Miskolci fejlesztések VI. – Diósgyőri vár

A miskolci IVS második üteméről szóló sorozatunk folytatásaként mutatjuk be a diósgyőri vár rekonstrukciójának Cséfalvay Gyula és Szekér György által készített engedélyezési tervét. A tervtanácsi beszámolót Zöldi Anna írta, amit Gál Tibor opponenciájával egészítettünk ki.

A Vár u. 24. sz. alatt feltüntetett ingatlan e szerény fedőnév mögött a Diósgyőri Várat rejti, amit – ha máshonnan nem – a történelemkönyvből biztosan ismer még a tanulatlan tanuló-ifjúság is. Éptört órákról emlékezetes, hogy ez a vár a síkvidéki – már nem kifejezetten védelmi, sokkal inkább kényelmi funkciókat szolgáló – gótikus várak példája. A szakember számára egyedülálló művészettörténeti emlék, amely ráadásul a maga korában a csúcsminőséget képviselte. A közönség számára azon kevés romok egyike, ahol a múltat kézzelfoghatóan érzékelheti, átélheti, nem kell térdig érő kőfalak közt bóklászva kénytelen-kelletlen képzeletére hagyatkoznia.

A bemutatott tervkoncepciója a műemlék-helyreállítás alapvető dilemmáját feszegeti: kinek őrizzük a múltat? A szakembernek, aki a maradványokat vizsgálva egyre pontosabb, hitelesebb információkat hagyományozhat az utókorra, vagy a közönségnek – akit némi fellengzősséggel társadalomnak is nevezhetünk. Melynek identitása köztudomásúlag erősen függ a kulturális örökség birtoklásától – elhagyásától. Márpedig tagadhatatlan, hogy a gonosz Jumurdzsák leskelődő fél szeme elé minimum vállmagasságú fal dukál, bokáig érő romok közt a borzongás mérsékelten jelentkezik. A szakember olvassa a romokat, a fejlődésben lévő szervezet mászkál rajtuk. Az élmény nem ugyanaz. A műemlékvédelem didaktikus kiegészítések mellett érvelő gyakorlata a romokat „kötelező olvasmánnyá” változtatta, de azt mindnyájan tudjuk, tapasztaltuk, hogy a kötelező olvasmányok közül egyedül az Egri csillagok válik élménnyé. Persze ebben szerepe van Várkonyi Zoltánnak, Bárdi Györgynek és a vizualitásnak is – s ez utóbbi korunkban vitathatatlanul a befogadás elsőrendű médiumává kezd válni. A Diósgyőri Vár bemutatását tervező alkotók – építész és művészettörténész – ennél is tovább gondolkodtak: az építészet élményszerűségét a tér bemutatásában akarják megragadni. Véleményük szerint a tér az, amely leginkább megidézi a kor gondolkodásmódját – ahogy azt vallják sokan, építészettörténészek és filozófusok egyaránt.

Ezért a rom mivoltában is erős asszociációkat keltő emlék rehabilitációja során a részletek minél teljesebb visszaépítésével az eredeti térstruktúra élményszerűen átélhető bemutatására törekedtek – vagyis visszaépítették, amit lehet. Tervük első változatát a tervtanács műemlékvédelmi szempontból elhibázottnak, fikciókra hagyatkozónak, túlzóan historizálónak tartotta, és nem javasolta engedélyezésre. A jelenleg bemutatott változat a hitelesség és az élményszerűség közti ingatag pallón egyensúlyoz.

A diósgyőri vár királynői birtok volt, kiépítése az egész középkoron át folytatódott, és végeredményképpen a korában a legmagasabb színvonalat képviselte a maga műfajában. Az opponensi véleményt idézve:

„…az egyetlen, amely a maga korában, e tárgyban született „csúcs-építészetet” – lásd analógiaként a párizsi Louvre elpusztult középkori épületét - megközelíthette. Értelmetlen, történelmietlen, de szemléletes: minek kellene állni a diósgyőri vár helyén ma, ha elmaradásunk a világtól ma is csak annyi lenne, mint akkor volt.”

