Épülettervek/Örökség

Levélváltások – A Sipeki Balás-villa felújítása és bővítése

2024.12.02. 08:07

Lechner Ödön 1905-1907-ben épült Hermina úti Sipeki Balás Béla villája 2024-ben a DMB Műterem tervei alapján felújítva és kibővítve nyitotta meg kapuit. A világháborús sérülések begyógyítása és az 1968-as bővítés nyomainak eltüntetése után, a tervezők finom gesztusokkal, Lechner épületéhez csak gyengéd köldökzsinórral kapcsolódva bővítették a villaépületet a hátsó kertben. A projektet a tervezési folyamatról készített interjúval mutatjuk be olvasóinknak.

A bővítés kritikai bemutatása után (Vannay Miklós: Társalgás (Régi-Új Magyar Építőművészet 2024/3.) és Götz Eszter: Ölelő mozdulat – A Sipeki Balás-villa felújítása és bővítése (Octogon 2024/4.)) a tervezőkkel (Falvai Balázs DLA, Török Dávid DLA és Nagy Márton DLA – DMB Építész Műterem) készített interjúban igyekeztünk feltárni az izgalmas tervezési folyamat mögötti nyitott kérdéseket. A tervezőkkel Kronavetter Péter és Laczka Áron beszélgettek.

Kronavetter Péter: A tervezés folyamatát rétegzetten és teljeskörűen bemutató, gyönyörű kiadvánnyal is készültetek a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének frissen felújított és bővített székházának átadásakor. A kötetben – igaz az épített örökségre való reflektált viszonyra utalva – rengeteget írtok magatok is a párbeszéd szerepéről. Adekvátnak tűnt számunkra, hogy kritika írása helyett inkább párbeszédes formában, egy levélváltásokból kialakuló interjú kapcsán kérdezzünk titeket. Mi először egy nagyon meghitt hangulatú bejáráson találkoztunk az elkészült épülettel a BME Építőművészeti Doktori Iskola programján, amire készülve ráadásul egy rögtönzött kiállítással leptétek meg a látogatókat. A földszinti hall hosszán végignyúló asztalt a tervezés különböző stádiumainak terveivel, makettjeivel, anyagmintáival terítettétek meg – igazi szellemi csemege volt. A kiadványt forgatva, a bejáráson elhangzottakat hallgatva és a terített asztalt látva nyilvánvalóvá vált, hogy rengeteg történet fűződik a hosszan elnyúló folyamathoz, a rendkívül rétegzett végeredmény hallatlanul izgalmas. De az is feltűnt, hogy milyen elemi erővel törekedtek a ház elkészülte után is a kommunikációra, próbáljátok mélységeiben megmutatni az érdeklődőknek a folyamatot. Gyakran tapasztalom, hogy a gyorsan pörgethető képek és a felszínes megismerés korában mind a szakmán kívüliek, mind a fiatal építészek, hallgatók hálásan fogadják az elmélyültebb megértésre, a mélyebb elemzésekre lehetőséget nyújtó épületlátogatásokat, előadásokat. Honnan ez a megértés iránti vágy bennetek, miért fontos számotokra beszélni a folyamatról is?

DMB: Egy épület tervezése és megépítése általában hosszú idő, ami alatt nagyon közelivé, személyessé válik a munka. Ezért az átadást követően mindig ünnepszámba megy egy kritika, ismertetés megjelenése, de valahogy eddig rendszerint nem tudta betölteni a vele szembeni várakozásainkat. Valószínűleg a műfaj nem megfelelő, hogy egy idegen kéz leírja azt, ami amúgy is látszik az épületen. Felvetéseteknek azért örülünk nagyon, mert úgy érezzük, hogy amúgy sem beszélgetünk eleget az építészetről, és e beszélgetés által talán mélyebb párbeszéd alakítható ki.

A kérdésedre térve, a tervezés folyamatának a megmutatása, a tervek kommunikálása két dolog miatt fontos számunkra. Egyrészt saját megrendelői közegünket lehet vele alakítani. Úgy látjuk, hogy hazánkban az építészet és az épületek megítélése általában nagyon felszínes módon, tetszik-nem tetszik alapon történik. Ezzel szemben regionális kultúránk sajátos rétege, hogy szinte nincsen olyan ember, akinek az apja vagy a nagyapja ne épített volna saját kezével házat a családja számára. Valószínűleg ez a közös tudás vagy tudatalatti ad mindannyiunknak felhatalmazást arra, hogy az építészettel kapcsolatban kívülről érkezve is szakavatottnak érezzük magunkat. Ezen kulturális örökségünkre szeretünk pozitív adottságként tekinteni, és ami a hazai építészetet illeti, akár lehetőségeket is látni benne. A kortárs megközelítés kulcsa azonban mindig a megismerés, a megértés és a helyzetre adott kritikus reflexió, ebben próbáljuk edukálni saját közegünket. Javítanunk kell a minőségre való fogékonyságot.

