Meghosszabbítjuk Dubajig I. – A közállapotok, a kompromisszum és a vesztenivaló

Borsai Szandra háromrészes cikksorozatának első része, a "közállapot" fogalmának körüljárásával közelít a "Mini- vagy maxi-Dubaj" beruházás megértéséhez. Kompromisszumok hiányáról és szükségességéről gondolkodva próbál eligazodni a beruházás kapcsán felmerülő fogalomrengetegben. A minicikksorozatot Gallyas Luca provokatív illusztrációi kísérik.

A sorozat második és harmadik részében szintén a rákosrendezői beruházáshoz kötődő fogalomhálót szálazza szét a szerző.  

Az építészet közügy, olvashatjuk a felhívásban. Az első cikkben ezzel a nagyobb képpel, a közügyekkel szeretnék foglalkozni. Sőt tágítom a kört: a vizsgálatom tárgya a közállapotok. Úgy gondolom, hogy a beruházási tervek értelmezéséhez szükségünk van arra, hogy megvizsgáljuk, milyen társadalmi, történelmi, politikai környezetben születnek meg.

Próbáljunk meg kisebb, de így is elég nagy ugrásokkal eljutni a közügyektől az építészetig. Vegyük a legnagyobb halmazt, nevezzük el közállapotoknak. Ennek részhalmaza a közügyek, a közügyek részhalmaza a beruházások, a beruházásoknak részhalmaza a városépítészet, aminek részhalmaza többek között a szociológia, infrastruktúra, történet, táj, ökológia, és persze az építészet, amennyiben az építészeten az egyes épületekkel való foglalatoskodást értjük. Értsük most azt. És még nem is beszéltünk a beruházás üzleti oldaláról. Beláthatjuk, hogy egy beruházás esetében annyi érdeket kell egyeztetni és annyi szempont felmerül, hogy a bonyolult és egymásnak ellentmondó viszonyrendszerekben a kompromisszum keresése a beruházás esszenciája. A jelenlegi közállapotok között hogyan is állunk a kompromisszummal?

A nyugati demokráciák fontos eleme az, hogy egyik párt sem tudja megszerezni a kizárólagos hatalmat. A kormányalakítás érdekében gyakran koalícióra kell lépni olyan politikai erőkkel, amik nem ugyanazt az ideológiát képviselik. Ez utóbbi fontos kitétel, mert semmiféle tétje nincsen annak, ha mindketten ugyanazt mondják. Az már pártszövetség. A két-három, alapvetően különböző tábornak úgy kell mozognia, hogy egyrészt az ügyek is menjenek előre, másrészt a saját szavazóik se érezzék szembeköpve magukat. Rá vannak kényszerítve a kompromisszumra. Az óvatos, patikamérlegen kimért, nehezen kiérlelt, sokáig rágott kompromisszumra. Nem engedhetnek túl sokat, hiszen akkor szavazókat vesztenek, de nem merevedhetnek be a frontok, mert akkor megbénul az ország. Amerikában máshogy oldják meg ugyanezt, ott a különböző szinteken különböző időben zajlanak a választások, néhol republikánus, néhol demokrata túlsúllyal, a két tábornak folyamatosan egyezkednie kell egymással. Már a törvényhozó hatalmon belül is működnek bizonyos fékek és ellensúlyok. Szívesen megjelölném forrásként Ésik Sándor vonatkozó írását, de a facebook posztok sajnos visszakereshetetlenek.[1]

A koalíciós kormányról itthon mégsem egy ilyen, a közállapotok szempontjából remek lehetőség jut eszünkbe, nem is eszünkbe jut, mert nekem például eszembe sem juthat, hiszen a 90-es években és a 2000-es évek elején még óvodás és általános iskolás voltam, mégis a gyomromban érzem a szorítást. Pedig vannak történelmi mintáink a kompromisszumra. Rabok tovább nem leszünk, vagy csak egy kicsit, nem is úgy: kiegyeztünk. Nem mindegyik kompromisszum sikerült ilyen jól, esetleg jól indult, de aztán vízbe ölte magát (lásd az Összefogást). Nem minden kompromisszum megköthető, de az, hogy semmilyen kompromisszum ne legyen megköthető az pusztító és felháborító elképzelés. Pedig erre vagyunk kondicionálva, jelzi a gyomrunkban az a kis szurkáló érzés.

A közállapotoknak jót tesz, hogyha különböző szempontok alapján valós, téttel bíró vita kerekedik. De ki szereti a vitát? Jobban szeretem, ha az van, amit mondok. Jobban szeretem, ha magammal is folyton egyetértek. Nem csak egyetértek, hanem igazam is van. Úgy látszólag minden könnyebb. Kultúrája van a tekintélynek, aminek igaza van. A tekintélyt megalapozza a szakmai előmenetel, az életkor, a képzettség, a vagyon, a hangerő, az izomtömeg, a lájkok száma, a pocak. Majd megoldja az, aki ért hozzá, ezt is gyakran hallhatjuk. Aztán vagy megoldja valaki, vagy nem, aki vagy ért hozzá, vagy nem, de magáról azt gondolja, hogy igaza van. Ezt jól példázza, hogy kínosan sokáig azt hittem, hogy a világon minden tudás előállt már, és csak a tudás megkeresésével és elsajátításával kell bíbelődni. De nem, a világ nincsen készen és nem csinálják meg helyettünk mások. Vagy ha megcsinálják, akkor fogadjuk el olyannak, amilyen. 

