Masznyik Csaba: „Janáky István nem „hazudik”. Legfeljebb téved.”

„De túlozni Janáky Istvánnak is joga van, mint ahogy bárkinek módja van az ő írásait is mérlegre tenni, darabokra szedni, ízekre tépni – vagy megpróbálni megérteni, hogy végül is mit akar.” Janáky István Levelek Árkádiából című előadása először Debrecenben hangzott el, majd a FUGA Akadémia sorozatában Budapesten is hallható-látható volt. Az alábbi szöveg a 2011. november 24-i FUGA esten Masznyik Csaba építész - felkért opponens - elhangzott hozzászólásának szerkesztett változata.

„De túlozni Janáky Istvánnak is joga van, mint ahogy bárkinek módja van az ő írásait is mérlegre tenni, darabokra szedni, ízekre tépni – vagy megpróbálni megérteni, hogy végül is mit akar.” Janáky István Levelek Árkádiából című előadása először Debrecenben hangzott el, majd a FUGA Akadémia sorozatában Budapesten is hallható-látható volt. Az alábbi szöveg a 2011. november 24-i FUGA esten Masznyik Csaba építész - felkért opponens - elhangzott hozzászólásának szerkesztett változata.

Opponencia Janáky István Levelek Árkádiából c. írásához
Budapesti Építészeti Központ, 2011.11.24.

„A nevelés, az ifjak önálló, etikus gondolkodásra való rávezetése volt Karácsony [Sándor] legfőbb szenvedélye – s legfőbb tehetsége is egyben. Kortársainak bírálatára ritkán válaszolt (mivel úgy vélte, ez a mindenkori politikai irányvonal függvényében változik), diákjaival azonban elmélyült kritikai dialógust folytatott. Vekerdi László, későbbi tudományfilozófus 19 évesen került az óráira, ahol meglepetve tapasztalta, hogy az egyetemen bevettnek számító németes tanítási módszer leereszkedő hangnemével szemben itt nyíltan lehet vitázni, hogy senkibe nem fojtják bele a véleményét, s Karácsony azzal kezdi szemináriumát, hogy egy korábbi tévedése miatt hallgatóitól elnézést kér. (…) Vekerdi ugyancsak hangsúlyozza, hogy „Karácsony vallásossága eltért az egyház vallásától; mikor tudtára adtam, hogy ateista vagyok, nemhogy elfogadta, de mindjárt kiszemelt és bevett egy szűkebb csoportba, ahol a vallás belső etikájáról beszélgettünk” (interjú Vekerdi Lászlóval, 1998. november).

Janáky István írásai meghatározóak mind a munkássága, mind a huszadik század utolsó harmada hazai építészete szempontjából. Nyugodtan mondhatjuk, hogy – Makovecz Imre mellett – nincs más olyan kortárs építészünk, akinél a szó, az építészeti írás ilyen következetesen és ilyen mennyiségben lenne az életmű része. Még a szintén jelentős számú és minőségű építészeti írást jegyző Reimholz Péter (aki a nyolcvanas évek végére beleunt, belefáradt, sőt, mondhatjuk úgy is, hogy elvesztette a hitét a teóriában) sem írt olyan megszállottan, mint Janáky István. Nem véletlen, hogy Szalai András a közelmúltban készített DLA dolgozata témájául éppen Janáky írásait választotta, s érthető, ha egy konferenciára írott szöveg várakozásokat kelt.

Én is kíváncsian olvastam végig az árkádiai „levelek” egy korábbi változatát, melyet egy egészen más tárgyban folytatott telefonbeszélgetés után küldött el Janáky István még hónapokkal a konferencia időpontja előtt azzal a kérdéssel, hogy szerintem felolvasható-e ez az írás majd Debrecenben. A 2011. július 10-én kelt válaszomat teljes terjedelmében idemásolom:

„Kedves Pista!
A telefonos beszélgetésünk során azt az egyszerű kérdést tetted fel, hogy illik-e, szabad-e ezt az írást a debreceni konferencián felolvasni.
Rövid válaszom az, hogy: nem!