A vár erődítése az 1526-os mohácsi vész után kezdődött meg. Építéséről kevés forrás áll rendelkezésre, alaprajzok a 16-17. századból származnak. Felmérések 1870-től kezdődően maradtak ránk, feltárást 1930 óta végeznek. Adatokat maga a rom, annak kutatása szolgáltathat. A hatvanas években megkezdődött ásatások alapján 1968-ban Ferenczy Károly helyreállítása az akkori műemlékvédelmi szemléletnek megfelelő „avatgard”, kontrasztos módon nyúlt a romhoz. Annak állaga azonban tovább romlott, 1999-ben, amikor a várral újra foglalkozni kezdtek, a felújítást gyakorlatilag újra lehetett volna kezdeni. 2006-ig műemléki karbantartás folyt, 2006-ban elvi engedélyezési terv készült a bejárásra.  Jelenleg a város a diósgyőri várat fontos kultúrateremtő bázisként tartja számon, az épületet - történeti értékeinek megóvása mellett - olyan funkciókkal kívánja gazdagítani, melyek a szerves működés folytán biztosítják annak továbbélését, megoldják a folyamatos karbantartás gondját, és gazdagítják a város kulturális életét.

A terv ezen igénynek megfelelően nyúl az épülethez. A felújítás alapja a részletes kutatás alapján kialakított elméleti rekonstrukció. Az eredeti tér és tömegformák, illetve közlekedési rendszer helyreállítása a romok lefedésének, az állagmegóvásnak a gondját is megoldja, amellett, hogy az újonnan létrejövő terek lehetőséget kínálnak olyan funkciók betelepülésére, melyek aztán életben tartják az épületet. A falmaradványokról sok helyen leolvasható a csatlakozó szerkezetek helye és formája, ezenkívül (sok esetben még álló) analógiák alapján feltételezhető az eredeti állapot. A rekonstrukció mikéntjéről a tervezők úgy vélekednek, hogy annak egyik lehetséges módja a harmonikus illeszkedés – a szakember úgyis észreveszi, hogy mi az újkori hozzáépítés, a laikusnak pedig nem feltétlenül az a fontos.

A rom karakterét eddig is meghatározó négy torony közti kétszintes épületszárnyakat különböző mértékben visszaépítik. Az északi szárnyban maradt meg a legtöbb nyom, itt a gótikus boltozatú lovagtermet teljes egészében helyreállítanák, a déli szárnyban két szinten múzeumi funkciót helyeznének el, a keleti szárnyban a falmaradványok alapján teljes egészében rekonstruálnák a kápolnát, a legkevesebb adattal szolgáló nyugati szárnyban a vendéglátó funkciók kapnának helyet. Ezzel a megoldással zárt várudvar jönne létre, ahol további rendezvények tarthatóak. Ahol lehet, eredeti, vagy azzal analóg helyükre kerülnének vissza a kutatás során fellelt töredékek, a lovagterem esetében a kőszerkezeteket megkülönböztetett felületkezeléssel újra faragnák. A boltozatsüvegek imitálására egy jelzésszerű fémszalagokkal imitált, áttört változat mellett a teljes visszaépítést is elfogadhatónak tartják a tervezők. A falak visszaépítésénél szintén megkülönböztethető, mélyített hézagos, tört kőfalazást használnának, 50 centiméterenként kiegyenlítő rakással. A visszahelyezett nyílások körül – jelezve, hogy ezek formája, mérete feltételezésen alapul – téglafalazást alkalmaznának. Ugyancsak téglasorokkal csatlakoztatnák a kőfalakat a jelzésszerű, pusztán a térlefedést szolgáló, alacsony hajlású, befelé lejtő cinklemez tetőhöz. A jelzésszerűséget fokozandó, a tetőt több helyen megtörve a tetősíkokat különböző magasságba helyezik – ezzel a játékkal utalva a kortárs hozzátételre. A visszaépített kápolnához csatlakozó falakat romszerűen építenék vissza.

A megoldás a tervezők szándéka szerint a védőépület és a rekonstrukció között igyekszik egyensúlyt teremteni a funkcionális igények szem előtt tartásával. Az opponensi vélemény – tekintettel a feladat funkcionális és elvi összetettségére – négy kérdésre keresett választ a tervvel kapcsolatban.

