Egy új építészeti forma felé I. – Kiútkeresés az Ember korából
Spekulatív építészeti sorozatunk zárásaként a sorozatszerkesztő Hulesch Máté egy kétrészes tanulmányban vizsgálja azt, hogyan lehet építészeti és képzőművészeti eszközökkel egy radikálisan más világot felvázolni. Az első részből kiderül, mi jellemzi a domináns Antropocén narratívát, és hogyan próbál ebből kiutat mutatni Tomás Saraceno Aerocene projektje.
E cikksorozat bevezető részében Marisol de la Cadenát és Mario Blasert idézve arról írtam, hogy az ökológiai válságra nem adható olyan megoldási javaslat, ami kizárólag abból a domináns társadalmi-politikai-kulturális rendszerből indul ki, amely előidézte a problémát. "Egyvilágú világ" helyett "sokvilágú világra" van szükség, ami olyan alternatívákat tud felmutatni, melyek kiutat jelenthetnek a klímaválságból – a spekulatív építészet pedig rendelkezik azzal az eszköztárral, ami ezen alternatívák reprezentációjához szükséges. E gondolatmenet folytatásaként egy olyan projektet igyekszem bemutatni, amely remekül illusztrálja, hogyan működhet mindez a gyakorlatban – hogyan lehet építészeti és képzőművészeti eszközökkel felmutatni egy a megszokottól teljesen eltérő megközelítést.
A DOMINÁNS NARRATÍVA
Mielőtt a konkrét példa részletes megismerésébe belemennénk, érdemes bemutatni azt a domináns narratívát, aminek alternatívát kíván állítani a bemutatásra szánt projekt. Az emberiség jelenléte a bolygón radikális változásokat okozott a Föld természeti rendszereiben: az Ipari Forradalom óta a légkörbe juttatott üvegházhatású gázok felgyorsították a felmelegedést; az atomrobbantások nyomot hagytak a földkéreg rétegeiben; a mikroműanyagok a legtávolabbi helyeken is kimutathatóak a Mariana-ároktól kezdve a Himalája csúcsáig; az ember alkotta anyagok tömege pedig meghaladja a bolygó összes élőlényének tömegét. Mindezen folyamatok indikálására egy holland klímatudós, Paul J. Crutzen a kétezres évek elején felvetette, hogy itt az ideje új földtörténeti korról beszélni, melyet Antropocénnek nevezett el – mely név, bár még nem vált hivatalossá, széles körű hatást gyakorolt nem csak a természettudományok, de a humán és társadalomtudományok területén is.[1]
A név a görög anthroposz, vagyis ´ember´ szóból eredeztethető. Mi az a domináns narratíva, amit e fogalom takar, és amely – visszautalva Marisol de la Cadena és Mario Blaser megközelítésére – épp azt a világot tekinti a bolygó jelenlegi állapotáról szóló beszélgetés kizárólagos kiindulópontjának, amely felelős a bolygó valószínűsíthető elpusztulásáért? A Christophe Bonneuil és Jean-Baptiste Fressoz történészek által csak "antropocenológusoknak" nevezett tudósok, történészek és filozófusok, akik az Antropocén fogalmát meghonosították a nemzetközi diskurzusban, egy cseppet sem problémamentes megközelítést állítottak fel, mely épp azokat a viszonyokat termeli újra, amelyek létrehozták a problémát.[2]
E domináns "antropocenológus" narratíva jellemzője többek között, hogy a bolygóra külső szemlélőként tekint, a Földet egyfajta zárt rendszerként írja le, mely a megfelelő technológiákkal szabályozható és kontrollálható. A Földnek ezt a "sehonnan" való nézetét a legjobban egy sor, a világűrből készített fénykép reprezentálja, mint például az 1968-as "Earthrise", amelyet William Anders űrhajós készített a Holdról, vagy az 1972-es, Apollo-17-ről készített "Blue Marble". Ezek a bolygónkat ábrázoló fényképek legelső példái, melyek korábban még soha nem látott szemszögből mutatják meg a Földet.
Egyrészt ezek a képek erős ökológiai tudatosságot, az összetartozás érzését váltották ki: emberek és nem emberi élőlények egyazon bolygó lakói, mindannyian egy összefüggő rendszer részei. Másrészt azonban, ahogy Anselm Franke írja Russell Schweickart űrhajós visszaemlékezései alapján, ebből a nézőpontból "minden ellentét, határ és konfliktus ´odalent´ háttérbe szorul, és velük együtt a történelem is a maga ellentmondásaival és küzdelmeivel együtt."[3] Más szóval, miközben ezek a képek megerősítették a már meglévő ökológiai gondolatokat, hozzájárultak a bolygóról alkotott absztrakt elképzeléshez, ami végül az Antropocén narratívához vezetett.