Fontos lenne, hogy egy szokatlan építészeti megoldás ne ragadjon meg ez első ítélet szintjén, mondván, hogy csúnya, hanem adjunk esélyt az értelmezés és befogadás szélesebb rétegeinek.

A tervezés folyamatának, a terv gondolati rétegeinek feltárása, közzététele talán segíthet abban, hogy ezt a közösen öröklött szakavatottság érzést a nyitottság és egy mélyebb éredeklődés felé mozdítsuk.

Másrészt a tervezés folyamatának feltárása egyfajta önreflexió is: végigtekinteni a bejárt utat mindig sokat segít a döntések meghozatalában, de azok utólagos értékelésében, az elért eredmények tudatosításában is.

Laczka Áron: A kiadványban szerepelnek Reimholz Péter 1986-ban megfogalmazott gondolatai: „Mostanában egy olyan váltás korszakában élünk, amikor a modernizmus elvont formanyelve lassan átadja helyét egy valóságábrázoló, realista formanyelvnek. Az építészet ezzel visszahelyezi jogaiba azokat az eszközöket, melyek saját folyamatosságát, történelmi múltjával való összekapcsolását keresik." Ez a gondolat erősen megjelenik a Sipeki villa felújításában, a didaktikus jelölések helyett, a kortárs építészet párbeszédbe lép a Lechneri alkotással. Az iroda alkotói tevékenységében mennyire jelenik meg ez a tervezési elv?

DMB: Ez teljesen helyzetfüggő. Ma már tisztán látszik, hogy napjainkra elfogytak a tervezési helyszínek közül a klasszikus, nagybetűs helyek, amelyek belakására egykor az egyetemen edzettek minket a tanszékek és tanáraink. Az elmúlt években sok olyan helyzettel volt dolgunk, ahol ipari vagy sportövezetben nem volt mihez alkalmazkodni. Ezekben az esetekben nagyban a technológia befolyásolta a megjelenést. Ezzel párhuzamosan viszont egyre több olyan felújítási feladatunk van, ahol meglévő épületekkel, megkerülhetetlen adottságokkal kell foglalkozzunk, így folyamatosan téma számunkra az eltérő korok formarendszereivel történő foglalaltoskodás.

Az adottságokban rejlő potenciál felhasználásáról a Smithson házaspár írt ma is aktuális kiáltványt[1]: “a keresetlenség nem más, mint a valóság éles szemű észlelése, a közönséges újnak látása, a kötött lehetőségek végtelen világának a bejárata, és nyitottság az iránt, hogy profán dolgok hogyan tudnak találékonyságunkra hatni."

Először az egyetemen a minket tanító építészek generációjától az előképek, az analógiák használatát kaptuk útravalónak, épületeikben finom, absztrakt átiratokként jelent meg az építészet hagyománya, mára azonban, ahogyan egyre több meglévő épülettel kell foglalkozzunk, megkerülhetetlenül szembejönnek a hagyományos építészeti elemek, formák, így sokkal szabadabb, ha tetszik direktebb, összetettebb építészeti világot indukálva, ami nagyon izgalmas.

KP: Ha dióhéjban, leegyszerűsítve kéne összefoglalnom a bővítést, azt javasolnám, egyetlen ponton, a rendezvényudvar sarkán állva beszélgessünk – itt dől el minden, innen pontosan látható a viszonyrendszer. Az én olvasatomban itt, a világháborús sérülések és az 1968-ban épült bővítés kevéssé érzékeny csatlakozásának helyén folytattátok, szőttétek tovább a házat, vagyis értelemszerűen ott, ahol felfeslett a szövet. A bizonytalanságok miatt a rekonstrukció helyett a villát továbbíró új lábazati réteg nemcsak az új épületszárny finom felvezetését szolgáló, erős atmoszférájú barlang-tér, hanem az elveszett és nem rekonstruálható hátsó homlokzati zárt erkélyek kortárs kifejtése is. A villa és kertjének oldott kapcsolatát szolgáló loggiák beépültek, de a hetvenes évekre tulajdonképpen a kert is megszűnt. Ebben a helyzetben a finoman keretezett rendezvényudvar kigazdálkodott tere a párbeszéd valódi helyszíne. Nekem úgy tűnik, nyilvánvaló és rejtett beavatkozások, radírozások, kompromisszumok és rafinált kiegészítések egész sora kellett, hogy a felsebzett villaépületet párbeszédre hívhassátok aztán. A megépülés után hogyan látjátok ezeket a beavatkozásokat és kompromisszumokat a hitelesség, olvashatóság szempontjából?