- Szolgálja-e a felújítás a maradványok jó, jobb állapotban való fennmaradását?

- Több hiteles ismeretet ad?

- Hogyan teszi mindezt?

- Jobban szolgálja-e az épület a „megrendelő” közösséget?

A bírálat önmagában is érdekes esszé a műemlékvédelem szemléletváltozásáról (ld. kiegészítés), itt csak a tervbírálat szempontjából fontos válaszokat emeltem ki. A fennmaradással kapcsolatban Gál Tibor leszögezi, hogy gyakorlatban a megőrzésnek a kiépítés az egyetlen hatékony eszköze, bár ennek módja kétségtelenül számos elvi kérdést vet fel. A rekonstrukciók vonatkozásában értékeli a terv törekvéseit, de amellett, hogy elismeri az ilyen látványos helyreállítások sikerességét, mégis amellett érvel, hogy „minden egyes rekonstrukció üdvözlendő, de ebből szerkezetként csak az építhető be, mely közvetlenül meglévő, ráadásul eredeti (!) szerkezethez/töredékhez kapcsolódik, amely annak egykori létét egyértelműen igazolja. A többi esetben – bár önmagában hiteles részlet – de csak installáció/kiállítási tárgyként szabadna alkalmazni.”  Az építészeti eszközökről szólva (hogyan teszi mindezt) az anyaghasználattal, és a beillesztett funkciókkal egyetért, a tetők megmozgatását, és a kápolna stilizáltságát (romfalak közé ékelt teljes rekonstrukció) nem tartja szerencsésnek. A közösség szolgálatába állítással az opponencia teljesen elégedett, a terv eddig megvalósíthatatlan célokra ad lehetőséget.

Összességében a védőépület kontra rekonstrukció elvi vitájában inkább a védőépületre utaló, jelzésszerű, szabad építészeti eszközökkel kialakított megformálás irányába mozdítaná el a jelentős kvalitásokkal bíró tervet. A tervtanács tagjai az opponenciával annak lényeges pontjain egyetértettek. A tetők megmozgatását nem javasolták, ugyanígy megfontolandónak tartották a kápolna rekonstrukciójának stílushűségét – ebben az esetben a szabad építészeti eszközök mellett voksoltak, a tervezőkre bízva a döntést, illetve az esetleges módosítást. A műemlékvédelem jelen lévő szakemberei (Okrutay Miklós, Nagy Gábor) a tervet az előző változathoz képest jelentős előrelépésnek ítélték. A másik, ezzel ellentétes álláspontot Ritoók Pál képviselte, aki ragaszkodna ahhoz, hogy csak olyan részleteket építsenek vissza, ahol a fikció kizárható. Ő a lovagterem rekonstrukcióját sem tartja elfogadhatónak, beérné egy-két boltszakasz helyreállításával. A maga részéről a módosított tervet szívesen viszontlátná egy újabb tervtanácson.

Az ülésen részt vett az ásatásokat a hatvanas években megkezdő Czeglédi Ilona, a helyreállítást tervező Ferenczy Károly özvegye, aki egyértelműen pártolta a vár rekonstrukcióját. Hivatkozott arra, hogy a TV-torony akkor épült, amikor Diósgyőrben a kutatás kezdődött, és most a felújítását tervezik – így a Vár is megérdemelné a gondoskodást. Felmerült a várárok vízzel elárazatásának lehetősége, és ezzel a Vár hajdani, festői látványának helyreállítása – de mint kiderült, a várárokban házak állnak.

Összességében a tervtanács a romesztétika és a rekonstrukció közti vitában az utóbbi mellett tette le a voksát, meghaladva a Reimholz Péter által didaktikus protézisnek (aranyfog!) titulált szemléletet. Ugyanakkor minden résztvevő – építészek, régészek, műemlékes szakemberek és a hatóság emberei – egyetértettek abban, hogy ilyen jelentőségű műemléket minimum a Nemzeti Múzeumnak kellene kezelni, nem a helyi önkormányzatnak,- ezt a tervtanács állásfoglalásában külön kiemelte. Az opponencia megállapításait elfogadva, a kápolna és a tető kérdéseinek újragondolásával a tervtanács a tervet engedélyezésre javasolta.