A hosszabb válaszomat inkább személyesen kellene megbeszélnünk, ha van erre igényed és kedved, a szöveget a kezünkben tartva, mondatról mondatra elemezve a tartalmát, stílusát s a többit, valami kellemes, árnyas helyen. Talán előzetesen annyit, hogy Makovecz mester építészetét és a követői munkáit én másképp ítélem meg: "Sok mindenfélét árulnak a piacokon, a kirakodóvásárokon, a gyanús zsibogókon, minden eladó, az ügyesek mindenből pénzt tudnak csinálni." - írod. Ez még túlzásnak is sok.

Mindezt annak tudatában írom, hogy tudom, semmi jelentősége a véleményemnek, mely csupán egy a sok lehetséges vélemény közül. Nem venném a lelkemre, ha én lennék az akadálya annak, hogy egy újabb Janáky-írás a napvilágra kerüljön, így bízom abban, hogy a válaszom csak akkor bizonytalanít el végképp Téged, ha tőlem függetlenül is erre a következtetésre jutsz.

A szöveged nem elemez, nem értelmez, hanem kinyilatkoztat és gunyorosan ítél: "A díszletmester stílusa a német expresszionizmus, a steineri formavilág, a wagneri preszecesszió és más, innen-onnan összeszedett dolgok elegye.” - írod. Ez nyilvánvalóan nem igaz, sem ebben, sem más formában. Makovecz víziókat, látomásokat közvetít (többek között), ami lehet, hogy őrültség, de van benne rendszer. Magadra rántasz ismét egy olyan sziklagörgeteget - mint a sevillai pavilon idején is - amiből nem tudsz jól kijönni… Felmerült bennem, hogy mi lenne, ha mégis felolvasnád, én pedig a saját szövegemmel válaszolnék… ennek is megvannak a veszélyei…
Üdv! mCs”

Nem így lett. Janáky István mást is megkérdezett, más mást mondott: a szöveg – utolsó előadásként – elhangzott Debrecenben, vastapsot kapott. Tegyük azért hozzá, nem biztos, hogy maga a szöveg aratott ekkora sikert; sokkal inkább az a nyolcvan épület, és még több építésznév, melyek nagy száma éles ellentétben állt azzal a kettővel (egyébként Makovecz Imre és Csete György neve, de itt most nem a név, hanem a „darabszám” számít), melyet valamivel korábban éppen én emlegettem annak illusztrálására, hogy a huszadik század második felének hazai építészete az egyébként igényes történettudományi, művelődéstörténeti összefoglaló művekbe – Romsics Ignác és Kósa László könyveiről van szó – mennyire hiányosan és szakszerűtlenül illeszkedik. (Megjegyzés: nem a politikatörténeti tartalomhoz, hanem a kultúrtörténeti fejezeteken belül a kultúra egyéb területeihez képest torz az építészet reprezentációja. A két könyv összesen tizenkét építészt említ a háborútól mostanáig: Makovecz Imre és Csete György mellett Finta Józsefet, Bán Ferencet, Magyar Pétert, (!) Janáky Istvánt, Reimholz Pétert, Bodonyi Csabát, Ferencz Istvánt, és a fiatalokat, név szerint hármat, Zoboki Gábort, Váncza Lászlót és Patartics Zoránt nevesítik épületek nélkül, csak úgy futólag.)

A vastaps tehát a hazai építészet Janáky István szubjektivitásában is színes válogatásának szólt, kevésbé a kísérőszövegnek, ami abból is feltételezhető, hogy az előadás hallgatói közül többen tartották később tapintatlannak közvetlenül Makovecz Imre halála után közzétenni – a szöveg keletkezési időpontjától függetlenül – ezt a kirohanást.