DMB: Az olvashatóság problematikája összetett kérdés, a didaktikusságnál mindig izgalmasabb árnyaltnak lenni, értelmezési lehetőségeket adni. Egy olyan egységes kép lebegett a szemünk előtt, amelyben összekapcsolódik a régi és az új, a kortárs rétegek merítenek a régi ismeretéből, értelmezéséből. Ez a kép az egységes, új összhatásról, atmoszféra létrehozásáról szól. Figyelmesen elidőzve benne, az arányok, részletek segítségével kibontható a története. E történettel kapcsolatban komoly dilemma például, hogy az örökségvédelem egy építéskori állapotot tart értékesnek, míg esetünkben az épülethez szorosan hozzánőtt a vakok és gyengénlátók egyletének több mint 100 éves története. A Lechner különleges villáját kezelő szervezet majdnem a ház megépülése óta gondos gazdája annak, miért ne lehete tehát ezt együtt tekinteni örökségnek, annak érdekében, hogy a vakok igényeit szolgáló beavatkozások egybeforrjanak végre a ház eredeti architektúrájával?

Az átadás után a nem látó szolgáltatásvezetőjük úgy fogalmazott: “lehoztuk nekik a kezükbe a Lechner ház formáit, amit korábban lehetetlen volt látniuk, megtapasztalniuk". Vagyis sikerült otthonossá tennünk számukra a házukat, ez nekünk mindennél többet jelent.

A hitelesség kérdéskörét sem szeretnénk elbagatelizálni, de egyrészt a villa eredeti állapota a dokumentumok elkallódása miatt ismeretlen, másrészt Lechner saját kéziratai szerint a magyaros építészet keresésekor épületről épületre eltérő formakészlettel játszott. Vagyis épülete egy tisztán esztétikai kísérlet, ami keletkezésekor illeszkedett a kortárs szecessziós stílus nemzetközi trendjeibe, ami a népművészetek felé tanúsított erős érdeklődést. Nem elegendő a hitelességhez, ha ezt az alkotói morált visszük tovább? Vagy hitelesebb lenne a háttérben maradni, hogy semleges távolságtartással, megfejtés és reflexió nélkül alázatosan ünnepeljük Lechner eredetileg könnyed és tét nélküli kísérletét?

LÁ: Amit Péter továbbszövésként írt le, a felújításról megjelent kiadványban ti így foglaljátok össze: "Egy műemlék szerves továbbépítése". A megfogalmazás elgondolkodtató, ugyanis a szerves továbbépítés során nehéz megtalálni azt a gyengéd egyensúlyt, amely nem egyszerűen a formai elemek átvételében látja a folytonosságot, hanem annak lényegi tartalmában. Hogyan látjátok, a tervezés során milyen döntések határozták meg a homlokzati elemek megjelenése mögött rejlő mélyebb jelentést? Hogyan határoztátok meg azt a határvonalat, ami az egyszerű díszítést elválasztja a tartalommal rendelkező formálástól, az atmoszféra átemelésétől?

DMB: Doktori dolgozataink készítésekor sikerült először megfogalmaznunk, hogy a forma nagyon érdekel minket, és ebben azóta sincsen változás. Azt, hogy az építészeti formáról a hazai szakmai közegben hogyan lehet beszélni, nagyban meghatározza még ma is az előttünk lévő építészgenerációk szakmai életútja. Ez a generáció a posztmodern stílus születésekor kezdte építészeti munkásságát, majd a néha felesleges formai burjánzásai miatt gyorsan igyekezett elhatárolódni tőle. A kétezres években az egyetemen a formáról nem, csak az egyszerűségről, a hitelességről lehetett beszélgetni, mi ebben nőttünk fel. Mára azonban a nemzetközi diskurzusban teljesen átalakult a helyzet. Az építészeti eszköztár felszabadulásával tágra nyíltak a formálási lehetőségek. Fontos a kulturális beágyazottság, a fenntarthatóság, a referenciák használata, de ezek mellett újra belefér a humor, a játékosság is. Vannak japán (Sanaa) vagy akár svájci (Luetjens Padmanaban [az építészfórumon idén jelent meg a Miért nem beszélünk inkább a szépségről? c. interjúnk az iroda társalapítójival – a Szerk.]) irodák, amelyek egyenesen formai megoldásokkal határozzák meg szakmai identitásukat. Persze ez önmagában nem eredményezhet jó építészetet, de hiszünk abban, hogy indokolt esetben az építészet lehet formált, játékos is.