Zöldi Anna

SZAKBÍRÁLAT

Tárgy:    

A bírálatra a terv egy sorozatát 05. 03-án vettem át. A dokumentáció a tervezett állapot alaprajzait, metszeteit, homlokzati nézeteit tartalmazta. (Egyéb műszaki-, vagy tudományos előkészítő anyagok nem voltak csatolva). A bírálat tehát az átadott anyagra szorítkozik.

Előrebocsátom, a tervezők ”reménytelenül” nehéz feladatra vállalkoztak. Annyi, és néhol ellentmondásos igénynek kell tervüknek megfelelnie, hogy ez a körülmény akadályozza egy folyamatos gondolat megvalósítását. Funkcionális kötöttségek, adottságok, műemléki-, szakági előírások, anyagi korlátok, rekonstrukciós lehetőségek, építtetői elvárások, akadálymentesítés, „romkontúr” és működőképesség stb. stb. Ha a tervezés bonyolult, a bírálatnak is annak kellene lennie. De inkább más tárgyalási szempontot javaslok. Nevezetesen: a bírálatban az engedélyezés szempontjából – valószínűleg- legfontosabb kérdésre szorítkozom, jelesül: a tervezett épületek és a jelenlegi állapotok értékvédelmi/műemléki értékelésére ill. ezek szempontjaira.

Ezért nem foglalkozom a tervezett funkcióknak az épülethez, és egymáshoz való viszonyaival, részletezettségével. Nyilván ezek „zöld lámpa” esetén jobban átgondolhatóak, kidolgozhatóak. Ugyancsak nem mélyültem el a műemléki rekonstrukciók hitelességén sem. Ezeket úgyis ebben jártas, kiváló kollégák készítették. Hasonlóképp elhagyom a véleményem a rendezési tervvel kapcsolatos kérdésekről és sok más fontos problémáról is.

Részletes kifejtés:

A vár építészettörténeti jelentősége: E témában nem hivatottként, inkább szubjektíven csak annyit szeretnék kiemelni, hogy Magyarországon kevés királyi székhely/rezidencia maradt fenn „olvasható-élvezhető” állapotban. A diósgyőri e kevesek egyike, ráadásul az egyetlen, amely a maga korában, e tárgyban született „csúcs-építészetet” – lásd analógiaként: a párizsi Louvre elpusztult középkori épületét - megközelíthette. Értelmetlen, történelmietlen, de szemléletes: minek kellene állni a diósgyőri vár helyén ma, ha elmaradásunk a világtól ma is csak annyi lenne, mint akkor volt. A vár jelentőségét számunkra tehát kiemelkedően fontosnak tartom! Ezért általában minden olyan tervet pozitívnak tartok, melyek ezt az értéket a lehető legnagyobb mértékben segítik megőrizni, fenntartani, kifejteni, ill. közösség szolgálatába állítani.

Ennek fényében az alábbi szempontok szerint végeztem a terv bírálatát. Röviden a vár jelenlegi állapotához képest a terv segíti, vagy nem, a fenti célok megvalósulását:

1. A maradványok jó-jobb állapotban való fennmaradását?
2. Több hiteles ismeretet ad?
3. Nagyon szubjektív, de egy tervbírálatnál nem kerülhető meg: hogyan teszi mindezt?    
4. Jobban szolgálja-e a „megrendelő” közösséget?

1.Segíti-e a maradványok jó-jobb állapotban való fennmaradását?

Az kérdés többé-kevésbé egyszerűen megválaszolható. A romok épületté való kiegészítése, vagy épületbe foglalása, - egyszerűen szólva használata - hosszú távon egyetlen igazi esélye ezeknek a romoknak, (épületmaradványoknak). Ezt igazolja a műemlékvédelem eddigi teljes gyakorlata. Számtalan esetben találkozunk olyan templomokkal, lakó- és középületekkel, ahol – általában jól látható módon is - korábbi épületek/részek csak „befoglalás” árán maradtak ránk. Arra is rengeteg a példa, hogy a romként fenntartott emlékek pusztulása folyamatos. Mivel az egész rom védőépületbe foglalása (optimum) nem választható megoldás, a „befoglalás” – ráépítés, funkcióba állítás jó, kipróbált eszköz, de – nem vitatom - kompromisszumokkal jár.

