Az ezredforduló építészetének markánsan meghatározó darabjai a magasházak, a toronyházak, avagy a felhőkarcolók. Miért is épít egyre több város hatalmas, az égbe törekvő tömböket? Lehet presztízs vagy kényszer, praktikum, lehetőség a fenntarthatóságra, de válaszként az ingatlanárakkal való manipuláció is felmerülhet. Most induló sorozatunkban a világban zajló toronyház építési láz különböző formáira próbálunk példákat mutatni, megvizsgálni a jelenséget, ami az adott területen, településen vagy városrészben szükségessé tette – vagy éppen nem tette – az ilyen jellegű beruházásokat. Kitekintünk a nagyvárosok kontúrjait meghatározó felhőkarcolókra, azok társadalmi és építészeti vitáira. Arra, hogy hol, milyen helyet foglalnak el a városban, vagy épp a városból kiszorulva alkotnak új települést a magasházak. Valóban szükség van rájuk? S ha igen, milyen mértékben? Kérdéseket vetünk fel, hiszen az építészet egyik legvitatottabb területéről van szó.
A felhőkarcolók meghatározása aránylag szubjektív. Azt, hogy mit hívunk toronyháznak - vagy mit nem -, bizonyos magasságban határozzák meg: ma a 150 méteresnél nagyobb épületeket szokás így nevezni, de sokszor az is számít, hogy egy-egy épület mennyire emelkedik ki környezetéből. Mindemellett az épületek és magasságok túllicitálása rendületlenül zajlik és újabbnál-újabb rekordokat döntő, nem egyszer leginkább a gazdasági fölényt és az építési technológiai lehetőségek továbbfeszítését bizonyítandó, 300 méternél magasabb szuper-felhőkarcolók nőnek ki a földől. Hogy hol? Az Arab-öböltől Moszkván át Kínáig, túllépve a 800 métert, meg sem állva az új lélektani határig, az 1000 méteres épületig.
Az égi magaslatokba való törekvés egyidős az emberiséggel. A bibliai Bábel tornya az emberek archaikus vágyát fogalmazza meg, miközben a figyelmeztetés is benne van: az egek elérése számunkra kockázatos, tiltott feladat. Már az ősidőkben is világszerte próbáltak tornyokat emelni, a gótikus katedrálisok egymást túllicitálva, "szuper-felhőkarcolóként" tűntek ki a föld felszínéből alig kilógó, egyszerű lakóházak közül. Az isteni hatalmat szimbolizáló hatalmas katedrálisok emberfeletti mérnöki teljesítménnyel és erővel, több emberöltőn keresztül épültek, lenyűgözve - vagy épp rémületben tartva - a település lakóit. Az észak-francia Beauvais városának 13. században elkezdett katedrálisépítése épp a túlzott törekvés áldozatává vált. Mindenáron igyekezett túllicitálni kortársait, viszont 48 méteres belmagasságához már nem tudtak megfelelő arányú és méretű tornyot építeni. 1573-ban a túl ambiciózus, 153 méteres torony összedőlt, a katedrális csonkán maradt, melyet a teljes összeomlástól több évszázada belső tartógerendákkal óvnak.
De nem csak az egyház, a polgárok is szívesen kacsintgattak az ég felé. Ismert példa a toszkán városka, San Gimignano, az azóta UNESCO védelem alá került, tornyokban gazdag sziluettje. A város gazdag polgárai egymást licitálva építettek házaikhoz tornyokat a 13. századtól kezdve, ezzel karakteres jelleget adva településüknek. Ha nem is az ég felé való törekvés, de a terület jobb, biztosabb kihasználása vezérelte a 16. században, a jemeni Sibám városának lakóit, akik a beduin támadások elleni védekezésként masszív és magas tömbházakat építettek. A Közel-Kelet Manhattanjének vagy a sivatag Chicagójának is nevezett korabeli városkában sárból tapasztott téglákból építettek 5-9 emeletes "lakótelepeket". A szétszórt építkezéssel szemben a tömör épületegyüttes alapvetően a védekezést szolgálta. Az akár 30 méteres magasságot is elérő tömbházakból álló település a várostervezés egyik legősibb példája. A település ma ugyan az UNESCO világörökség részét képezi, az elmúlt évek polgárháborúja komoly veszéllyel fenyegeti a felbecsülhetetlen épületegyüttest, így ma már a veszélyeztetett örökségek listáján is szerepel.
