"Nem szeretnék olyan építészként dolgozni, aki állandóan rohan, késésben van, éjszakázik..."

Sólyom Benedekkel (Építész Stúdió), a Rákóczi Gimnázium egyik felelős tervezőjével, a 2006-os év Média Építészeti Díjának nyertesével Pásztor Erika Katalina készített interjút.

EF: Először is gratulálok a díjhoz, ami tulajdonképpen kettő, mert nem csak a zsűri, hanem a közönségszavazó nép is a Rákóczi gimit ítélte a legjobbnak. Most arra lennék kíváncsi, hogy hogyan néz ki az a tervezői praxis, ami téged sikeressé tesz. A tervezői praxis minőségét és milyenségét - szerintem - alapvetően négy dolog befolyásolja: az egyik, hogy min dolgozol, másik a társak, akikkel együtt dolgozol, a harmadik a megbízók, akiknek dolgozol és a negyedik, egyáltalán nem mellékes ügy, az a személyes háttér, ami a szerencsés embernek energiát ad, mástól adott esetben energiát vehet el. Nézzük akkor sorban. Melyek az általad legfontosabbnak tartott munkáid?

Sólyom Benedek: Valahogy úgy alakult, hogy az utóbbi néhány évben főleg oktatási épületekkel foglalkoztam. A díjat a Rákóczi gimiért kaptuk, s ez az interjú ennek apropóján készül, de volt egy másik gimi, a Medve utcai általános iskola és gimnázium, amin 2000-2002 között dolgoztam, s ami sok szempontból előzménye ennek a munkának, és időközben volt egy másik, egy veszprémi óvoda is, amit most ősszel avattak fel.

A Medve utcai gimi szintén egy rekonstrukció plusz bővítés volt, az alapkérdések ott is azok voltak, hogy a régi épületből mennyi maradjon meg, mi legyen a régi és az új viszonya. A Medve utcai giminél még az egész történet meg volt spékelve egy halom római kori régészeti lelettel is. Az is egy számomra kedves gimnázium lett és a visszajelzések onnan is nagyon jók, tartom a kapcsolatot a tantestülettel és az igazgatónővel is. Ha néha visszamegyek, látom, hogy a gyerekek jól érzik magukat és szerintem ez a legfontosabb.

Nagyjából 2000 körül, a pasaréti Rimanóczy-féle autóbuszvégállomás tervezésével foglalkoztam, ami szintén rekonstrukciós munka volt. Itt az volt a legérdekesebb, hogy a változó környezetnek megfelelően egy védett műemléki épületbe is bele lehetett nyúlni. Az épület első részének funkciója, a buszvégállomás megmaradt, viszont a hátsó homlokzatot teljesen újra lehetett fogalmazni. Ott eredetileg fáskamrák és WC-k, alárendelt funkciók voltak a ház épülésének idejében. Mára teljesen megváltozott a környezet, és jó ha erre reagálunk, így most hátul egy viszonylag menő étterem van.

Mindezeken gondolkozva fogalmazódott meg bennem, hogy igazából azokat a feladatokat szeretem, illetve volt szerencsém olyanokban részt venni, amelyek kulturális célú, városszövetbe ágyazott feladatok, és amelyekben - nem a klasszikus műemléki értelemben vett - rekonstrukciós jelleg is benne van. Igazából több házat azért sem sorolnék fel, mert egyrészt túl sok lenne, másrészt ez szorosan összefügg az Építész Stúdió történetével is.

EF: Mióta vagy az Építész Stúdióban?

SB: Tizennégy éve diplomáztam, azóta folyamatos a kapcsolatom a Stúdióval, számtalan ismert épület tervezésében részt vettem. Itt a Stúdióban csapatban alkotunk. Aki ismeri a Stúdió munkásságát, annak biztosan feltűnik, hogy különböző összeállításokban alkotunk, nyerünk el egy-egy megbízást. Itt is van átmenet, ami arról szól, hogy egy pályakezdőből hogyan nő fel az ember a feladatokhoz, a mesterekhez, a kollegákhoz. 1992-ben diplomáztam Balázs Misinél a középtanszéken, és tulajdonképpen véletlenszerűen kerültem ide. Az inasévek után, amikor még a Stúdió sem volt ilyen ismert, és elég sokat foglalkoztunk városrendezéssel, értékkataszterekkel, 1996-ban felvettek a mesteriskolába.