Sokat foglalkoztunk azzal, hogy ebben a projektben meddig lehet elmenni. Koncepciónk szerint Lechner a népi referenciáival a népművészet monolitikusságában, naivitásában láthatott számára vonzó kifejezőerőt, így felhatalmazva éreztük magunkat arra, hogy folytassuk formai játékát, nem annak direkt átvételével, hanem egyszerű, naiv formaelemek használatával.

KP: Visszatérve a rendezvényudvarra, mint kiindulópontra: az is látszik, hogy míg a vörös pigmenttel színezett lábazati réteg az összefogást szolgálja, az emeleti rendezvényterem profilüveg homlokzatú tömege jóval inkább az elkülönülésről és kontrasztról szól. A fortélyosan díszített és rétegzett hártyát a főhomlokzati télikerttel analóg módon formáltátok. A transzparens rétegek semlegessége persze jól rejti az emeleti szint irányultságát – ami a földszinti bejárati helyzetek száma és a használat komplexitása miatt nem is olyan egyértelmű. Mégis meglepő és kimondottan nagy energiaráfordítást igénylő fordulatnak látom az oldott és laza szecessziós homlokzatra adott válaszotokat, és érdekelne, hogy volt-e ennek a felvállalt különbözőségnek alternatív elgondolása a tervezés során?

DMB: Minden tervezési feladatnak van fókusza. Figyelmünk centrumában a két épület kapcsolódása, egymáshoz illesztése volt. Sokat foglalkoztunk az udvar kialakításával, a villához kapcsolás lehetőségével, a régi ház felszabadításával. Rendkívül szerencsésen alakult, hogy a megrendelőt sikerült meggyőzni arról, hogy a két épület ne épüljön össze. A kapcsolódás keresése nyomán alakult ki az új épület alsó szintjének szintmagas kéregbeton lábazata. Ennek megfejtését követően érkeztünk a problémához: hogyan építsünk emeletet egyetlen hatalmas rendezvénytér köré. A 300 fős előadó téri igénye egy nagy doboz, ezt nem lehet cizellálni. Olyan korban élünk, amikor már más funkcionális igényeket kell kielégítsünk, mint a századfordulón. A homlokzatokat első körben vakoltra terveztük, függőleges, kannelúrás mintázattal. A ma elérhető korszerű vakolatrendszerek azonban sík felületképzésre vannak kifejlesztve, a kőzetgyapotból formavágott és bevonattal ellátott mintadarab nagyon lehangoló látványt nyújtott. Új épületünk tehát nem indíthatott párbeszédet Lechner vakolatarchitektúrájával, sem tömegformálás, sem anyagbeli kialakítás tekintetében. Ezt követően jött a felismerés, hogy mind formailag, mind lelkületében a rendezvényteret a villa télikertjével kell rokonságba hozni. Vonzó képet kínált egy oszlopokon álló, őszinte struktúrájú előadótér, amely szerkezeties atmoszférájában rímelhet a télikertre. Így alakult ki a többrétegű, mintázott üvegezéssel határolt emeleti tér.

LÁ: Az eredeti épületben megjelenő iparművészeti alkotásokban felfedezhető igényesség, gondosság az új épület formálásában is megjelenik. Hogyan választottátok ki a felhasználni kívánt anyagokat? Az anyagkísérletek során milyen szempontokat vettetek figyelembe? Gondolok itt elsősorban a rendezvényterem anyaghasználatára. A hártyaszerű külső az épület formálását bár párhuzamba helyezi a télikerttel, azonban a rendezvényterembe lépve kevésbé érezhető az a könnyedség, ami a télikert esetén látható. Részben ez okozhatja, hogy a termet kiszolgáló, a gépészetet is heroikus munkával magába foglaló, rétegelt lemezzel burkolt sáv alapvetően tömör fallá áll össze, egyik oldalról elzárja a villa épületének látványát, csak egy oldalon megnyitva a termet a környezet felé. Hogyan érvényesül ez a gondosság az új épületrész belső megjelenésében, alsó és felső szintjén?

