Lehetne-e múzeum a Domusból?
Izgalmas eljátszani a gondolattal, hogy milyen hatással lenne Angyalföld kulturális életére, amennyiben hibrid funkció költözne a jobb sorsra érdemes egykori Domus Áruházba. Bemutatjuk Sz. Molnár Erika egyik legkiemelkedőbb budapesti modern épületünk, a Breuer Marcell tervezte Whitney Museum “ikertestvérének" újrahasznosítására vonatkozó ötletfelvetését.
Révész Emese művészettörténész vetette fel a problémát nemrég, hogy az utóbbi időszakban szűkültek a képzőművészeti vonatkozású kiállítási lehetőségek a fővárosban. Jó ideje működnek és nyíltak ugyan újabb intézmények, kisebb-nagyobb állami, önkormányzati tulajdonú, illetve független magángalériák, de megszűnt a születési helyéről száműzetett, eredetileg képzőművészeti kiállításoknak helyet adó Ernst Múzeum, ahogy nincs már a Dorottya Galéria vagy a belvárosi Budapest Galéria sem.
Fájdalmasan hiányoznak a közelmúlt művészetét és a kortársakat bemutató, akár független kurátorok, művészettörténészek, illetve a művészek önszerveződő körei által szabadon igénybe vehető kiállítóterek, melyek nagyobb lélegzetű koncepciók megvalósítására is alkalmasak lennének. A közelmúlt raktárakban porosodó kincseinek, a feldolgozatlan hagyatékokból szerteszóródó, netán megsemmisülő műtárgy anyagnak is több megfelelő, állandó és alkalmi kiállítótérre, múzeumra lenne szüksége.
Az éveken keresztül üresen álló egykori Domus Áruház neve időről időre felmerül azok körében, akik keveslik a budapesti kiállítóhelyek számát, vagy csupán azon tépelődnek, hogy milyen új funkciót lehetne adni ennek a jobb sorsra érdemes épületnek. Bár a hasznosítás kérdése megoldódni látszik – újabban a Diego szőnyegkereskedés foglalta el a teljes utcai szintet – de az, hogy akár múzeum lehessen belőle, még ma sem elvetendő gondolat.
A Lehel út - Róbert Károly körút kereszteződésében álló kolosszus elhelyezkedése, környezete látszólag nem a legideálisabb ahhoz, hogy egy múzeum költözzön bele, de az építmény maga érdemes volna rá. Elsősorban azért, mert előképe egy ikonikus múzeumépület, Breuer Marcell New-Yorkban álló Whitney Museuma volt. A múzeumként való újrahasznosítás, s egyúttal a méltó felújítás hódolat lehetne a „mesternek" és a Domust megálmodó Lázár-Reimholz építészpárosnak.
A részletesebb összehasonlítást most mellőzve, a két épületben közös, hogy jellegzetes formájukat a lépcsőzetesen előreugró emeleti szintek adják. Ez a megoldás a szorosan beépített középkori városokban, és a modern nagyvárosokban az utcaszint gyalogos és járműforgalma számára biztosít több helyet, közintézmény esetén akár a bejárat előtt tágasabb kiteresedést is lehetővé téve. Ezzel párhuzamosan a konstrukció megnöveli a magasabban kialakított szintek hasznos tereit. Mindezeken túl az ilyen épület a minimális plasztikai díszítés ellenére izgalmas térjátékával-tömegformálásával sajátos esztétikai élményt is nyújt.
A jellegzetes külsőn kívül további indokok is szólhatnak amellett, hogy az egykori Domus képzőművészeti gyűjteménynek, kiállításoknak adjon otthont a belátható jövőben.
Az épület belső kialakítására jellemző, hogy – a sűrű alátámasztó falak nélkül is nagy fesztávot átívelő födémnek köszönhetően – nem kötött a térelosztása.[1] Ennek a sajátos szerkezetnek megfelelően belső terei, a bútorbemutatók számára kialakított egykori eladóterek rugalmasan változtatható belső felosztással tehetők alkalmassá a különböző kiállítások számára, azok egyedi térbeli igényei szerint. Az ablakoktól, belső faldíszítésektől mentes terek a művészeti bemutatók számára kiváló white cube alapot szolgáltathatnak, ellentétben az olyan kiállítóterek adottságaitól, ahol a belső túl tagolt és a díszített felületek versengenek a kiállított művekkel a nézők figyelméért, mint például a városligeti Vajdahunyadvár vagy a Pesti Vigadó kiállítóterei.
A címben feltett kérdés persze költői. Számos akadálya lehet annak, hogy múzeum legyen a Domusból. Többek között a tulajdonosi cél, a pénz és szándék hiánya vagy a megkötött szerződések állhatják az útját. Mai állapota azonban mindenképpen megkívánna egy gondos, értékmegőrző felújítást, annál is inkább, mert a kor építészeti emlékei gyakran kerülnek manapság veszélybe.
Bár az épület magántulajdonban van, és sokáig kihasználatlanul állt, a lebontás fenyegető réme elhárult, amikor a Lázár Antal és Reimholz Péter (Iparterv) tervei alapján 1973-74 folyamán megépített áruházat a Fővárosi Önkormányzat 2012. november 1-én védetté nyilvánította. Mint modern, jellegzetesen 20. századi épület, leginkább ennek a kornak, szűkebben az 1945 utáni magyar művészetnek lehetne önálló múzeuma. Kulturális hasznosítására talán még adódhatna lehetőség a jövőben, leginkább Budapest saját, közelmúltat és kortársat bemutató művészeti múzeuma és alkalmi, időszaki kiállítóhelye lehetne.
A régiből megszülető új intézmény kiállításai, azokhoz kapcsolódó rendezvényei mellett egy földszinti kávézóval, de akár étteremmel, könyvesbolttal, múzeumshoppal is élénkíthetné a kulturális és közösségi kikapcsolódást nyújtó lehetőségeket különösen nélkülöző környéket. Most az egykori Kika Áruház, az XXXL Lutz és más kisebb bútorüzletek határozzák meg a szomszédság jellegét, azonban egy ilyen jelentős kulturális irányba tett funkciómódosítás átpozícionálhatja és fel is értékelheti ezt a zónát. Szükséges volna persze a környezet felfrissítése, beültetése, és a gyalogosközlekedést javító beavatkozás, ami további vonzerőt jelenthetne Budapestnek ezen a kissé rideg és érdektelen tájékán.
Sz. Molnár Erika
művészettörténész
Szerk.: Borenich Levente