A bolygó ilyen felfogásával együtt jár az "anthroposz" absztrakciója. Az antropocenológusok mindig az "emberiségről" mint geológiai erőről beszélnek, amely így mindennemű emberi cselekedetet egységesen az "emberiség tettének" tekint. Más szóval "az antropocenológusok uralkodó narratívája az Antropocénről egy absztrakt emberiséget mutat be, amely egységesen érintett – és azt sugallja, hogy egységesen hibás is."[4] A bolygót a világűrből szemlélve már nem láthatjuk a határokat, a hatalmi viszonyokat és a társadalmi küzdelmeket, amelyek az emberiséget feldarabolják. Az emberi történelem és a természettörténet összefonódásának "felismerése" a természet és az emberiség közötti karteziánus megkülönböztetés erős kritikáját vonja maga után, ahogyan azt számos neves tudós, például a történész Dipesh Chakrabarty vagy a filozófus Bruno Latour hangsúlyozza.[5] Ez a kritika azonban az antropocenológusok nagy narratívájába beépülve az emberiséget az egységes Anthroposz absztrakciójává egyszerűsíti, amelyet elkerülhetetlenül a modern, nyugati, fehér férfi reprezentál.
SPEKULATÍV ALTERNATÍVÁK
Az eddigiekben felvázolt problémák miatt, melyeket az Antropocén név magában hordoz, számos alternatív javaslat érkezett arra a felvetésre, hogy hogyan kellene hívni az új földtörténeti kort, melyben élünk.[6] E felvetések két nagy csoportra bonthatóak: egy reflektív csoportra, melyek máshonnan közelítik meg a problémákat, de éppúgy az elmúlt évtizedek/évszázadok történéseit vizsgálják, ahogy azt a domináns Antropocén narratíva teszi; és egy spekulatív csoportra, melynek képviselői az Antropocént egyfajta átmeneti időszaknak tekintik, és azt sürgetik, hogy ezt mielőbb meg kell haladni annak érdekében, hogy elkerüljük a katasztrófát. Előbbire alighanem a legismertebb példa a Kapitalocén narratíva, mely a természeti rendszerek megváltozásának forrását nem általánosságban az emberiség tevékenységeihez, hanem a kapitalista gazdasági-társadalmi rendszer működéséhez köti. A spekulatív, mai helyzetből kiutat kereső megközelítések is gyakran a Kapitalocén megnevezést preferálják a jelenlegi korszak leírására, és ezt meghaladó spekulatív jövőképeket igyekeznek felvázolni. Ez utóbbi kategóriába sorolható az Aerocene nevet viselő projekt, melyet a továbbiakban részletesen bemutatok.
Az Aerocén fogalmát az argentin építész és képzőművész Tomás Saraceno alkotta meg 2014-ben, egy Bruno Latour és Bronislaw Szerszynski által Toulouse-ban szervezett konferencia és kiállítás keretében, mely az Antropocén Emlékmű címet viselte. "Azzal az ötlettel válaszoltunk a felkérésre, hogy kitalálunk egy új korszakot, amely lehetőséget ad arra, hogy együtt formáljuk azt, és amely segíthet a jövőbeli projektek – például a Cloud Cities és az Air-Port-City – keretezésében is" – emlékezett vissza Saraceno egy interjúban.[7]
A projekt keretében egy már létező alkotás új verzióját állították ki Toulouse-ban, mely a Museo Aero Solar nevet viselte. A 2007 óta futó Museo Aero Solar eredetileg önálló projektként indult, mára azonban az Aerocene projekt részeként értelmezhető; a Museo-ban kikísérletezett "aeroszoláris" szobrok képezik az Aerocene projekt magját. De mik azok az aeroszoláris szobrok? Leegyszerűsítve, ezek olyan ballonok, amelyek kizárólag a nap energiáját használják a repüléshez. Sasha Engelmann földrajzkutató és képzőművész, aki doktori disszertációját az Aerocene projekthez kapcsolódóan írta az Oxfordi Egyetemen, így jellemezte ezeket: "az aeroszoláris szobor sokkal több, mint egy léggömb. Eszköz, mivel egyszerre tárgy és készülék: [egyszerre] egy entitás és gyakorlatok összessége."[8]
Engelmann elsőre talán homályos szavai egyből érthetőbbé válnak, ha megvizsgáljuk, hogyan is működik egy ilyen eszköz. A tudományos háttere relatíve egyszerű: a szobor membránja elnyeli a fényenergiát mind közvetlenül a napból, mind a földfelszínről visszavert infravörös sugárzásból. Az elnyelt energia ezután átadódik a membrán által körülvett levegőmolekuláknak, így a levegő felmelegszik a belsejében. A folyamat az ideális gáztörvény egyenletével kiszámítható: PV=nRT, ahol P a nyomás, V a térfogat, T a hőmérséklet, n az anyag mennyisége és R az ideális gázállandó. Ezen egyenlet alapján "húsz fokos hőmérsékletkülönbséggel a burok belseje és külseje között 80 gramm felhajtóerővel számolhatunk köbméterenként" – írja Engelmann. Minden aeroszoláris szobrot ezen elvek alapján terveznek.