DMB: A rendezvénytér előcsarnokának hangulata nagyon jól hozza a transzparenciát, terét a villa hátsó homlokzata dominálja, ezt nagyon szeretjük. A gépészeti tér rafinált megtervezésével pedig megspóroltunk egy pinceszintet, ezek mind komoly eredmények. Az előadóval más a helyzet, ott funkcionálisan előnytelen lett volna a tér nagyvonalúbb megnyitása. A kopolit homlokzat ezért térhatároló, de az oldalsó homlokzatokon burkoló szerepet is betölt. A megrendelő kérése volt, hogy az épület a gyengénlátók számára belülről tompa, szűrt fényt engedjen, kívülről pedig tükröződő, csillogó élményt adjon. Ez megerősített bennünket a tervezett megoldásban.

Ha már a csomagolást használjuk építészeti eszközként, akkor tényleg legyen gazdagon tagolt a csomagolóanyagunk: így merült fel, hogy cakkozottak legyenek az üvegpallók szélei. Ezzel magunk számára feloldottuk a csomagolás, kontra őszinteség építészeti dilemmáját, e minta jelentette számunkra azt a többlettartalmat, amitől biztossá váltunk megoldásunkban. Összességében, igyekeztünk néhány egyszerű eszközzel megadni az új ház tereinek azt a részletképzést, ami a történeti házra jellemző: ilyenek a sinuslemezbe zsaluzott födémek, a hullámos mintázatúra homokfújt kopolit üveg, vagy a bordázott faburkolatok, amelyek rezonálnak a századfordulón dolgozó szakiparosok mesterségbeli tudásukkal létrehozott, előre nem is tervezett díszítményeire.

KP: Áron kérdését kiegészítve annyit tennék hozzá, hogy a munkamódszereteket ismerve aligha találnék testhezállóbb feladatot a DMB-nek, mint a Sipeki Balás Béla villa felújítását és kortárs bővítését. Még a rajzok ismerete nélkül is szinte minden részlet és megmunkált felület mögött látom magam előtt az irodátokra oly jellemző képzműves minőséget, egészen konkrétan, például a sraffozás sűrűségét. Lechner nemzeti építészetet kutató vonalai olyan közeget jelentenek, amelyben a felületi minőségek aprólékos, a struktúra és az ornamentika határán történő megdolgozása remek kísérleti terepet jelent. Nem is beszélve arról, hogy mindez az épület rendeltetése miatt, a taktilitás alapvető igényével is párosul. Külön kihívás lehetett, hogy ezek a rétegek a kivitelezés közben se vesszenek el.

DMB: Igen, nagyon fontos, hogy az építés folyamatáról is beszéljünk egy kicsit.

Mi úgy látjuk ettől finomabb, érettebb lett a végeredmény. Érdekes megállapítás részedről, hogy a vonalkázós irodai rajzi kultúránk összefügghet az épületben létrehozott intenzív felületi játékokkal. Általánosan igaz lehet, hogy az, ahogyan rajzolunk, hatással lehet az építészeti döntéseinkre is. Esetünkben ezt a karaktert tovább erősítette, hogy a taktilis, megdolgozott felületek megrendelői elvárások is voltak.

KP: Az udvaron töltött töprengés után áttértünk a belső terekre. Erős benyomásom, hogy a belsőépítészeti fókusz és kísérletezés az utóbbi években nagyon erősen jelenik meg a munkáitokban. Ez részben a projektek léptékéből is adódik, de ami ebben számomra nagyon szimpatikus, az az, hogy a mai realitások talaján kerestek megfizethető, sok tervezési munkával mégis felnemesített anyagokat. Ezeket a felfedezéseket aztán áthatja mind a feltalálás, mind a fabrikálás öröme. Mintha ezek a munkák erősen interferálnának is egymással: ami az egyikben kísérlet, az továbbfejlesztett megoldás a másikban. Ti láttok ilyen kölcsönhatást más munkátokkal?

