„Miért kéne reformálni, ha a fizika törvényei nem változnak?!” – beszélgetés az építészképzésről, problémákról, sikerekről

A Szakkolival beszéltük egy pár éve, hogy mi volt, amikor én még ide jártam, és mondták, hogy képzeljem, még mindig ugyanez van. Elkeserítő volt hallani, hogy megállt az idő.

Sok építésszel dolgozom együtt különböző országban. Az érdekel, hogy úgy segíthessek alakítani a környezetünket, hogy az aktuális kultúra részei legyünk. Érdekel hová tartunk, mi az, ami rólunk szól: az építészet az, ami nem csak a profitról szól, hanem érdekli, hogy merre tart a világ.

A budapesti képzésben voltak ennek szikrái, például a tervezési tárgyakban, az alkotóheteken – furcsa, hogy ezek csak egy hétig tartottak, olyan érzésem volt, hogy ennek végig így kéne működnie - ezeket tudom kiemelni. Az elején nagyon hajtottam, és mindenből 4-5-ösre teljesítettem, aztán a harmadév végére már csak azokat a krediteket csináltam meg, amiket értékesnek tartottam. Mégis kijutottam Stockholmba, és azt láttam, hogy ezzel szemben egy nagyon tömör alapképzésre építenek. Aztán az irodákban azt tapasztaltam, hogy ez nagyon jól jön, hiszen egy építész sosem számolja ki a szerkezeteket. Szerintem butaság, hogy itthon ezt összekeverik. Az építészet ott a kultúra részévé válik, és nagyon sokat foglalkoztunk azzal, hogyan lehet finoman megérteni helyzeteket az alkotói folyamat során.

P.J.: Tehát ott a mérnöki képzés nem olyan hangsúlyos, vagy a tervezés része, hogy odafigyelj a fenntarthatóságra, racionalitásra?

S.F.Á.: A mi stúdiónk volt talán a legelszálltabb kint, de ott is a professzorokon múlt a tervezés menete. Kint egy nagyon ünnepelt közösséget találtam, akik egy szép projektet nagyon megbecsültek. Ez azt jelenti, hogy rengeteget dolgoztál vele, nagyon körbejártad a történetét és az építészetét minden ízében – így szerkezetileg is - megértetted, az eredetiség is lényeges eleme lett.

A kinti évek alatt abból szereztem pénzt, hogy építész irodáknak csináltunk 3D filmeket, ez akkor még nagy újdonság volt. Ezen kívül még elkezdtem tanítani is, először 3D-t, majd tervezést, alkotást is. Aztán egyre több kihívást találtam a médiaművészeti irányban, előadásokat tartottam, majd 2006-ban sikerült a Velencei biennálén először a magyar pavilonba terveztünk egy sikeres kiállítást, majd 2008-ban a nemzetközi válogatásba is bejutottunk.

P.J.: Jelenleg a Prezinek is működik saját iskolája. Az ottani tapasztalatok alapján mit gondolsz, mi hiányzik az itthoni oktatásból? Akár a közoktatást tekintve, aztán majd visszakanyarodunk az egyetemi szférához. És mit tapasztaltál kint Stockholmban, amit úgy ítélsz, hogy itthon is fontos lenne?

A stockholmi iskola kapcsán sok mindent tanultam. Az itthoni építész karon mindenki arról beszélt, hogy ‘ki a tehetséges’, és ez egy adottságnak kezelték. Kint azt mondták, hogy van a ‘hard-working’ és a ‘not-hard-working’ és ez alapján értékeltek. Carol Dweck Mindset című írása alapján a legtöbb mester a rengeteg munkának köszönheti, hogy sikeres lett, és a zsenik nagyon ritkák, a legtöbben a sok munkával teremtenek értéket a többieknek.

A legtöbb mester rengeteg munkával érte el a hatalmas eredményt, akármennyire is nehéz volt ez számukra. Szóval szerintem az egyetemen azt érdemes mondani: Nagyon sokat dolgoztál érte? Ez teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat.

Ráadásul szerintem nagyon szexista volt az itthoni képzés, bár 20 évvel ezelőtt biztos sokkal rosszabb volt. Ezután belecsöppentem a svéd kultúrába... ott teljesen más a helyzet. Zseniális női tanárokkal, kurátorokkal és csoporttársakkal dolgoztam együtt. Ez is nagyot fordított a látásmódomon. Itthon megbénította az egyetemi képzést az előítéletesség.

P.J.: És férfiként miért volt zavaró a sovinizmus?

S.F.Á.: Az alkotómunka csoportos munka. Ha a diákok fele eleve bizonytalan magában, akkor nem tudnak inspirálni, mert folyton kétségek közt vergődnek, hogy ezt valóban jól mondtam-e. Kint ezt nem tapasztaltam, és ennek köszönhetően sokkal dinamikusabb volt az együttműködés.