A mesteriskola után - s ez nagyjából egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Stúdióba is kezdtek jönni a komolyabb megbízások - elvégeztem a doktori iskolát, a DLA képzést. Tavaly szereztem meg a DLA fokozatot a Medve utcai iskolával. A DLA képzés és fokozatszerzés a napi munka kis részét foglalhatta csak el, mert párhuzamosan csináltam az egyéb munkákkal. Nagyjából ez az időszak egybeesett azzal, amikor az Építész Stúdió is felfutott. Dolgoztam közben a Science Park néven futó munkán, később a Kapás utcai irodaházon, és rengeteget pályáztunk, hiszen a megbízások nagy része pályázatok révén jön be. A Rákóczi gimi is egy meghívásos-, a veszprémi óvoda pedig egy nyílt tervpályázat volt.

 

EF: Hányan vagytok az irodában?

Tizenegyen vagyunk itt építészek, ebből kilenc vezető tervező. Két fiatal van, aki diploma utáni pályakezdő, és a titkárnőnk. Legtöbben már nyolc-tíz éve együtt dolgozunk, nagyon kicsi a mozgás. Egy-két srác volt csak, akik hat-hét év után elmentek.

EF: Hogyan szervezitek a munkát? Hogy tudtok ennyien ilyen sok megbízáson dolgozni egyszerre?

SB: Az a koncepciónk, hogy a munka szellemi részét bent szeretnénk tartani a Stúdióban, manuális részét pedig kiadni. Így megoldható, hogy két-három ember végigvisz egy projektet a pályázattól a megvalósulásig. Kiadjuk a feldolgozást, és van már négy-öt olyan kisebb építésziroda, akik nem csak mechanikus feldolgozók, hanem viszik az egyeztetési vonalat, vagy a szaktervezőkkel való kapcsolattartást, sőt bizonyos mértékig a tervezésben is résztvesznek. Kiviteli szinten nyugodtan rájuk lehet bízni a részletek kidolgozását. Mi az építészeti koncepciót próbáljuk meg kézben tartani, ezt semmiképpen sem adjuk ki a kezünkből, viszont a tervfeldolgozásban és a szakági koordinálásban igyekszünk segítséget igénybe venni.

Meglehetősen hektikus a munkával való ellátottság még egy ilyen nagy cégnél is, mint a miénk. Házon belüli szakági tervezőkkel és feldolgozókkal nem is lehetne gazdaságosan működni. Van, amikor egyszerre három partnerirodát is igénybe kell vennünk és van amikor magunk csinálunk mindent, mert pályázgatunk. Mindig mi vagyunk a generáltervezők, de általában már a engedélyezési tervnél beszállnak a partnercégek. Nagyobb házaknál az engedélyezési terv feldolgozása is olyan feladat, ami két-három embernek túl nagy lenne vagy teljesen feleslegesen lekötné őket. A partnercégek kiegészítik a mi munkánkat. A koncepciót alapvetően kézben tartva néha megkérjük őket, hogy bizonyos részfeladatoknak nézzenek utána, járják körbe a lehetőségeket, és aztán megbeszéljük. De ez azért inkább a kiviteli tervre jellemző. Néha ötven ember dolgozik nekünk, ha mindenkit beleszámolunk, és van amikor elég, ha csak mi dolgozunk.

EF: Milyennek látod ma a tervezési szolgáltatások megrendelőit? Melyek azok a problémák, amelyek leginkább megnehezítik a tervező dolgát?