A szöveg – erről a jelenlévők bizonyára tudnak – pár napja az Építészfórumon is megjelent. Az internetes fórumok logikája szerint a statisztikailag, illetve elvileg lehetséges vélemények többsége a hozzászólásokban megfogalmazódott. Az ott megjelent vélemények nagy részével pro és kontra is egyet lehet érteni, mert éppúgy igaza van annak, aki nem érti, hogy miért ne lehetne a szerves építészetről bármikor őszintén beszélni, mint annak, aki Janáky Istvánnak ezt az írását egyszerűen igaztalannak tartja. (Az erősebb jelzőket meghagyom az acsarkodóknak.) Gerle János indulatosságára is van magyarázat, hiszen Janáky szövege is indulatos. De abban is igaza van egy hozzászólónak, hogy ami igaztalan, az nem feltétlenül és szándékosan hazug. Janáky István ebben az írásában, és a többiben sem „hazudik”. Legfeljebb téved. Téved, ha azt hiszi, hogy a vele rokonszenvezőkön kívül mást is megszólíthat. Mert kihez szól ez az írás? A fiatalokhoz, hogy ne engedjenek a „díszletmesterek” csábításának? Maroknyi emberről lehet szó. Nem hiszek abban, hogy tőlük kellene félteni Magyarországot. De túlozni Janáky Istvánnak is joga van, mint ahogy bárkinek módja van az ő írásait is mérlegre tenni, darabokra szedni, ízekre tépni – vagy megpróbálni megérteni, hogy végül is mit akar.

A júniusban elmaradt együttolvasásra tehát most, utólag kerülhet sor. Sokan mondták, hogy Janáky István írása csupán egy kávéházi pamflet, egy kocsmai tiráda, melyet nem lehet építészeti, pláne nem lehet tudományos szövegként olvasni. A szöveg valóban nem tudományos, ahogy egyébként a konferencián elhangzott előadások többsége sem volt az. Elég annyi, hogy leírt – vállalt – szavakból áll, és ezeket a szavakat számon lehet kérni a szerzőn.

„Építésznek indult díszlettervezők” olvassuk az ítéletet többes számban, miközben tudjuk, hogy az „úgynevezett szervesek” valóságos épületeket építenek valóságos anyagokból. Van köztük néhány olyan valóban, amelyik bevallottan díszletszerű, vagyis jól érzékelhetően, látványosan „beszélni” akar. Janáky István szövegében a díszlet szó a hivalkodóan mozgalmas és feleslegesen bonyolult architektúrára utal, de ez sem illik minden épületre. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy építészeti szándék szempontjából sorba rendezze a Makovecz Imre körébe tartozó építészek házait, elég nagy változatosságot fog találni. Ezek bármelyike értékelhető vagy vitatható önmagában, akár együtt is, de azzal, hogy sommásan díszlettervezőnek titulálunk mindenkit, nem jutunk messzire.

„A nevezett díszletmesterek stílusa az Árkádiában idegen expresszionizmusból, a zaklatott steineri formavilágból, a wagneri dölyfös hitregék képeiből és más, innen-onnan, például az ügyben vétlen Gauditól, az ártatlan jugendstilből, a mit sem sejtő Scharountól, meg a jó ég tudja még hány felől összeszedett alakzatok zűrzavaros elegye. Valahogy Kós Károly híre is eljutott hozzájuk, nekik pedig volt merszük a nevét hamis zászlójukra tűzni.” – olvassuk később. Nem tudok olyan országról, ahol az expresszionizmus magától értetődő lenne. Svájcban, vagy Németországban igen, mert ott vannak hegyek? Gaudí? Scharoun? Melyik előd nem vétlen a követők tehetségében vagy tehetségtelenségében? Vagy rájuk hivatkozni azért lenne tilos, mert az expresszionizmus itthon „idegen”? Pál Balázs vékonyka könyve után a Bercsényi 28-30 adta ki a Kós Károly építészetéről szóló első nagyívű összefoglalót. A szerkesztők szinte mind ott vannak Makovecz Imre körében. Ahogy a Mundus Kiadónál megjelent nagy Kós Károly könyv szerzője is. Letettek valamit az asztalra, nem csupán a zászlójukra tűzték. Értem én, hogy Janáky István ízléséhez Kós Károly kreatív romantikája közelebb áll, mint az expresszionizmus, de az érvei ebben a formában hamisak és igazságtalanok.