P.J.: A jelenlegi rendszerben szerintem is statikusan közelítik meg az emberek fejlődését és tehetségét: amid van, az van, ha nem vagy tehetséges, az szomorú és fordítva. Viszont a Covid kapcsán jövő változásoktól azt remélem, hogy van lehetőség a változásra. Szerinted hogyan lehetne ezt elérni itthon? Illetve, amit említettél: a kemény, szorgalmas munka hozzásegítheti az embert a sikerhez, viszont nem mindegy, hogyan végezzük ezt a munkát és mivel foglalkozunk, mert itt a BME-n is keményen dolgozol, de sokszor nincs összefüggés a tárgyak között.

S.F.Á.: A referenciáim megöregedtek. Akkor a Bartlett elég jó suli volt az építész szcénában. A műegyetemen is tepertem, hogy meglegyen a sok munka, pl. épszerk rajz, vagy hasonló, de ez mind olyan volt, aminek fix a kimenetele, és alig bírod a mennyiséget kitermelni. Kint a kreatív folyamatokon van a hangsúly, aminek a kimenetele csak akkor válik világossá, ha nagyon sokat csinálod.

Az otthoni feladatok nagy része úgy éreztük, nem része az építészetnek bár része a háznak, mint a nemzetközi fuvarszolgálat is része annak, hogy megérkezzenek az ablakok Németországból stb. De ezzel nekem nem kell foglalkoznom. Ez azt hiszem rossz irány. És sokszor láttam itthon, hogy sok érzékeny és tehetséges hallgató elvérzik ezen, ami azért nagyon szomorú, mert utána a kreativitásuk nem hasznosul az építész szakma terén. Furcsa ez a rosta, hogy csak azok maradjanak bent, akik képesek ezeket a vizsgákat megcsinálni. Ezzel nem értek egyet.

Mi kell a változáshoz? El kell kezdeni. Magyarországról először úgy tűnt: van, ahol könnyű és van, ahol nehéz és Magyarországon nehéz, tehát máshol biztos könnyű. Aztán ahogy az ember utazik, azt látja, hogy a világon mindenhol van egy kis aktív közösség, ami változást hoz létre. A New York-i MoMA múzeum is egy kis szobából indult. Ha belegondolsz, mindennel ez van: ha elkezded sikerülhet - ez nem egy amerikai duma.

Amikor beindítottuk a Kitchen Budapestet eleinte féltem, mert a műszaki egyetemről hívtunk meg fiatalokat, akik abban szocializálódtak, hogy ’Egyedül kell csinálnod, különben csalsz!’ – ez a legrosszabb üzenet, amit az egyetem közvetít. A lényeg az volt, hogy egy projekt akkor kap támogatást, ha legalább ketten akarják csinálni. Erre a résztvevő introvertált mérnökök, ha muszáj akkor muszáj alapon gyönyörű projekteket hoztak össze egy fél év alatt.

Nem tudom mi lett a jelenlegi tanterv reformból, párszor voltam a jelenlegi dékán, Alföldi György beszélgetésein, amik arról szóltak, hogy milyen koncepció mentén és hogyan kéne megreformálni az egyetemi képzést. És erre az egyik oktató így reagált: “Dehát miért kéne megreformálni, a fizika törvényei nem változnak." Ez így igaz, de a fejlődéshez szándék kell, hogy változtasson, javítson az ember, és a kultúra részévé váljon az oktatás, ilyen zárt hozzáállással szerintem nem közelíthetünk az újítás felé.

Sokszor szerveztünk az említett Kitchen Budapesthez hasonló workshopot, és gyakran nézegették a többiek gyanakodva egymást. Az volt a szabály, hogy mondhatod, ha nem tetszik, de el kell magyaráznod az okát. Az interdiszciplináris alkotások elengedhetetlen része, hogy a különböző területekről érkező résztvevők el tudják mondani, mit várnak az adott projekttől.

P.J.: Visszakanyarodva kicsit az egyetemi képzésre: Hányan voltatok egy évfolyamon Stockholmban? Itthon az elején rengetegen bekerülünk, és utána "hulljon a férgese" alapon gyakoriak a bukások, a szelekció a terhelés alapján megy.

S.F.Á.: Svédországban nagyjából 120-an voltunk egy évfolyamon és a stúdiókban kb. 20 fős csoportokban, de nem feltétlenül ezt látom a központi oknak. Csak tervezési tárgy van a mesterképzésen. Volt bent saját asztalom, és együtt dolgoztunk végig a benti helyünkön - éjjel nappal. Kevés előadónk volt, és inkább közös alkotóterek működtek.