DMB: Természetesen, ez így van, egyik munkából öröklődik a másikba minden tapasztalat. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ilyen változatos projekteken dolgozhatunk, és azért is, hogy még a válságos időkben is meg tudtuk tartani a nagyon szuper csapatunkat (Gunther Júlia, Nedeczky Zsolt, Soltész Angéla, Vass-Ónodi Bettina, Weisz Mátyás). Valóban fontosak számunkra a részletek, ahogyan a kivitelezéseken való részvétel, a megvalósítás mikéntjének megértése, megismerése is. Magunk is barkácsoló emberek vagyunk, az iroda első éveiben ez a folyamatos makettezésben öltött testet, később saját építkezéseinken. Nincsen olyan év, hogy hármunk közül legalább egyikünknek ne lenne valamilyen családi fejlesztési projektje. Két gondolat ehhez egy korábbi olvasmányból: a kézbe vett dolgok visszahatnak a gondolkodásra, ezért jó dolog az építést csinálni is, nem csak tervezni. A másik gondolatot már sok alkalommal említettük. Első könyvük megjelenésekor[2] Tom Emerson emelte be az építészeti közbeszédbe a meglévő dolgokra új tartalmat vetítő barkácsoló attitűdjét. Ebben az az állítás tetszik nagyon, hogy a részletképzésen keresztül, a meglévő adottságokat kell új tartalommá fordítani. Ez a fenntarthatóság stratégiája is egyben. Nagyon foglalkoztat minket, hogy a bennünket körülvevő termékek szokatlan, rafinált, új felhasználásának köszönhetően új minőség keletkezzen. Olyan ez, mint amikor a szükségből kell erényt kovácsolni. Ezt az attitűdöt pozitív értelemben nagyon is hazainak látjuk.

KP: Különösen a villaépület és az új bővítés belsőépítészete közötti különbség tűnt fel nekem elsőre. A meglévő épület belakásával bizonyítottátok, hogy akár a legolcsóbb anyagokra hagyatkozva, vagy akár festéssel is lehet a történeti és kortárs rétegeket egyszerre megszólaltatni. Zenei hasonlatnál maradva, ha párbeszédről beszélünk, én úgy látom, az építészet egy különleges műfaj, ahol az alapmű és az átdolgozás (remix) párbeszédében mindkettő egyszerre szól, és ez kényszerűen egyszersmind felül is írja az eredetit. A bővítmény belsőépítészete jóval prózaibb, funkcionálisabb, kisebb hangsúlyt kap, és bizonyára a kivitelezés szakaszában is sok visszalépés történt itt, de úgy tűnik, hogy a tervezői szándék szerint is egészen más világot képzeltetek el ebben az épületben – miért tartottátok ezt fontosnak?

DMB: Szerintünk ennek egyszerű funkcionális okai vannak. Az előadó teljesen más léptékű tér, mint a villa cellás helyiségsora. Kiadható rendezvényhelyszínt kért a megrendelő, így fel sem merült, hogy a tér részletképzését a villához hangoljuk. Emellett mint korábban már beszéltük: a hullámos betonfödém és a bordás faburkolat olyan részletmegoldások, amelyek a tagolást, a befogadást könnyítik, humanizálják a házat. Ezek a részletek mind a villából költöztek át ebbe a térbe.

KP: 2021 óta Falvai Balázs és Török Dávid debreceni oktatói szerepvállalásának lezárultával már hárman közösen tanítotok a BME Lakóépülettervezési Tanszékén. Az azóta eltelt időszak nagyjából lefedi a Sipeki-villa kivitelezését is. Az egyetemi oktatói lét és a tervezői praxis párhuzamossága egyrészt hatalmas vállalás és teher, másrészről az egyetemi közegben mégiscsak az inspiráló párbeszédek lehetőségét szeretjük mindannyian. A villa építése közben számos lehetőség volt arra, hogy a graduális képzés hallgatóit aktívan bevonjátok a folyamatba, de úgy tűnik, mintha az Építőművészeti Doktori Iskolában doktorandusz hallgatóitok frissessége is visszahatott volna a ház részletképzésére. Ráadásul erős megérzésem, hogy a munkamódszeretek, a tervezés makettekkel, gyönyörű rajzokkal megtámogatott folyamata egyszersmind példaértékű és inspiráló minta is a hallgatóitok számára. Hogy látjátok a praxis és az oktatási tevékenység összefonódását e ház kapcsán?

