Migrációs megoldások - Finnország pavilonja

Azok az államok, amelyek nem csak tranzitországai, hanem célállomásai a migrációs hullámnak, másképp gondolkodnak a jelenségről - nekik hosszabb távra kell megoldást találniuk. Finnország elengedte az ideát, hogy a krízis pusztán építészeti eszközökkel megoldható lenne, ezért egy pályázatban komplexebb javaslatokra ösztönözte az építészeket. Az idei Biennále finn kiállításáról Zacher Bendegúz írt.

Egy 60 éve ideiglenesnek épült finn pavilonban a jelenkor problémáját mindig is létezőként kezelni, s akként vizsgálni az egyik legaktuálisabb dolog - ez a finn pavilon a 2016-os Biennálén. Az idei tematikára (Reporting from the front) felfűzött kiállítások közül többen a migráció felerősödéséből következő problémák, jelenségek köré szervezték kiállításukat - például a német, az osztrák, a brit, vagy a finn pavilon is. Dominánsan azok az országok indultak el ebbe az irányba, akik nem csak tranzitszereplői, hanem célállomásai a migrációnak, így sokkal hosszabb távra kell megoldást találniuk. Az említett államok nem egy számukra ismeretlen szélsőséges állapottal találták magukat szemben - a megoldás keresésében bőven van tapasztalata az ott élő embereknek, kormányoknak és építészeknek is. Építészeti szempontból az első számú probléma szinte minden esetben a lakhatás kérdése, melyhez kapcsolódhatnak más, de azzal összefüggő jelenségek, más építészeti problémák is.

A finn kiállítás a Finn Építészek Szövetsége és a Finn Építészeti Múzeum által kiírt pályázat eredményét mutatja be. A problémára olyan megoldást próbál találni, ami túlléphet az építészeti elemek használatán, és valami komplexebb felé törekszik. Bár a pályázat kiírása előbb született meg, mint Alejandro Aravena tematikája, az idei biennále felfogását mégis elég egyértelműen megtestesíti.

A kiállítás címe 'From border to home' - két szélsőséges állapot közti átmenet megteremtése a cél, ami nem csak építészeti, hanem szociális és gazdasági kihívást is jelent. A tervek szerzőinek véleménye a finn körülményekről minden esetben megegyezik: a finn államot segítőkésznek és anyagi szempontból támogatónak vizionálják, az állampolgárok minden esetben az integrációra törekednek és hajlandóak segíteni. Hogy ez a gyakorlatban, mennyire van így, arra a bemutatott anyag terv mivolta miatt nem tud választ adni, de a feltételezés természetessége árulkodó.

Az egyik győztes, a Finnországban található kihasználatlan, romló állapotú irodaépületek problémájából indul ki, adatbázist kreál róluk, majd több lépésben, az ideiglenes és tömött menekültszállástól eljut a hosszútávú tartózkodásra alkalmas lakrészekig, szinte felparcellázza a nagy összefüggő tereket. Mindeközben a szociális integrációt tekinti másodlagos céljának, a helyiek és önkéntesek folyamatos bevonásával az épületbe.

Ezzel szemben a Helsinki Kasbah című pályamű egy disztópia, egy Helsinkiben (egy mostani vidámpark körül) létrejövő, fizikailag és szociálisan zárt muszlim közösség kiépülését vizionálja. Más léptékű épületek, sikátorok jelennének meg - az eredmény inkább valamilyen vizuális művészeti alkotás minthogy építészeti pályamű. Azt fogalmazza meg, hogy „mit ne” (építészeti szempontból is), így helye van a megoldások között.