Az ún. „kiépítésekkel” szemben azonban több megfontolandó érv is van. Ezek közül néhány:

- „romesztétiká”-tól való eltérés:

Bár a terv a rom karaktert nem mindenütt és nem egyforma mértékben szünteti meg, kétségtelen azonban, hogy e tekintetben gyökeres változást hoz. A „fenntartandó romnak”, mint megközelítésnek sok kiterjedt, érvényes szempontja, érvei vannak - egészen filozófiai mélységekig -, de a védelem szempontjából ezek szinte mindig használhatatlanok.

- „eredeti állapot”-tól való eltérés, vagy „sosemvolt állapot” létrehozása:

Ebben az álláspontom az, hogy egy 600 éves épültnél eredi állapot nemigen található, vagy sok eredeti található. Ebben Ferenczy Károly 60-as években létrehozott helyreállítása is „új, sosemvolt” állapotot eredményezett. Valamennyire emlékezve a „kiépítésre” vonatkozó vázlataira, nehezen állítanám, hogy ami elkészült az a „végleges” szándéka lett volna, hanem inkább bonyolult kompromisszumok eredménye. Teljes mértékben tisztelve Ferenczy kvalitásait, munkájának itteni vitathatatlan értékeit, azt gondolom, ebből a lehető legtöbbet meg kell őrizni, de nem lehet a pozitív lépések akadálya. A tárgyalt terv ezért egy, a jó irányban tett lépés! (hogy több vagy kevesebb szárny/szint bevonható-e a tervezett programba, az már szándék és forrás kérdése).

2.Több hiteles ismeretet ad?

A kérdéskörben, mármint a rekonstrukciós törekvésben a terv különösen erősnek tűnik és igencsak látványosra is sikerült. Kétségkívül ráéreztek az épületnek még meglévő rekonstrukciós potenciáljára. A falakon olvasható szintek, boltozatlenyomatok, nyílásfülkék és a kőtárban lévő kőanyag, töredékek már korábban is továbbgondolásra sarkalta az egykor itt dolgozó szakembereket. Ennek az eredője a tervben a meglévő falakra felfutó további szintek, a rekonstruált boltozatok, ajtók, ablakok, belső faltagolások stb. Azonban minden kortárs utalás, szándék ellenére, a tervezett épületek az „eredeti” állapot (részbeni) helyreállítását, a visszaállítás benyomását keltik. Anélkül, hogy belebonyolódnák miért, hol, hány, milyen részletekbe, azt kell mondanom, minden egyes rekonstrukció üdvözlendő, de ebből szerkezetként csak az építhető be, mely közvetlenül meglévő, ráadásul eredeti (!) szerkezethez/töredékhez kapcsolódik, amely annak egykori létét egyértelműen igazolja. A többi esetben – bár önmagában hiteles részlet – de csak installáció/kiállítási tárgyként szabadna alkalmazni. Csak két példa: a visszaépítendő gótikus nagyteremnek az udvar felé eső ablakai a tervben nem gótikusak. Miért? Talán, mert a gótikus ablakok töredékei nem kerültek elő (még?), reneszánsz viszont bőséggel. Akkor ilyet terveznek elhelyezni. Hogy valaha ilyenekre kicserélték őket, vagy nem és épp ezekre, - nem tudni. Nyilvánvaló, hogy ez nem rekonstrukció, hanem fikció. A második: Ez a felfogás szükségszerűen kényszerré is válik, és néhol zsákutcába vezet (lásd: déli szárny rekonstruálni szándékozott szobasorát, melyet – nyilván célszerűségi okokból- egybenyitottak).

