Nagyapám Háza: ilyen volt 2015-ben

2015-ben három helyszínen zajlott a Nagyapám Háza mester-inas képzés. A program azoknak kínál kíváló gyakorlati lehehetőséget, akik nem csak tankönyvből, hanem kétkezi munkán keresztül, igazi mesteremberek mellett szeretnék megismerni a hagyományos házépítés fortélyait. Krizsán András beszámolója. 

2012-ben indította útjára a Falufejlesztési Társaság Építész Tagozata, Krizsán András DLA építész projektgazda kezdeményezésére és vezetésével a Nagyapám Háza mester-inas képzést. A Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat támogatásával évről évre megvalósuló program olyan gyakorlati képzés a népi építészet iránt érdeklődő fiatalok számára, ahol a jelentkezők élőben, eredeti épületeken tanulhatják meg a hagyományos házépítés mesterfogásait és technikáit. A képzésben résztvevők a legkiválóbb mesteremberek mellett dolgozhatnak, akik a gyakorlatban ismerik a borona falas házépítés, a zsúpfedés, vagy a patics falas ház készítését. Az idén nyáron három helyszínen folyt képzés. Az elsőn, Vácrátóton, Radev Gergő okl. építész irányításával egy öreg vízimalom tetőszerkezetét állították helyre a fiatalok, és mentették meg az épületet a pusztulástól. 

A második helyszínen, Tiszaföldváron, már évek óta Rácz Miklós építész, régész irányította a munkát, ahol egy helyi védelem alatt álló szabadkéményes lakóház és istállójának helyreállítása volt a feladat. A régi ablakok és ajtók festése, a léckerítés felületkezelése és a döngölt padló készítése mellett, az inasok megismerhették Tiszaföldvár és a Tiszazug épített örökségeit, és a Gulyás-ház eddigi felújításának eredményeit és tanulságait. A harmadik táborában, Oszkón a Hegypásztor Kör közreműködésével, Bihari Ádám, Radev Gergő és Medvey Boldizsár vezetésével tovább folytatódott az előző évben elkezdett boronafalas régi présház újjáépítése, a tavaly nyáron már jól bevált alkotótábor formájában. A tábor ideje alatt a jelenlévők megismerhették a kévekötés, tető zsúpolás, valamint a sövényfonatos paticsfal tapasztásának ökologikus folyamatait, megérezve a kaláka – a közös munka, közös cél – erejének közösségi élményét is.






A 2014 nyarán már szerkezetkész állapotba állított présház, - vagy ahogy a Vasi hegyháton mondják a pince- , egy hagyományos kéthelyiséges szőlőhegyi épület. A ház végében egy boronafalakkal határolt ún. „hordótér” található, ahol a hegy féltett kincsét, a bort tárolták. Az épület első felében pedig egy talpas-keretvázas fonott sövényfallal szegélyezett ún. „préstér” található, ami egy födém nélküli technológiai helyiség, és a tájegységre jellemző bálványos faprésnek ad helyet. A tavalyi famunkálatok – a talpas keretváz, a fonott fal, a boronafal, a födém és a fedélszék – befejeztével idén nyáron a felületképző munkálatokon volt a sor. Ezek közül is a két legfontosabb, a tapasztás és a zsúpfedés adta az idei képzés témáját. A tapasztás alapanyagát a helyben kitermelt föld biztosította. Az oszkói talaj egy kellően agyagos, de nem túl kövér, mondhatni tapasztáshoz ideális föld, amit előszeretettel használtak a környék házainak tapasztásához, padlók terítéséhez. Hogy a gyakorlati népi fortélyok mellé elméleti műszaki ismeretet is kapcsolhasson – lévén a program résztvevőinek többsége fiatal építészmérnök hallgató - a tábor egyik délutánján Holczer Veronika és Bihari Ádám egy vályogépítészeti workshop keretén belül bemutatták a Franciaországból hozott földépítészeti ismereteiket is. Ezen elméleti tudással pallérozva már szinte gyerekjátéknak tűnt a pince tapasztása, amihez a vályogot a tereprendezés során kitermelt földből, közvetlenül a „lábuk alól” vették és rostálás után egyből sárnak kevertek. Az előre kikísérletezett próbatapasztások igazolták a helyi népi építők bevált receptjeit miszerint a vályoghoz „minél több” szalmát és töreket kell keverni. Ezek után gyorsan elkészült a boronafal hézagtömítése, de a fonott sövényfal tapasztásához már nagyobb mennyiségű sarat kellett felhasználni. Lenyűgöző élmény látni, hogy a vessző és sár találkozásából egy ilyen zseniális épületszerkezet, tapasztott sárfal jön létre ilyen rövid idő alatt, és anyagi ráfordítás nélkül válik más minőséggé az anyag.