Ezeken felül van ideiglenes és mobil építéssel foglalkozó, a finn lakást újraértelmező terv és app is. Ezek már nem csak építészeti eszközök, mert ezek már nem csak építészeti problémák. Ennek határait keresi nagyon egyszerű módon a kiállítás. Több terv nyit azzal, hogy egy, a menekültektől független építészeti problémát emel be, majd a kurátor gondolatmenete szerint belehelyezi őket a jelenbe - mint a már említett kihasználatlan irodaházak vagy a ki nem adott lakások Finnországban. A migrációs és az építészeti probléma viszonya ugyanakkor nem egyértelmű, ezért megtörténhet, hogy csak az egyik oldódik meg. A legtöbb esetben az emberi hajlandóság és együttműködés a tervek alapja. Ezzel már túlnő az építész eszköztárán, ami nem hiba, csak további diskurzust és más tudományok bevonását igényeli.

Amire ezek a tervek képtelenek, még akkor is, ha folyamatot mutatnak be, az az alkalmazkodás, hiszen tervek. A migráció egy végtelenül összetett probléma, mely nem zárható le egy tervlap utolsó oldalán. Ennek beismerése a tisztán informatív installáció, ami nem emeli a győzteseket piedesztálra, illetve a sokféleséget nem építészeti eszközzel bemutató pecsételés alkalmazása, amiről a későbbiekben ejtek szót. Ez a hozzáállás a lehető legprogresszívabb, a maga módján finoman kritizálja a biennále fő programjának igazi megoldásokat váró törekvését. (Megemlítendő azért, hogy a többi pavilonban és tematikus kiállításon is megtalálhatóak az építészet határait beismerő, illetve feszegető megoldások.) Azt, amit Aravena kérdez az építészektől, - vagyis, hogy mit tehetnek ők az emberekért - megválaszolja, miközben megjelöl több kiindulópontot is, viszont nem képes igazán kielégítő válaszokat adni.

Az installálás részleteiben több olyan elemet lehet felfedezni, melyek kapcsolódnak a már megfogalmazott törekvésekhez. A kiállítás elsőre puritánnak is nevezhető: egy összefoglaló ábra a migrációs válságról, a kiemelt pályaművek plakátokon, a többi pedig kirakott albumokban. A pavilon kurátorának üzenetéből egy részletet érdemes kiemelni tételmondatként: “Maybe we should stop talking about immigration and housing as temporary questions.” (Talán abba kellene hagynunk a migrációról és lakhatásról ideiglenes problémákként való értekezést.) Ez meg is magyarázza az említett egyszerűséget. Ez csak egy pályázat eredménye, ezen kívül nem akarja kitüntetettebb szerepbe helyezni se a problémát, se a megoldásokat.

Ezzel párhuzamosan a pavilonból való kilépés előtt egy apró választási, vagyis inkább értelmezési lehetőséget kínál fel nekünk a kurátor. A projekteket összefoglaló kis füzet hátulján a
FROM:

TO:
mezőket üresen találjuk, és a kirakott pecsétek segítségével új, saját értelmezést hozhatunk létre. A többi kulcsszó kontextusba helyezése segíthet egy újabb gondolatmenet elindulásában, egy kis szemléleti változást idézhet elő. Nagyon egyszerűen ragadja meg a probléma folyamatos változását, annak sokféleségét. A nyomdázás kicsit az útlevél-pecsételés jelenségére hasonlít – ez különösen akkor tűnt fel, amikor egy másik látogató egy határozott lendülettel csapott oda a pecséttel.

A kiállítással egy időben létrejött egy blog is, ami a folyamatos diskurzusnak és véleménynyilvánításnak kellene, hogy a platformja legyen. Sajnos tapasztalataim szerint ez nem valósult meg, de informálódásra kiváló.

Az egész pavilon inkább gondolatébresztőként fogható fel, mintsem egy konkrét terveket bemutató eredményhirdetésként. Minden megoldásban a hozzáállás az, ami eltanulandó (akár a Helsinki Kasbah indirekt keresgélése is). Önmagában sosem lesz képes ilyen problémákat megoldani az építészet, de ha ezt beismeri, akkor törekedhet rá. A finn pavilon első ránézésre szimpla és üres, paradox módon mégis ez teszi ott, a biennálén tartalmassá.

Zacher Bendegúz