Számomra nehezen lenne elfogadható az a szellemű épület, ahol most nem létező új, komplett tömegek, terek, szintek hitelesítésére, önmagukban hiteles, de „ismeretlen származású” részleteket használunk. Nem tartom jónak, hogy a tervezet épület azt állítja magáról „egyszer ilyen voltam”, mikor (szinte) biztosan tudjuk, hogy nem. Az építészetben a valóság és az illúzió keveredése ősi - ma is gyakori - fogás, de a műemlékvédelemben, mely jó esetben/részben tudomány is, nem szerencsés eszköz. A történeti hitelesség a rekonstrukciók tervezésénél alapszabály! Persze kisebb-, sőt nagyobb mértékű ilyen „rekonstrukcióról” a múltban és a jelenben van bőséges példa, még hazai is jó néhány akad és igen népszerűek is. E kérdésben tehát sok eredményt is látok, de az eredmények felhasználásának módjában – sok esetben - erős kételyeim vannak.

3. Hogyan teszi mindezt?   
Csak néhány felvetés:

Tömegalakítás:

Az udvar épületszárnyakkal való ismételt körülvétele – akár teljesen zárttá tétele - előnyös változást hoz. Visszaadná az egykori struktúra építészeti hatását. Ez az egykori épület legfontosabb gondolatának rekonstrukcióját jelenti. Ugyanakkor nem érzem indokoltnak a lapos- és magastetők egyidejű alkalmazását (lásd: kápolna) ill. a kápolna tömegének mesterségesen kialakított „magányát” sem. A négy középkori torony miatt az új beépítések nem keltik, nem kelthetik azt a benyomást, hogy az „új” ránő, elfedi a „régit”. Erről magasságuk, minden egyes homlokzatot keretező hangsúlyuk gondoskodik. Ezért fontos, jó részletnek tartom, hogy a hiányos torony nem kerül kiegészítésre, és nem tervezik magastetős lefedésüket sem. Ha úgy tetszik, a „romkontúr” leglényegesebb elemei így is meghatározóak megmaradnak.

Funkcionális „nyomás”:

Rendkívül fontos, hogy a tervezett funkciókból nem fakad olyan mértékű műszaki terhelés/követelmény (pl. alapozások, szerkezeti igények, gépészet, tűzvédelem, kiszolgálási igények stb.), ami jelentős átalakításokat, bontásokat stb. igényelne.

Anyagok, technológiák:

A tervezett, nagyobbrészt hagyományos anyaghasználatok, alkalmazott technológiái problémamentesen illeszkednek a meglévő szerkezetekhez, azok – szükség szerint - könnyen eltávolíthatók, módosíthatók, létesítésük jelentős eredeti szerkezet elbontását nem igénylik.

4. Jobban szolgálja-e a „megrendelő” közösséget?

A terv számomra itt egyértelműen a legsikeresebb. Bár mint jeleztem, nem tudom, hogy alakult ki a jelenleg szereplő programcsomag. A várakra gyakran találnak ki hasonlóakat. A terv legfőbb erénye, hogy a tervezett működtethető épületekkel új, eddig megvalósíthatatlan lehetőségeknek nyit kaput. Talán joggal feltételezhető, hogy egy akkora városnak, mint Miskolc, megvan az anyagi is szellemi ereje egy „új” középület nívós tartalommal való megtöltésére, megvalósítására, működtetésére. Várhatóan épületként sokkal inkább ki tudja majd használni lehetőségeit, jobban be tud épülni a város- és a tágabb közösség tudatába és vele a vár történeti, építészettörténeti értékei is. Jobban, mint „rom korában”.

Összefoglva: az épületek megfogalmazásánál nem erőltetném a „mindig rekonstruálni” eszközt. Ennek a valódi, megalapozott lehetőségei nagyon is korlátozottak. Ez a mód a programot nem tudja igazán mindenűt kiszolgálni, vagy – mint igyekeztem rámutatni - nagyon is vitatható módon. Ezért a rekonstruálható részleteken túl, a többi esetben az építészeti eszközök szabadok, ezért sokkal célszerűbbek, alkalmasabbak lehetnének. A rekonstrukciós kényszerből szabadulva szívesebben javasolnék inkább védőépület jellegű felfogást, a belső udvar felé leginkább. Olyat, mely anyaghasználatában, szerkezeteiben hasonlóan nívós, nagyvonalú, mint az eredeti épület volt, azonban attól szerényebb, „hátrább marad”, avval nem konkurál. A terv módosítását, továbbtervezését javaslom.

Gál Tibor
építész