Eszközként tekinthetünk tehát ezekre a szobrokra – olyan eszközként, amely láthatóvá teszi a fizika törvényeit. Nem uralkodni próbál a bolygónkat szabályozó erőkön, nem kontrollálni akarja azokat, hanem aláveti magát nekik. Az Aerocene projekt kezdete óta több formában, különböző célokkal kísérleteztek az aeroszoláris szobrokkal: kisebb méretű verziókra például különböző műszereket helyeztek, melyek így kimutatták a légáramlatok mozgását, a levegő összetételét, hőmérsékletét stb.; nagyobb méretű változattal pedig ember is utazott már. A cél mindezzel az, hogy a projekt köré szerveződött közösség – mely már jóideje túllépett Saraceno stúdiójának körén – bemutassa: másként is lehet a bolygó erőforrásaival bánni. Milyen lenne az a világ, ami az eljövendő Aerocén korban várna ránk?
A választ a szociometabolikus rendszerekben kell keresni. Röviden összefoglalva, a szociometabolikus rendszerek elmélete azt írja le, hogy az emberiség történelme során milyen elsődleges energiaforrásokkal rendelkezett. Az elméletet kidolgozó Marina Fischer-Kowalski és kollégái három szociometabolikus rendszert különböztetnek meg: a vadászó-gyűjtögetőt, a földművelőt és az iparosodottat.[9] A vadászó-gyűjtögető társadalmak passzív módon hasznosítják a napenergiát, mivel "a közelmúlt fotoszintézisének termékeiből élnek (növényekkel és állatokkal táplálkoznak, tűzifát használnak a fűtéshez)." Ezzel szemben az agrártársadalmak aktív napenergia-hasznosításon alapulnak, ami azt jelenti, hogy "a földet megtisztítják a természetes növényzetétől, és a napenergiát a lehető legnagyobb mértékben monopolizálják az emberi tápláléknövények számára." A modern ipari társadalmak jelentősen eltérnek energiafelhasználásukban, mivel "fosszilis tüzelőanyagokon alapuló energiarendszert használnak, amely a társadalmat olyan mennyiségű energiával látja el, amely korábban soha nem volt elérhető." Mivel azonban a fosszilis tüzelőanyagok mennyisége véges, az ipari szociometabolikus rendszer így vagy úgy, de véget fog érni.[10]
Az Aerocene projekt elsődleges célja, hogy megmutassa, milyen lehetne az a szociometabolikus rendszer, amely a jelenleg domináns indusztiális rendszert fogja követni. Az Aerocene Newspaperben megjelent cikkben Bronislaw Szerszynski a földművelő energiarendszerről az ipari rendszerre való áttérést "a felszínről a térfogat felé való elmozdulásként" írja le, utalva a föld alatti erőforrások kitermelésére. "A Föld térfogatába – és így a földi múlt mélyidejébe – való lejutás nem csupán egy jelentéktelen kiegészítő tevékenységgé vált, hanem a társadalom logikájának abszolút központi elemévé." Mivel a fosszilis alapú energiarendszer hosszú távon fenntarthatatlannak bizonyult, újfajta energiarendszerre van szükség. Ahogy Szerszynski érvel, ennek az új rezsimnek napalapúnak kell lennie, "olyannak, amely a vadászó-gyűjtögető és a földművelő rendszerekkel osztozik a Föld rendszerén keresztüláramló napenergia hatalmas, állandó áramlásainak hasznosításában – a föld alatti véges energiakészletek kitermelése helyett."[11] Mindeközben az új energiarendszernek a fosszilis alapúhoz hasonlóan volumetrikusnak kell maradnia, ami azonban nem lefelé, hanem felfelé irányul.