DMB: Bár mindig nehéz a megszokottból egy új dologra váltani, a mából úgy értékeljük, hogy nagyon jól sikerült, felfrissülést jelentett számunkra visszatérni a BME-re. Ismerős volt a helyzet, hiszen a Közép tanszéken diplomáztunk, DLA-ztunk és tanítottunk is Debrecen előtt, de ismeretlen is annyiban, hogy a Lakó tanszékhez semmi korábbi kötődésünk nem volt. Nagyon termékeny számunkra, hogy mindhárman egy tanszéken dolgozhatunk, és karakteresen hozzájárulhatunk a tanszék arculatához. Új élmény volt megtapasztalni, hogy a fővárosban működő számtalan képzés, vagy akár az egyetemen belüli versenyhelyzetben mi az “érdekes", vonzó a mai hallgatói generáció számára, mi biztosít egy budapesti konzulens számára láthatóságot. A mai képcentrikus insta világban a megépült épületeknek már más szerepük van, elhalványulnak mint teljesítmény. Van ereje viszont építkezésre, workshopokra vinni a hallgatókat. A malterszag, vagyis a kézzelfogható dolgok nagy vonzerővel bírnak, úgyhogy megalapítottuk a tanszéken belül a Kraft műhelyünket, új tárgyakon, sok gyakorlattal hegesztünk, barkácsolunk, téglát pakolunk. Kiemelkedő pont volt amikor az AU műhely tagjai, Szederkényi Lukács és Ghyczy Dénes, akik kiforrott látásmóddal rendelkező elkötelezett srácok, minket választottak doktori konzulenseiknek. Számtalan közös kurzuson és izgalmas beszélgetésen vagyunk túl, amelyek szerencsés találkozásunknak köszönhetőek. Az egyetemi lét rendkívüli lehetőség arra, hogy olyan témákban mélyítsük ismereteinket, amelyekre a praxis nem ad lehetőséget. Az elmúlt két évben például mintegy kultúramentő akció keretében pusztulófélben lévő nyaraló sufnikat mérünk fel a rengeteg hozzánk jelentkező nyári gyakorlatos hallgatóinkkal.

KP: Lehet, elfogult vélemény, mégis kitapinthatónak érzek egy tendenciát az utóbbi években, ahogyan generációtok remek építészei – részben a kevés számú hazai pályázati lehetőség miatt – évről évre kis léptékű, alapvetően műemléki jellegű munkák felé fordulnak; hogy aztán ezekben a munkákban villanjon meg rengeteg felhalmozott tudás, a mély megértésre való törekvés éppúgy, mint a játékos formálási kedv. Szinte baráti körötökből gondolok itt most elsősorban a Hetedik Műterem és a Studio Konstella Normafa Síházára, a Monostudio Ligeti műteremházára, a Partizan Architecture cserépváraljai templom helyreállítására, szóval ezeknek a remek projekteknek a sorozatára. De ha távolabbi példákat akarok mondani, kérdezhetném, hogy a munkátokra volt-e hatással nemzetközi előkép (Miller & Maranta Villa Garbald bővítése, Marusa Zorec ljubljanai Plecnik ház felújítása, a Von M iroda munkái (Museum Luthers Sterbehaus)). Hogy látjátok ezt a folyamatot és mennyire merítkeztetek mások hasonló jellegű munkáiból a tervezés során?

DMB: Természetesen nagyon fontosak számunkra is a körülöttünk látható kortárs folyamatok. Ha a felújítási munkák felől közelítünk, megkerülhetetlen Chipperfield Neues Museum bővítése, ahol a teljes rekonstrukció helyett a sokkal érzékenyebb kortárs pótlások útját választották a tervezők. Szerencsére hozzá hasonló bátor kísérletből itthon is találunk szép példákat. Elég csak a veszprémi Dubniczay palota rekonstrukciójára, a Ligeti műterem érzékeny bővítésére, vagy az Arkt szentendrei gyümölcsfeldolgozó átalakítására gondolni. Ezek a munkák nem riadnak vissza sem a múlt újraértelmezésétől, sem az új bővítmények ízesülésétől. Az ő bátorságuk számunkra is inspiráló.

KP: Az interjúval, mint műfajjal tudatosan kibújtunk a kritikus szerepéből, egy ilyen komplex, 120 éves tervezéstörténettel rendelkező ház esetében, kerülve a leegyszerűsítő bemutatást és méltatást természetesebbnek tűnt a kérdezői szerep – nincs olyan mindentudó kritikus, aki pontosabban látná át a tervezés közben hozott döntések hátterét, mint maguk a tervezők. Hogy ne kerüljük meg a feladatunkat, az interjú végén szívesen cserélnénk ismét szerepet, és adnánk vissza a kérdezés jogát nektek: van olyan kérdéskör, téma, amit eddig nem érintettünk, mégis úgy gondoljátok, hogy minket is párbeszédre hívna?

