Leányblokk Sepsiszentgyörgyön – „Csak arra kellett vigyáznunk, nehogy elrontsuk”
Az egykori sepsiszentgyörgyi sztálinista munkásszálló esete bizonyítja, hogy egy jellegtelen, elfeledett épületben is megannyi lehetőség rejlik, ha értő kezek nyúlnak hozzá. A Török Áron-Lóránt és Wegroszta László-Mihály vezette felújítás következtében szinte rá sem lehet ismerni a sorsára hagyott, szocreál épületre, pedig a tervezők csak visszafogott eszközökkel változtatták meg az eredeti architektúrát, kiemelve annak eredeti értékeit. Ilyés-Fekete Zsuzsa írása.
Néhány éve egy téli estén Sepsiszentgyörgy utcáit róttuk édesapámmal. Kint hideg volt, havazott. Ismerősen haladtunk el a kommunista modernizmsus maradványai, a rossz minőségű, előregyártott házak, léptéktelen terek és a történelmi városrész, a bolydítatlan városszövet megmaradt épületei között. Néha észrevettem a szemem sarkából egy-egy új építésű házat – részleteiben suták, egészében érdektelenek voltak számomra. Így sétáltunk keresztül-kasul a városon, beszélgettünk. Felértünk a Szemerja negyedbe, és elhaladtunk egy magastetős, hagyományos tagozatos, az ötvenes évek végén épített, de a nyolcvanas évektől elhagyatottan álló sztálinista szocreál munkásszálló mellett, mely mellett gyerekkoromban különösen rossz volt elmenni. A szemem sarkából egyből érzékeltem a változást. Mondtam, álljunk meg, forduljunk vissza. Nézzük meg közelről. Aztán az utca másik oldaláról. Menjünk el előtte, aztán térjünk vissza. Érintsük meg.
Meglepetten konstatáltam, hogy a házat felújították, de még hogyan! Tisztelettel, alázattal, okosan kiemelve és felerősítve karakterét. Az épület új előtetőt is kapott, ék alakú, az utca felé elvékonyodó, finoman bordázott, fehérre festett betonoszlopokkal, mely, mint egy kolonnád választja el a belső teraszt az utca zajától, ugyanakkor kellemes, elegáns köztes térként hívja be a látogatókat. A beavatkozás könnyed és kortárs volt, az épületnek méltóságot és hangsúlyt adó, ugyanakkor tisztelettudó, kisvárosi léptékben befogadható és szerethető. Szépen simult az utcához, illeszkedett a ház alapvetően szerény mivoltához.
Az épület eredeti rendeltetése annak kompozíciós döntéseihez képest kevésbé volt illeszkedő, a köznyelvben leányblokk-ként emlegetett épületben ugyanis annak fénykorában 200 hajadon, textilgyárban dolgozó munkásnő lakott. A felújítás következtében kollégiumi és szállodai szobákat vegyesen helyeztek el benne, a régi kazánház helyén szerény wellness blokk, a földszinten kis vendéglő-kávézó, a tetőtérben pedig konferencia- és tanuló terem kapott helyet. A bejárat, a szállodai terek méreteikben kicsik, de lenyűgözött a belsők precízsége, mértéktartása. A házat a tervezők, Török Áron és Wegroszta László, egyszerűnek akarták megtartani, olyannak, amilyen. Mégis, a tetőtér valami egészen különlegessé vált a meglévő, valószerűtlenül filigrán, előregyártott vasbeton szelemeneknek és szarufáknak köszönhetően, melyek kisméretű tömör tégla pilléreken nyugszanak. A szarufák között faburkolat, mikrocement padló, helyileg gyártott székek, látszó gépészet. Semmi nem akar túl sok lenni, de minden pontos, minden a helyén van. A tér kellemes, de nem puhult fel annyira, hogy eltompítsa a téglapilléreken nyugvó vasbeton tetőszerkezet szikárságát.
Tetszik, hogy a lényeget sikerült megőrizniük. Az 50-es évekbeli Magyar Autonóm Tartományon belül, a történelmi építészeti eszköztárhoz visszanyúlva, a városszövetbe illeszkedően tervezett, és az igénytelen tipizálás és előregyártás hajnalán új, ugyanakkor helyi anyagokból, magas minőségben kivitelezett, sztálinista, mégis kézműves épületet helyiek újították fel ugyanazzal a gondossággal, mint ami a háznak eredetileg is sajátja volt. Áronék szerint „az épület adta magát", nekik „csak arra kellett vigyázniuk, nehogy elrontsák". A tervezők és mesteremberek munkájának szoros összefonódását, a kézműves gondosság lényegi mivoltát az is jól érzékelteti, hogy a szakági listában az építészek a kivitelezők nevét is rendre szerepeltetik, mert az épület átalakítása a szakmai közös gondolkodás színterévé, igazi közösségi élménnyé vált a munkafolyamat során.
A ház felújítása öröm volt a helyieknek is, ugyanis egy új nézőpontot kaptak egy olyan házról, amelyet évtizedekig értéktelennek hittek. A szépet annak poros-romos, ráadásul nem reprezentatív voltában felismerni nehéz: speciális szem és nézőpont kell hozzá. Az emberekkel elfogadtatni, hogy az fénytelen voltában is érték, még nehezebb. Azt hiszem, ez a nézőpont egy olyan épített környezetben, mint amilyen Székelyföldön van, nagyon fontos. Fontos, hogy az épített örökség hangsúlyai helyesen kerüljenek meghatározásra és megőrzésre.
Igen, kell ez a nézőpont ahhoz, hogy egy szerény, kisvárosi, sztálinista, részeiben előregyártott ház csodaházzá váljon – így nevezte ugyanis Áron az épületet. Hogy egy nem műemlék épület úgy kerüljön felújításra, mintha műemlék volna. Hogy egy ház ne akarjon több lenni, mint ami, viszont a meglévő lehetőségeit maximálisan kiaknázza. Azt gondolom, ez az épület nem csak közösségi felelősségvállalásában, hanem felújítás szempontjából is példaértékű – nem hiába kapta a Romániai Építész Kamara 2018-i Biennáléjának különdíját.
Sepsiszentgyörgyön jó minőségű, kortárs eszközöket használó középület véleményem szerint eddig nem volt. Ezért is ekkora ennek az épületnek a jelentősége. A leányblokk ezen felül jó példa arra is, hogy Erdély nem csak a kopjafás-tulipános-negédes kézművesség, hanem egy anyagokat valóban ismerő, technológiákat megismerni akaró, kísérletező szellemű kézművesség helye is, mely az építészettel kölcsönhatásba lépve különös kortárs élményt eredményez.
Ilyés-Fekete Zsuzsa
Szerk.: Somogyi Krisztina, Winkler Márk