Folyton igyekszem lebontani magamban ezeket az elképzeléseket. Pótolni az elmaradt Állampolgári ismeretek órát, pedig amikor én jártam iskolába, már többpártrendszer volt. Csak amikor iskolába jártak azok, akik engem tanítottak, még nem volt többpártrendszer. Egy órával jártak előttünk az anyagban, végül inkább matekot tartottak helyette. Különben is, kínos ügyekről, mint a menstruáció vagy a demokrácia inkább nem beszéltünk. Az iskolában azt mondták, majd a szülők, a szülők meg várták, hogy az iskola végezze el a dolgot. Így aztán én maradtam: dolgukvégezetlen.

Kompromisszumot úgy találhatunk, ha meghallgatjuk egymást. Ha nem reagálunk reflexből úgy, mint egy öntudatra ébredő totyogós. Ha nem utasítunk el csípőből mindent, amit a velünk relációban élő, másik Akarat kinyilatkoztat. Felhőkarcoló, azt nem. Hogy miért? Azt nem tudom. Összefelhőkarcolózná azt a szép teret a nagy fehér férfiakkal meg lovakkal. Mondhatjuk azt is, hogy nagyon nehéz kompromisszumot kötni, hogyha szélsőségekből indulunk és akkor is, hogyha túl sok hang szólal meg. Ideális esetben a szélsőségek hasznosak és szükségszerűek. Van miből alkudni. Sosem lesznek elégedettek, újra és újra nekiindulnak, hogy még több teret nyerjenek a saját ügyük számára. A sok hangot is lehet kezelni, hogyha többszintű az egyezkedés. Nekünk, építészeknek, komoly tapasztalatunk van a kompromisszumkeresésben. Már a saját „szakágunkon" belül is rengeteg paramétert kell optimalizálnunk, legyen ez műszaki vagy emberi, de mikor bejönnek a szaktervezők (és egyre többen jönnek, csak jönnek, ajtón, ablakon), akkor szintet lép az együttműködés. Jó lenne, ha a közügyek szempontjából is tudnánk kamatoztatni ezt a képességünket. Persze nekünk is a szavazatok a legfontosabbak. Azt hisszük, hogy van vesztenivalónk.

Álljon meg a menet, beszéljen a maga nevében, háborodhat fel az Olvasó ezen a többesszámon, jogosan. Attól függ, mi az a vesztenivaló és kinek van olyanja. Ez nagy csapda, a régi rendszerből visszamaradt reflex, ami - mint a csecsemőknél - akadályozza a magasabb szintű fejlettség elérését: maradj csendben, mert hallgatnak, figyelnek és elvisznek. Innen? Hová? Amiben hiszek, az a szakmai alapokon nyugvó, nem szélsőséges, de szisztematikus, következetes és állhatatos kiállás kinek-kinek az értékei mellett. Állampolgárként ez a kötelességünk. Szakmagyakorlóként pedig az, hogy a ránk bízott feladatot legjobb tudásunk szerint elvégezzük még akkor is, hogyha a beruházással nem értünk egyet. Építészként keveseknek van - ha van egyáltalán - ráhatása arra, hogy egy beruházás megvalósuljon-e, vagy sem. Sajnálatos, hogy már dolgozni is politikai ügy.

Nem hiszem azt, hogy fontos vagyok, vagy fontos az, amit mondok. Itt most nem csak a halványkék pöttyre gondolok.[2] Önmagában mit ér egy építész? Senki sem pótolhatatlan. A magunk számára, persze, azok vagyunk. Amit mondok, az ráadásul nem hallható és nem látható. Egyrészt nem olvasunk már eleget, másrészt ha olvasnánk is folyton, óriási tömegben jelennek meg írások, címszavak, képek, videók, egyre rövidebb videók. Van harmadrészt is. Az értelmiség teljes súlytalanodása. Ebbe viszont nem szabad se beletörődni, se beletemetkezni. Végezzük el, ami ránk méretett.

De a folytonos kompromisszumkényszer nem korlátozza a szabadságunkat? Hiszen mi a szabadság: ha azt csinálom, amit csak akarok. Ez nem ennyire egyszerű. Inkább bonyolult, de a bonyolult dolgoktól nem kell félni. A zavarostól kell félni.[3] Isaiah Berlin megteremti a negatív szabadság fogalmát:  jogom van arra, hogy mások ne tehessenek meg bármit az én káromra. Mondjuk, hogy éjszaka ne verje szét a fejem valaki egy vascsővel, mert ahhoz lenne kedve. Ez nem kompromisszum kérdése, hogy rendben, a fejem ne verje szét teljesen, de adjon két istenesen nagy pofont és akkor becsszó, nem is találkoztunk. Ez utóbbi viszont egészen jó példa arra, hogy hogyan használja fel a jelenlegi kurzus a korlátlan szabadságát és hogyan surran be a hátsó ajtón azért a bizonyos két nagy pofonért. Nem maxi lesz, csak mini, megkönnyebbülhetünk. Ezeknek a szavaknak a csodálatos életéről a következő részben szeretnék beszélni.

Borsai Szandra

[1] A forrásom egy évekkel ezelőtt közzétett poszt a Diétás Magyar Múzsa oldalán. Az emlékezet pontatlansága miatt csak a gondolat magját tudtam átmenteni. dr. Ésik Sándor a Diétás Magyar Múzsa c. Facebook oldal főszerkesztője.
[2] Pale Blue Dot. A Halványkék pötty című fénykép Földünket ábrázolja a végtelen űrben. A képet a Voyager–1 űrszonda 1990-ben készítette rekordtávolságból, 6 milliárd kilométerről.
[3] Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből https://www.youtube.com/watch?v=JBQtwCR6a9s (letöltve: 2023.12.31.)

Szerk.: Őze Sándor