Janáky István gúnyolja a „díszletmesterek” ideáit, de az általa kínált alternatívát sem sikerült kézzelfoghatóra fogalmazni. „Árkádia népessége történelme során sokféle népelemből állt össze – írja. Eddig tényszerű. Ennek ellenére a megrendítő mégis az, – folytatja – hogy e viharos változások közepette is, valószínűleg a táj, a história és az emberek szoros, meghitt, konok, sorsszerű, mondhatnánk katartikus összetartozása és más ösztönös, tektonikus szellemi erők révén ki tudott alakulni egy finom, előkelő, választékos, árnyalatos stilisztikai szövetség.” Ezzel a levezetéssel bevallom, nem tudok mit kezdeni, a katartikus összetartozáson pontosan annyit lehetne gúnyolódni, mint a nemzeti mítoszokat tematizáló halandzsán. De nem gúnyolódom, mert ismerem, ismerjük Janáky Istvánt, és pontosan tudjuk, hogy mire gondol. Arra a keresetlen, szerény, anonim építészetre, ami évtizedek óta foglalkoztatja, és kitartóan igyekszik mindannyiunk figyelmébe ajánlani: „Létre tudott jönni egy építészeti viselkedés, – írja – amely a földrajzi környezetétől diszkréten megkülönböztethető, azzal mégis bizalmasan összefonódik. Meg tudott születni egy sokágú, otthonos hazai építészeti morfológia. - Íme, ez az érzékeny, még-még létező, de veszendő alaktan (…).”

Erről érdemes volna beszélni: van-e otthonos (itt honos) építészeti morfológia, létezik-e valamiféle heroizmusmentes anonim alaktan valóban, vagy csupán a tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének elmúló építészeti emlékei és Janáky István kifinomult ízlése találtak egymásra? Miért nem elég erről beszélni – senki sem gondolhatja komolyan, hogy a vidék építészetét az organikusok tették tönkre. A hatvanas, hetvenes évek német divatlapokból és osztrák alpesi házakból származott torzszülöttjei már régen álltak, amikor az organikus építészetnek még híre sem volt.

Egy ország építészeti karakteréről sommásan se így, se úgy nem szerencsés véleményt mondani, de a kevés – szakembertől származó – rendelkezésre álló definícióból Sisa József és Dora Wiebenson magyar építészetről szóló könyvének bevezetőjét, illetve annak egy részét, tanulságképpen idemásolom. Nem állítom, hogy igaz, de ez is egy megfontolandó vélemény: „A magyar építész – akárcsak többi közép-európai társa – inkább a díszítő és kísérletező formák mestere, semmint az elvont, elméleti kérdéseké, és a magyarországi architektúra jellemző tulajdonságai ebben térnek el a nyugat-európai és amerikai építészek munkáitól. A magyar építészet valóságos beszélő építészet, architecture parlante.” (Magyarország építészetének története, MIT, Vincze kiadó, 1998)

Hogy az árkádiai levelek kontextusán belül miért van szükség mégis a drámai előkészítésre, az a következő bekezdésből derül ki: „Árkádia sokáig erőteljes, magabiztos kis ország volt, de történetének utóbbi elkeserítő alakulása folyamán népének jó része túlságosan gondterheltté, apatikussá vált. És hát gyanútlanul megette a dekoratőrök árulta maszlagot. Ráadásul e házalók csalárd, alattomos, akarnok működése az utóbbi időkben összefonódott Árkádia politikai vezetésének együgyű tevékenységével, ami által az ilyetén széllelbélelt díszletépítés szégyenszemre a kultúrpolitika hivatalos részévé válhatott.”

Az első mondat dimenzióit találgatnunk kell: Magyarország a 16. század elejéig volt erőteljes ország, aztán úgy omlott össze (tudjuk, külső-belső okai voltak), hogy a tizenkilencedik század második harmadára (1867) sikerült csak úgy-ahogy ismét összerakni. Ötven évig sem tartott ez a „siker”, újabb, valóban elkeserítő fordulatot vett a történet (1920), s abból a nyaklevesből máig nem sikerült felállni. Nem tudható, hogy Janáky István a gondterheltséget és az apátiát Trianontól számítja-e, de mindegy is: a mondandója lényege az, hogy attól tart, a történelmi mítoszok felelevenítése, a mitikus világszemlélet (nála: maszlag) hamis ideákhoz vezet az építészet területén is. És én beleolvasom ebbe az aggodalomba az attól való félelmet is, hogy a politika által felemelt intézmény, a Magyar Művészeti Akadémia deklarált jogaival élve el fogja dönteni, hogy a mai építészetünkben mi és ki a magyar. Én csak erre a félelemre tudom Janáky István heveskedését és túlzó indulatát visszavezetni.