A legtöbb technológia azonban, amely lehetővé teszi a felfelé haladást, megköveteli a földből való kitermelést. Ahogy Nicolas Shapiro írja az Aerocene Newspaperben: "Legyen szó benzinről a propelleres repülőgépekben, kerozinról a sugárhajtóművekben, propánról a hőlégballonokban vagy héliumról a sztratoszférikus léggömbökben, felfelé menni nem lehetséges lefelé fúrás nélkül."[12] Hogy szakítson ezekkel a trendekkel, az Aerocén korszak olyan napalapú szociometabolikus rendszer kíván lenni, amely a Nap energiáját fosszilis tüzelőanyagok vagy a földi erőforrások kitermelésének más formái nélkül igyekszik hasznosítani – más szóval, amelyben lefelé fúrás nélkül lehet felfelé menni. A projekt egy egyszerű kérdésre keresi a választ: hogyan repülhetünk fosszilis üzemanyagok vagy a földből kinyert ásványi anyagok nélkül – az aeroszoláris szobor formátuma pedig ezt hivatott reprezentálni. "Aeroszolárissá válni annyit tesz, mint elképzelni az emberi társadalmak Földhöz és Naphoz való viszonyának metabolikus és termodinamikai átalakulását." Mint ilyen, a projekt célja, hogy egy "alternatív jövőt javasoljon, amelyben a civilizáció nem csak valóban napenergiával működik, de fel is szabadul a Föld felszínéről, hogy a levegőbe emelkedjen."[13]
A cikk következő részében arról lesz szó, hogyan alakíthatják át a fentiekben felvázoltak az építészeti formálást, vagyis milyen lehet egy aeroszoláris építészet.
Hulesch Máté
A cikk a szerző Spatial Imaginaries in the Anthropocene Discourse című szakdolgozata (Vrije Universiteit Amsterdam, Humanities Research Master, Critical Studies in Art and Culture, 2020) egyes részeinek átdolgozásával készült.
A cikk Spekulatív valóságok című sorozatunk része. A sorozat további részei itt érhetőek el. A cikksorozat támogatója az NKA. Sorozatszerkesztő: Hulesch Máté
[1] Bonneuil, Christophe and Jean-Baptiste Fressoz, The Shock of the Anthropocene, London/New York (Verso), 2017, p. 1.; Crutzen, Paul J. and Eugene F. Stoermer, ´The “Anthropocene"´, IGBP Newsletter 41 (2000), pp. 17-18.
[2] Bonneuil and Fressoz 2017, p. 48-49.
[3] Franke, Anselm, ´Earthrise and the Disappearance of the Outside´, (trans.: Colin Shepherd), in: D. Diederichsen and A. Franke (eds), The Whole Earth: California and the Disappearance of the Outside, Berlin (Sternberg Press), 2013, p. 14.
[4] Bonneuil and Fressoz 2017, p. 65-66.
[5] Lásd pl.: Chakrabarty, Dipesh, ´The Climate of History: Four Theses´, Critical Inquiry 35 (2009) 2, pp. 197-222.; Latour, Bruno, Facing Gaia: Eight Lectures on the New Climatic Regime, Cambridge/Medford (Polity Press), 2017.
[6] A legátfogóbb gyűjtésért a különböző alternatív megnevezésekről lásd Franciszek Chwałczyk, ´Around the Anthropocene in Eighty Names—Considering the Urbanocene Proposition´, Sustainability (2020), 12, 4458
[7] Obrist, Hans Ulrich and Tomás Saraceno, ´On Aerocene´, in: Studio Tomás Saraceno (ed.), Aerocene, Milano (Skira), 2017, p. 5.
[8] Engelmann, Sasha, The Cosmological Aesthetics of Tomás Saraceno´s Atmospheric Experiments, PhD dissertation, Oxford (University of Oxford, School of Geography and the Environment), 2017. p. 188.
[9] Fischer-Kowalski, Marina et al., ´A Sociometabolic Reading of the Anthropocene: Modes of Subsistence, Population Size and Human Impact on Earth´, The Anthropocene Review 1 (2014) 1, p. 10.
[10] Fischer-Kowalski et al. 2014, p. 11.
[11] Szerszynski, Bronislaw, ´Up´, The Aerocene Newspaper (2015), n.p.
[12] Shapiro, Nicholas, ´Alter-Engineered Worlds´, Aerocene Newspaper (2015), n.p.
[13] Saraceno, Tomás, Sasha Engelmann, Bronislaw Szerszynski, ´Becoming Aerosolar: From Solar Sculptures to Cloud Cities´, in: H. Davis and E. Turpin (eds.), Art in the Anthropocene: Encounters Among Aesthetics, Politics, Environments and Epistemologies, London (Open Humanities Press), 2015, p. 60.