A hagyományos értelemben vett magasházak megjelenését a technikai lehetőségek, a mérnöktudomány fejlődése tette lehetővé. Az amerikai polgárháborút követő gazdasági erősödés feljebb srófolta a nagyvárosi ingatlan- és - legfőképpen - a telekárakat. Az 1870-es évek végén a műszaki ismeretek már lehetővé tették a földbe mélyesztett alapokon nyugvó acélváz szerkezet megépítését, amelynek a tűzvédelme is lényegesen jobb volt a korábbi fa struktúrájú épületeknél. Az építéstechnológiai fejődésekkel párhuzamosan megjelent egyéb találmányok, az elektromosság, a liftek, a nagyobb magaslatokat elérő pumpák segítségével megépülhettek a kor ultramodern és egyre magasabb házai. Az első toronyház a chicagói Home Insurance Building, a maga 10 (majd később emeletráépítést kapott) emeletével és 43 méteres magasságával. A William Le Baron Jenney tervezte épület a technika további fejlődésének esett áldozatul 1931-ben: elbontották és helyére, a mára már műemléki védelmet kapott Bank of America Building épült Art Deco stílusban és 163 méteres magassággal. A századfordulóra Chicago üzleti negyedét a 16-20 emeletes felhőkarcolók uralták, ezek építészete iskolateremtő lett. A főleg kereskedelmi céllal épült toronyházak a francia art nouveau stílusjegyeit új formákkal ötvözték, így teremtve meg a jellegzetes amerikai építészeti irányzatot.
Chicago mellett a századfordulóra sűrűn beépített kereskedőváros, New York központjában, Manhattanben is megjelentek az első toronyházak. Az 5. sugárút egyik tompaszögű sarkán több hamvába hullt építkezés – szálloda, majd áruház, a tetején hatalmas elektromos hirdetőtáblával – után, a chicagói Daniel Burnham tervei alapján 1902-ben épült meg a Vasalóház (Flatiron Building) 20 emeletes tömbje. A vertikális reneszánsz palazzónak elképzelt épületet a század első évtizedeiben újabb, egyre gazdagabban díszített, dekorációiban a kor optimizmusát, az iparba és a találmányokba vetett hitet megjelenítő felhőkarcolók követték. Ezt az irányzatot ugyanakkor sokan nem nézték jó szemmel. A városkép elrondítását, a hagyományos épületek elnyomását látták a szaporodó toronyházakban. Egyesek az egymást túllicitáló ingatlan befektetők tömegesen épülő, főleg irodáknak és lakásoknak helyet adó toronyház építési tempót látva már felhőkarcoló mániáról beszéltek. Ez azonban nem zavarta a felhőkarcolók új hullámát, ami az I. világháború után indult meg és a korábbiakhoz képest hatalmas lendületet vett. Az egyre megerősödő gazdasági élet milliószámra igényelte a bérelhető irodáknak, szállodáknak, luxuslakásoknak helyet adó négyzetmétereket. Manhattan - és az egész Egyesült Államok - leginkább ikonikus épülete az 1930-ban átadott Empire State Building lett. A William Frederick Lamb tervezte, Art Deco stílusú, hosszú évtizedekig világrekorder magasságú felhőkarcoló archetípussá vált, a világ számára szimbolizálva az épület adta erőt, a mögötte dübörgő gazdaságot, magát a modernitást. Mindez sokáig csak a hőn áhított Amerika jelképe maradt, ám idővel átterjedt minden kontinensre.
Bán Dávid