Ha Fekete György a Heti Válasznak 2011 júliusában adott egyik nyilatkozatát, olvassuk, hogy: „Az legyen az akadémia tagja, akinek nemzettudata művészi munkájában is megnyilvánul. Az egyéni életmű nagysága, a közéleti érdeklődés léte és a vitathatatlan nemzettudat: ez a hármas feltétel. Akiben utóbbi nincs meg, aki gyalázza az országot, ezzel az első kettőnek is csökkenti az értékét.” – akkor Janáky István félelme nem megalapozatlan. Nem kötelező a Magyar Művészeti Akadémia tagjának lenni, de az azért erősen feszélyez, ha valaki azt firtatja, hogy mondjuk a pécsi Schaár Erzsébet Múzeum épületében megnyilvánul-e elegendő nemzettudat.

És az egyébként általam nagyra becsült Ertsey Attila Makovecz Imre emlékére írott mondatait, illetve azok egy részét is rosszkedvűen olvasom: „Majd jönnek a magyarázók, az értelmezők. Reneszánsz ember volt? Mester-típus? (…stb.) Hadd mondják.” – írja. Miért akar engem bárki is (lekezelő hangnemben) megfosztani attól a jogomtól, hogy magyarázzak és értelmezzek? Lehet, hogy a narratívák – a magyarázatok – „időleges érvényűek és horizontálisak”, én a magam részéről mégis maradok a Romsics Ignác történész által vázolt módszernél és az alábbi gondolatokat mind Janáky István, mind a „szervesek” figyelmébe ajánlom:

„Azok, akik eleve hisznek valamilyen végletesen szubjektív történelmi olvasat, egy legenda, egy mítosz vagy akár tudatos ferdítés kizárólagos magyarázó erejében, természetesen könnyen félresöpörhetik, sőt akár denunciálhatják is a szakmáját a „céhes szabályok” szerint művelő „kézműves-történész” gyakran szerény és a végső, nagy válaszokat olykor nem is tartalmazó eredményeit.” – olvashatjuk a történelem mitizálásának elfogadhatatlanságáról szóló cikkében. –  „A történész és közönsége közötti kapcsolat ezért nem is alapulhat máson, mint kölcsönösen megelőlegezett bizalmon: a szerző feltételezi, hogy figyelmesen és a priori rosszindulat nélkül olvassák munkáját, az olvasó pedig azt, hogy a szakember nem csapja be, hanem – Kant útmutatását követve – „érdek nélküli érdeklődéssel” tette magáévá tárgyát, s a szakma konvencionális technikáit alkalmazva vonta le konklúzióit. Ezek az eszközök – hangsúlyozzuk még egyszer – mindenekelőtt a források lehetőleg széles körének áttekintését és kritikai interpretálásukat, a mások által már korábban létrehozott értelmezések elfogadását, vagy forrás- és tényalapú cáfolatukat, s nem utolsósorban saját szubjektivitásunk tudomásulvételét, és ebből következőleg kijelentéseink relativitásának a felismerését jelenti.” (Romsics Ignác, Múltról a mának, Osiris, 2004.)

Ha valaki ezek után azt szeretné, hogy ugyan döntsem már el végre, melyik oldalra állok, annak csalódást kell okoznom. Nem szívesen veszek részt az acsarkodásban. Az „úgynevezett szervesek” is megérdemlik a méltányosságot, Janáky Istvánt sem az ördög szalajtotta. Jogunk volna úgy beszélni az építészetről, tudnunk kellene úgy beszélni az építészetről, ahogy már elfelejtettünk, vagy meg sem tanultunk soha, mert alig volt kitől, mert nem járhattunk például Karácsony Sándor iskolájába, és a „másik ember” megértése helyett az „ez a harc lesz a végső” reflexe működik a zsigereinkben. Nem a meggyőzni, hanem a legyőzni akarás vágya. Szentkirályi Zoltán, vagy a fent idézett Vekerdi László a tanítványai és nagy tisztelői voltak; aki ismerte őket, jól emlékszik, hogy milyen magas fokon tudták ők is a nyitottságukat a műveltségükbe oltani.

Nekem ez hiányzik.

Masznyik Csaba
Budapest, 2011. november 24.