MÉK Alelnöki Program – Mónus János
Jelentkezésem az alelnöki poszt betöltésére kétféle indítékból táplálkozik: az egyik elvi, (szimbolikus) jellegű, a másik gyakorlatias.
Először az elvekről…
Majdnem 8 éve a BÉK alelnökeként (és több mint 12 éve a BÉK szakmafelügyeleti bizottságának elnökeként) a kamarák törvényileg kialakított struktúrájának (szabályozott kapcsolatrendszerének) ellentmondásait megtapasztalva viseltem – viselem annak terheit.
Legellentmondásosabbnak e tekintetben azt érzem, hogy míg a területi kamarákat természetes (tervező) személyek, addig az országos kamarát jogi személyek (területi kamarák) alkotják.
Így a területi kamarák csak nagyon közvetve kapcsolódnak országos érvényű ügyekhez (jogalkotáshoz, az államirányításhoz), viszont tagságuk személyes szakmai problémáihoz annál inkább.
A MÉK ezzel szemben a felügyeleti szakmairányításhoz lényeges kérdésekben kapcsolódhat, de a természetes személyekből álló tagságokhoz kevésbé. Tehát szükségszerűen az országos kamara erős „felfelé”, míg a területi kamarák erős „lefelé” irányultságokkal kell, hogy működjenek, látómezejük ezért eltérő. Ez az eltérés leginkább a nagylétszámú BÉK és a MÉK viszonylatában a legkarakteresebb és hagyományosan ellentéteket szül (amit csak tovább mélyít a kamarák szintén ellentmondásos finanszírozási rendszere).
Lefokozódó tendenciájú építészszakmánkban az ellentmondásos struktúra következtében fellépő szembenállások különösen gyengítik az építészet-társadalom viszonyt. Mivel a struktúra belátható időn belül nem változtatható meg, ezért a működésekben, kapcsolatokban kell új utakat találnunk, az adott keretek között, megegyezésekkel, rugalmas viselkedésekkel. Azt hiszem, hogy alelnökként a két szervezet egymáshoz közelítését el tudom érni. Ezért gondolom jelentkezésemet szimbolikus értékűnek (talán ez felfogható a Budapesti Építész Kamara új együttműködési ajánlatának is).
Általában a jelenleginél a területi kamarákra jobban támaszkodó MÉK-működést vizionálok a programalkotásban, a működésben, a konkrét munkavégzésben. A jövőben érdemes lenne megkísérelni feltárni a területi kamarák (tagságaik) helyi problémáit, és azokat összegezve, rendszerré téve „beemelni” az országos kamarai működésbe. Megkísérelni átláthatóvá, egyfolyamúvá tenni a működést a kamarai tagtól egészen a szakállamtitkárig. Nyilvánvaló, hogy ez így leírva illúzió, de mégis irányultsági alapul szolgálhat. Meg kellene kísérelni egy szakmai demokratizmust (melyet természetes személy tag is érzékelhet) kialakítani.
Jelentkezésem gyakorlatias indítéka szakmafelügyeleti tapasztalataimból táplálkozik, amelyet a MÉK szolgálatába szeretnék állítani. Arra az 1200 iktatott ügyre gondolok, melyet az elmúlt évtizedben a BÉK szakmafelügyeleti bizottsága „kezelt”: azokra a „közpénzes” nagyberuházásokra gondolok, amelyek sajnos szinte kivétel nélkül kamarai vizsgálatot igényeltek (feszült, kényes helyzetekben), különböző eljárásokat vonva maguk után; azokra a kiírt, vagy nem kiírt tervpályázatokra gondolok, amelyek balul sültek el. Szolgálatom - az én értelmezésemben - megelőző jellegű volna: nevezetesen, hogy milyen szakmairányítási elvek szorgalmazásával kerülhetők el az ilyen helyzetek.
Véleményem szerint a „tagságérzékeny” országos kamarának mindent meg kell tennie azért, hogy:
A felsorolt pontok bármelyikének patronálására, programalkotására, végrehajtási stratégiáinak megalkotására vállalkozom, a területi kamarákkal kialakítandó új együttműködési rendszer megalapozásán túlmenően. Megválasztásom esetén a területi kamarák delegáltjának tekintem magamat a MÉK elnökségi munkájában.
Mónus János
2012 április