DMB: Nagyon sok mindenről lehetne még beszélgetnünk, mint például arról, hogy milyen látássérültekkel építészetről beszélgetni és épületet tervezni nekik; vagy akár, hogy milyen keretek között lehet ma együttműködni az örökségvédelemmel. Mégis, a projektünkkel kapcsolatban – ahogyan kérdéseitekből is tükröződik – talán a legizgalmasabb témakör, amit érintettünk is, az az építészeti formálás kérdése. Így mivel ti ajánlottátok a beszélgetős műfajt, kihasználnánk a lehetőséget, hogy visszatérjünk ehhez a témához. A formálás kérdése különösen Lechner életművét megismerve foglalkoztat minket. Mára, a klasszikus modern törekvéseit messziről szemlélve, mintha újra erősödő társadalmi elvárás lenne az építészek felé, hogy esztétikával foglalkozzanak. Lassan egy évtizede követjük itthonról, ahogyan a nemzetközi kortárs építészeti színtérben alkotó építészek, korábban soha nem látott módon szabadulnak fel a a formálás határaival kapcsolatban lefektetett dogmák alól. Közhelyszerű, hogy minden kicsit is tetsző dolgot – még a legfenntarthatóbbat is – áthat a kommunikácó, az eladhatóság, a képcentrikus világunkra jellemző esztetizálás.

Amennyiben ezt ti is így látjátok, szerintetek mi itthon miért törekszünk az esztétikai törekvéseinket hitelesítő tartalommal alátámasztani, moralizálva azok etikusságán? Létezhet-e olyan hitelesség, amely csupán személyes kézjegyből, építészeti útkeresésből fakad? A társadalmat feszítő esztétikai elvárások elől elmenekülhetünk-e egy számunkra biztonságos terepet jelentő absztrakt szakmai moralizáló pozícióba?

LÁ: Amikor egy olyan összetett helyzetben készül beavatkozás, mint a Sipeki villa kortárs bővítésének esetében, nagyon sok inspirációs forrást és egy erőteljes atmoszférát kell figyelembe venni. A lechneri megoldások, korabeli újító gondolatok, az ebből eredő karakteres formai és téri helyzetekhez való igazodás, az atmoszféra megőrzése és továbbírása ebben az esetben óhatatlanul túlmutathat a bevett formakészlet használatán – mintegy felhívás keringőre. Sok esetben nem is a moralizáló tartalmat látom a mai építészet formaképzését meghatározó gondolatai mögött, hanem az atmoszférához való kapcsolódási törekvéseket. Ez a fajta tudatosan kísérletező, de sok esetben visszafogott attitűd pedig talán azért is fontos számunkra, mert nem egy aktuális trendbe kapaszkodva hoz létre olyan beavatkozásokat, amelyet lehet, pár év múlva teljesen máshogyan gondolunk, hanem az épület, környezet lényegi részeit próbálja megragadni.

A karakteresség és a semlegesség, az unalmas és az érdekes szűk határmezsgyéjén folytatott állhatatos kutatási, szelidítési, csiszolási munka hihetetlenül időigényes. Hogy ebben a dichotómiában nem a szélsőértékeket, hanem a találkozási felületeket emelem ki, jól jelzi, hogy tervezőként – persze állandó kétségek között – jóval inkább a kötöttségeket élvező, rejtőzködő habitust érzem közelebb magamhoz. A rendrakás és a belesimogatás apró mozdulatait élvezem a napi munkában, miközben élvezettel, őszinte csodálattal figyelem mások kockázatosabb kötéltáncának tanulságait.

Falvai Balázs DLA, egyetemi adjunktus (DMB Építész Műterem, BME Lakóépülettervezési Tanszék)
Török Dávid DLA, egyetemi docens (DMB Építész Műterem, BME Lakóépülettervezési Tanszék)
Kronavetter Péter DLA, egyetemi adjunktus (BME Középülettervezési Tanszék)
Laczka Áron, doktorandusz hallgató (BME Középülettervezési Tanszék)

[1] Claude & Schegenberger, Thomas: As Found The discovery of the ordinary (2001) Lichtenstein, Lars Müller Publishers, ISBN 3-907078-43-8.
[2] Scalbert, Irénée & 6a architects: Never Modern (2013) Park Books, ISBN: 978-3-906027-24-1.

Levélváltások – A Sipeki Balás-villa felújítása és bővítése

Projektinfó

Stáblista