Az oszkói mester-inas képzés másik gyakorlati témája a hagyományos zsúpfedés készítése volt. Ennek során a mesterek elmagyarázták, hogy a legfontosabb és egyben leginkább időigényes munkafázis a zsúpkévék előkészítése és kettőzése. Mindehhez a tavalyi alkotótábor alkalmával kézzel learatott és betakarított rozsszalma adott alapanyagot. A hatalmas lerakatból először a kellően hosszú kévéket kellett kiválasztani, majd kezdődhetett az előállítás folyamata, a rozstábláról érkező kévék cséplése és fésülése. Ennek az igen fontos műveletnek a gazdasági okon túl praktikus magyarázata is van, ugyanis a zsúpnak megkötött szalma, csépelés nélkül, nedves időben előbb-utóbb kihajtana a tetőn, és a rágcsálók és madarak kedvelt etetőjévé válna, ami nagymértékben csökkentené a fedés élettartamát.






A csépelt szalmát ezek után egy külön erre a célra kialakított ún. fésülőasztalon kellett megtisztítani a törött, rövid száraktól és a szálak közé került gaznövényektől. Az így kapott hosszú és egészséges rozskötegekből már készülhet is a zsúpkéve. Sokféle kéve létezik, de a környező tájegységre és a hasonló kialakítású pincék héjalására leginkább a fejes és szoknyás kéve a jellemző. Az utóbbi csak annyiban különbözik a fejes kévétől, hogy a szalmaköteg nem az alsó, vágott végen, hanem a közepénél kettőzik. Maga a kévekötés a folyamat legizgalmasabb fázisa, ugyanis itt válik ismét a mezőgazdasági alapanyag építőanyaggá: a kicsépelt és kifésült szalma köteg kövér zsúp kévék alakjában, a népi építészet zseniális építőanyagává. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek az eljárásnak, és az egész tradicionális házépítésnek a racionalitását, hogy miként alakul át a cséplés után mezőgazdasági hulladékként megjelenő szalma, minden egyéb hozzáadott összetevő nélkül, pusztán az emberi lelemény és tudás segítségével egy akár 25 évig szolgáló tetőfedéssé.

Bár a kévék felkötése a tetőre szintén fáradságos munka volt, a kévekettőzés után már igazi élmény és látványos feladat. Az első sor az eresztől indult, ahová a „szoknyás kévéket” kellett felkötni, kalásszal felfelé. A követő sorokba már a „fejes kévék” kerültek, kalásszal lefelé, az eresz irányába kötözve. A léctávolságot a kívánt fedésvastagság és a kévék hossza (vagy minősége) határozta meg. A gyors és ügyes munkáskezeknek köszönhetően, a napokon át verejtékezve előkészített, több ezer darab kéve szinte egy szempillantás alatt bedolgozásra került. A zsúpmesterség nagy tanulsága, hogy a látványos, alkotó munkát, a zsúp tetőre való felkötését, legtöbbször egy hosszú, fáradságos előkészítő munka, a végtelen számú kéve kettőzése előzi meg. Talán ettől a bedolgozott időtől és energiától lesz igazán szép és magával ragadó az eredmény, a kész zsúptető.






A „Nagyapám Háza” mester-inas képzésben részt vett fiatalok számára a gyakorlati ismereteken túl idén is hasznos tapasztalást jelentett, hogy a népi építészet nem hagyományos értelemben vett építőelemeket használ, hanem maguk az elsődleges alapanyagok (fa, sár, szalma) állnak össze az emberi kéz munkájának felhasználásával közvetlenül épületszerkezetekké. Ahol sosincs semmiféle mesterséges adalékanyag, energia-igényes technológiai sor, nincs közvetett állapot és hulladék. Bár napjaink építéstechnológiája a hagyományos, népi építés e logikájától már nagyon rég eltávolodott, jó volt látni, hogy még ma is él és használható az a tudás, amivel nagyapáink otthonaikat, gazdasági épületeiket építették. A hagyományos házépítő képzéseken részt vett fiatalok, az ott elsajátított ismereteikkel, ezen a szellemiség irányába tettek egy nagy lépést.

Jövőre folytatjuk!

Krizsán András DLA projektgazda
Bihari Ádám főszervező