Építőkövek az államalapító korából – Az 1938-as jubileum székesfehérvári romkertje

Szomorú tény, hogy főként csak fragmentumokból próbálhatjuk elképzelni, milyen is lehetett Szent István király országának építészeti miliője. E fennmaradt faragványoknak azonban mitikus ereje van, mégha a látogatók java számára kevés is a kövek látványa a teljes újjáépítés helyett. A kőmúzeumok műfaja napjainkban komoly reformokon esik át, de az 1938-as Szent István emlékév idejében szintén foglalkoztatta a szakembereket a középkori kövek bemutatásának problematikája. Így született Székesfehérváron egy egészen érdekes válasz akkoriban.

1938 mozgalmas év volt Magyarország számára: egyfelől a ma is aktuális Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus miatt, melyre akkoriban az egész ország hatalmas lelkesedéssel és monumentális ünnepségekkel készült. A két világháború közötti, trianoni irredentizmus okán azonban az évszám Szent István halálának 900. évfordulója miatt is különös helyet foglalt el a magyarok szívében. A jubileum kerített alkalmat a Szent Jobb híres Aranyvonatának országjárására, melyet  2020-ban újjá is építettek az idén megtartandó Kongresszus alkalmából. De ezen év keretében kezdték meg számos középkori eredettel bíró építészeti emlékünk helyreállítását is egy tudatosan megfogalmazott program keretében. Az esztergomi vár feltárása és helyreállítása, valamint a székesfehérvári koronázó bazilika romjainak feltárása és reprezentatív bemutatása a trianoni békeszerződés után elcsatolt területek emlékeinek kulturális visszacsatolását szolgálta. A középkori királyi székhelyek régészeti leletei kulturpolitikai szempontból bizonyítékok voltak arra, hogy az elvesztett területek emlékei egy kultúrkörből, egy királyságból és egy közös magyar uralkodó művészeti köréből származnak. Ezek a formai és építészeti kapcsolatok emlékeztették az új „bitorlókat a „magyar kultúra fölényére".¹

Az esztergomi Várhegy esetében egy Európa-szerte ismert jelentőségű rekonstrukciót lehetett végrehajtani, elvégre szenzációs módon összefüggő térsorok is felszínre kerültek 1934-ben. Itt viszont nem találtak kifejezetten Szent István korabeli épületeket, csupán a Lipót bástya alatt kerültek elő egy a 13. századnál korábbra feltételezett torony alapjai. A 19. századig még élt a hagyomány, hogy a Várhegy historizáló stílusú „Szent István kápolnája" tulajdonképpen az államalapító születési helye, ez azonban helyi legenda maradt, a 11. században ugyanis nagy valószínűséggel a hegy északi részén állhatott még az uralkodói székhely. 

Az államalapító korából eredeztethető, monumentális emléknek Székesfehérvár és a Nagyboldogasszony-bazilika romjai mutatkoztak kézenfekvőnek a jubileum szempontjából. Régészeti ásatás már a 19. század közepétől folyt a területen, Érdy János ásatása során kerültek elő például a III. Bélának és Antiókhiai Annának tulajdonított csontok, de a század második felétől Henszlmann Imre irányításával is folytak kutatások a helyszínen. A Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) egy kiterjedtebb ásatást indított a városvezetés támogtásával 1936-ban, többek között Csitáry Emil polgármester közbenjárásval, ahol immáron a romterületet átszelő út (mai Koronázó tér) túloldalán is kutattak, valamint a püspöki kert egy részét is megkapták a további felfedezések érdekében. Bár a korabeli levelezések és iratok tanúsítják, hogy a MOB egyes tagjai titkon reménykedtek az esztergomi felfedezéshez hasonló léptékben, hamar kiderült, hogy itt összefüggő terekre nem számíthatnak a föld felszíne alatt, s újabb királysírok sem fognak napvilágra kerülni immáron. Gerevich Tibor, a MOB elnöke a hipotetikus alapon történő, stilizált rekonstrukciókat nem engedélyezte, és nem állt rendelkezésre annyi faragvány sem, hogy akár csak egy kis részletét felépítsék az együttesnek az anastylosis módszerét alkalmazva.

A MOB egyik ülésén elhangzott, hogy az esztergomi példával ellentétben „inkább tudományos, mintsem szemléleti" hangsúlyú építményt és lágotagó központot képzelnének el szívesen Székesfehérváron. Hangulatos kertészeti miliőről gondolkodtak, a didaktika fontosságáról és a tudományosság és esztétika egységét nyomatékosították a jelenlévők. Elhangzott szintén, hogy „…a romkertben műszaki, építészeti fölvételek, és képzeleti rekonstrukciók is megvilágítanák majd Szent István bazilikáját."² Hipotetikus lépésben tehát nem gondolkodtak, de a tudományos megoldás mellett megszületett a patetikus is: a Szent István szarkofágjának vélt, 1814-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba szállított kőkoporsót egy díszes, kultikus mauzóleumban akarták kiállítani, az ásatási területen felelt csontoknak pedig méltó kriptát akartak kialakítani a mauzóleum előtt.

