szolgálatába állított logika illetve intuíció. Jóval több hasonlóság van itt, mint ellentét. Nade anarchia és műszaki tudományok? Idézzük Feyerabendet: „A tudomány lényegileg anarchikus vállalkozás” stb., vagy Feyerabenden keresztül Brechtet: „Ordnung ist heutzutage/meistens dort,/wo nichts ist./Es ist eine/Mangelerscheinung.” A rend manapság valaminek a hiánya.
Az alkotóhetek szívós rákfenéje, az anyagszerűtlen gányolás (skiccpauszból bármit) se nem logikus, se nem látnoki eredményeket produkál. Építészetről lévén szó, ez nem marginális probléma ugyan, de nem is teszi tönkre a dolgot. Tulajdonképpen az aula is alkalmatlan kiállítási célra, de a tanulságokat ez sem tudja elfedni.
Összeszedettség benyomását keltő városmakettek (budapesti olimpia, kormányzati negyed) láthatók az emeleten, a várostervezési alkotóhét termékei. Nagy lépték, koherencia, komolyság. Nem úgy, mint a földszinten, ahol kuckó, bujócska, mese, játék, mint az oviban – ezek szerint mégsem nyúlnak mellé a tanszékvezető urak, amikor legyerekezik az egyetemi polgárokat? Dehát gyerekek vagyunk mindannyian, amikor rajzolunk, alighanem.
Török Tamás