P.J.: Ez persze a jelenlegi helyzetben nehezen kivitelezhető. A Prezi iskolájában például az online oktatás váltását ti hogy éltétek meg? Illetve szerinted ez mennyire lesz az életünk része? – Azért kérdezem, mert az építészetben is nagy dilemma, hogy a 3D virtuális terek mennyire tudnak olyan élményt adni, mint a fizikai környezetünk.

S.F.Á.: Egy apró pontosítást tennék, a Budapest School önálló, a Prezitől független entitás, én is ott voltam az elején de Halácsy Péter és társai építik ezt a szuper projektet.

Az online munka kapcsán most sokan rádöbbentek, hogy feleslegesen ültek reggelente dugóban, hiszen amit csinálnak azt otthonról is el tudják végezni - ez nagyon sok emberre igaz. Én remélem, hogy az oktatás is átalakul úgy, hogy egy része önállóbbá válik, és a közös része pedig sokkal közösségibb lesz. Már lassan 15 éve működik Amerikában az ún. flipped classroom rendszer, aminek a lényege, hogy a tanár elküldi előre a tananyagot, a diák átnézi, és később az órán megbeszélik, és így nem azzal megy el az óra, hogy a tanár beszél egyedül a táblánál. Így sokkal hatékonyabb a tanulás is, hiszen a videót, szöveget akárhányszor vissza lehet nézni. Ehhez valószínűleg idővel muszáj lesz alkalmazkodnunk. Nagyon jó együtt lenni, megbeszélni és egymástól sokkal jobban megérteni.

Az alkotó munkának van egy nagyon racionális, tudatos része, amiben megértem a feladatot, kontextust, elhelyezem alkotást az adott kulturális környezetben. Kik fogják értelmezni a munkámat, kivel kommunikálok? És van az intuitív rész, amiben nincs semmi misztikus, - intelligenciánk így működik – csak kevésbé kiszámítható, viszont nagyon fontos eleme a folyamatnak, amikor hirtelen eszünkbe jut valami, és egy jó tervező feladata, hogy ezt minél jobban ki tudja használni. Ennek egyébként jót tesz, ha az illető jól tud váltogatni a médiumok között. Azt hiszem, hogy a jó alkotómunkának része, hogy inspirálod magadban az intuitív alkotófolyamataidat.

A Prezi elődje egy hajtogatott modell volt, amiből a Nagy Péter Sándorral készített weboldal lett, Enric Miralles barcelonai irodája számára. Először elkezdtünk fémből makettezni, majd a megépített teret felvettük kamerával és ezt a térélményt próbáltuk online megmutatni, így született a weboldal. Maga az alkotófolyamat nagyon megtetszett, és később Helsinkiben csináltunk erre a koncepcióra egy performance-ot. Egy barlangrendszerben vetítettünk projektorral, így a különböző helyszínek és felületek szintén részévé váltak a vetítésnek, az élmény a tér és az információ összekapcsolásából jött létre. És gyakorlatilag ez az alapja a Prezinek is.

Ha nincsenek ezek, akkor nem jutok el a Prezi megalapításáig, mert a különböző környezetben végzett munka segíti az új ötletek előbukkanását. Szóval a 3D biztosan nem elég a tervezés megtanulásához, és jó tervek születéséhez, mert az inspiráció ezekből a különböző helyzetekből fakad, és nyilván a helyszínt is meg kell vizsgálni, mellette írni, olvasni. De ennek része lehet a virtuális tér, ahol a fizikai térhez képest valami új, más típusú inspirációt kaphatunk. Az ember nem tud a saját referenciáin túllátni, és a különböző formátumokban való dolgozás abban segít, hogy észre tudj venni egy új mintát, amit amúgy nem ismertél fel. Szóval nem elegendő 3D-ben dolgozni. De ennek nincs köze ahhoz, hogy hogyan fogunk tanulni.

Nem gondolom, hogy az egészséges, ha minden online működik, de az sem kell, hogy mindenért bemenj az iskolába. A fontos, hogy az arány legyen jó. Mondjuk fele-fele: a makettet meg kell fogni, érezni az anyag minőségét, illatát, de azért, amiért nem érdemes ne kelljen mindenképp egy nagy teremben ülni.

P.J.: Szoktál virtuális böjtöt tartani?

S.F.Á.: A családommal igyekszünk megtartani az egyensúlyt, de a gyerekeim már régóta rajzolnak Ipaden, mert van “Undo" funkció, így sokkal bátrabban mernek kísérletezni, és sokkal gyorsabban fejlődnek. Ha papírra rajzolunk, sokkal jobban megijedünk a hibáinktól, mert ahogy radírozunk egyre csúnyább lesz a felület, így viszont nem az a gondolat jön elsőre, hogy “ez nekem nem megy", hanem mindent újra lehet próbálni.