Az együttes, mely végül létrejött a maga korában még Itáliában is nagy szó lett volna, habár koncepciója az olasz műemléki elvek mentén született, ahogy maga a kőtár és mauzóleum stílusa is lombard formavilágból táplálkozik. A tervező nem más, mint az 1930-as évek ismert műemlékes építészének, és a székesfehérvári projekt kihelyezett MOB irányítójának, Lux Kálmánnak fia, Lux Géza, akinek legnagyobb önálló munkájáról beszélhetünk a székesfehérvári projekt esetében. Nagy kár, hiszen amennyiben nem hal meg oly fiatalon, Lux Géza minden bizonnyal a háború után egy igazán ígéretes életművet hozhatott volna létre a műemléki rehabilitáció tervezés területén.

Mivel a Szent István által alapított bazilika épületét a semmiből nem lehetett újjáépíteni, az új mauzóleumnak és kőtárnak kortárs módon kellett reflektálnia a 11. század építészeti megoldásaira. Lux Géza terve a Székesfehérváron állt hajdani koronázó templom első építési korszakát idézi ezért meg. A forrásokban a romkertet egységesen lombard, vagy ravennai módban épített együttesként írták le. Dercsényi Dezső, a korszak fiatal művészettörténésze kiemeli, hogy az architektúra külleme rokon a bazilika első korszakának stílusával, amennyiben román ízlés formáit tükrözi, de keskeny vöröstéglás anyaga merőben modern.  „Nyugodt, harmonikus, félköríves árkádjai déli, mediterrán hangulatot tükröznek és az olasz-román építészet szellemének átérzéséről tanúskodnak anélkül, hogy alkotójuk akár egészben, akár részletformákban utánzójává süllyedne."³ A korban Dercsényi és Gerevich Tibor is úgy vélte, hogy az első bazilika analógiáit tekintve egy lombard-ravennai-dalmát vonalat kell számításba venni. Dercsényi három csoportot különböztetett meg a 11. századhoz köthető kőanyagban: a legjelentékenyebbnek az akantusz levéllel díszített faragványokat tartotta, a második csoportot a „szeszélyesen kanyargó" kettős és hármas fonatokkal operáló faragványok csoportja képezi (amely szintén lombard eredetű), a harmadik csoportba pedig a honfoglaláskori fémművesség formáira reflektáló, palmettalevél díszítményekkel képzett faragványokat említi.⁴

A Lux Géza által tervezett épület szempontjából rendkívül fontos ez a harmadik csoport, azaz a honfoglaláskori motívumvilághoz köthető kőfaragvány halmaz. Gerevich szerint a formanyelv ékes bizonyítéka annak, hogy bár itáliai mesterek irányították, de magyar mesterek is részt vettek az első hazai bazilika díszítésében, és a „magyar román stíl sajátos hazai kialakításában."⁵ Ezt a következtetést akár irányíthatta Gerevich több ízben publikált elmélete is, miszerint a magyar művészet sosem volt rögtönzés, hanem történeti kialakulás eredménye: Szent István indította újtára, aki az európai kereszténység felvételével az egyedi magyar művészetet a nyugati áramlatok aktív részesévé tette, integrálta azt. „A magyar művészet így a nyugati nemzetekkel együtt élte át az európai művészet áramlatait, a stíluskorszakokat, a román stílustól kezdve a legújabb törekvésekig. Végigjárta az európai stílus útjait, de a maga lábán is tudott állni. ⁶ Kultúrpolitikai szempontból bizonyára nem jelentett hátrányt, hogy Gerevich és Dercsényi elemzése szerint a koronázó templom első periódusának művészete ennyire Itáliához köthető, mely nemzettel Trianon után Magyarország a legnagyobb diplomáciai barátságot ápolta, s mindemellett ezen új művészettörténet írásba beilleszthető volt a honfoglaláskori motívumok integrációja, így az Itália által inspirált magyar művészet önállósága is.

Lővei Pál kutatásából kiderül, hogy Lux Géza részt vett egy olasz tanulmányúton az épület tervezése előtt, hogy a koraromán téglaépítmények felületi kezelését a helyszínen tanulmányozhassa.⁷ A lombard téglaépítészet tagathatatlanul érződik az épületen, de a 20. századi itáliai téglakiegészítések, például a ravennai San Apollinare in Classe 1909-as nartece-jének gyakorlata is befolyásolhatta a stílusvilágot. Gärtner Petra a pomposai bencés apátság előcsarnokát említi fő analógiaként, melyen az áttört, korong alakú állati ábrázolások kétségtelenül felidézik bennünk a székesfehérvári épület homlokzatát és díszeit. E faragványokat Madarassy Walter készítette, az épület szarvasokat ábrázoló faragványait viszont szintén Lux Géza vetette először papírra.