SB: Fiatalabb koromban nekem is volt néhány próbálkozásom családiházas megrendelőkkel. Nem egy irigylésre méltó világ. Néha ide a Stúdióba is becsörög egy-két nagyobb villa, irodaház. Van, aki fontosnak tartja, hogy ki tervezi a házát és ezért nevesebb építészt keres meg. Ezekkel a munkákkal nagyon sok vesződség van. A nagyobb irodaházas megbízásoknál pedig meg kell küzdenünk a multinacionális sztenderdekkel, amikor például a megrendelők centiméterre meghatározzák a kötelező traktusmélységet. Sokszor teljesen lemerevedett ideáik vannak, és sok olyan lélektelen dolog, amikhez ragaszkodnak. Ilyen körülmények között mindig kell valamit találni, ami meggyőzni őket, hogy mozduljanak ki ebből a globális beskatulyázott világból. Ez sikerül is néha.

Az oktatási célú épületek viszonylag hálás munkák, mert ezeknek az önkormányzat a gazdájuk, ahol nincs sztenderd, nincs hozzáértő ember, úgyhogy viszonylag szabad kezet kapunk amellett, hogy az iskola helyiségigényét figyelembe vesszük és egyeztetünk az igazgatóval, vagy a tantestülettel. Pár ilyen beruházást már láttam, és meg kell mondanom, a közbeszerzés rettenetesen pénzpazarló. A közbeszerzés nyilván egy szükséges szűrő, hogy biztosítsák a tisztességes versenyt, de rengeteg áttétet jelent és rengeteg pénzt elemészt. Nem tudok pontos arányokat mondani, de ha valahogy ezt gazdaságosabban meg lehetne oldani, akkor több pénz maradna magukra a beruházásokra. Ha csak azt mondom, hogy a közbeszerzést bonyolító kb. ugyanannyi költséget visz el, mint a tervezés, ez eléggé irreálisnak hangzik, pedig igaz. Ugyanannyira irreális, mint egy ingatlanközvetítő, aki a multiknak értékesíti az irodaházat, az majdnem annyit kasszíroz, mint maga a tervező. Aránytalanságok vannak. Elfolyik a pénz.

A bonyolító az, aki a közbeszerzés kiírásától kezdve az épület műszaki átadásáig bonyolítja a dolgot, néha szószerint. Ők versenyeztetnek, műszaki ellenőrzést végeznek, tartják a kapcsolatot az önkormányzattal, a kivitelezővel, ütemezik a forrásokat. Az önkormányzat nem képes erre, ezért adja ki ezt a munkát egy külső bonyolító cégnek. Az egyik esetben például az történt, hogy gyakorlatilag elfeledkeztek arról, hogy egy iskolát be is kell rendezni. A végén persze nagy kapkodás volt. Sajnos mindig nagyon kevés pénz marad a belsőépítészetre, és elég szomorú, hogy a gyerekek kínai gagyi székeken ülnek és csak alacsony színvonalú bútorokra marad pénz.

EF: Mennyibe került a Rákóczi gimi például, ha nem titok?

SB: Az önkormányzati beruházás eleve húsz százalékkal drágább, mint más beruházás, mivel az önkormányzat nem igényelheti vissza az áfát. A Rákóczi gimi mindennel együtt kijött bruttó kétmillárd forintból, ez körülbelül nettó 180-200 ezer Ft-os négyzetméterenkénti árat jelent, attól függően, hogy beleszámítjuk-e a környezetrendezést is, amiben benne van az egész terület parkosítása.

EF: Mennyire fontos neked, hogy egy ház a lehető leggazdaságosabb legyen?

SB: Igyekszünk mindig gazdaságos megoldásokat keresni. A veszprémi óvodánál kifejezetten kemény tárgyalásokat kellett folytatnunk a költségcsökkentések miatt, annyira nem volt pénze az önkormányzatnak. Iszonyú igénytelen megoldások is felmerültek, de aztán szerencsénk volt és sikerült meggyőzni az önkormányzatot, hogy maradjon, ami kell.

EF: Foglalkozol-e fenntartható építészettel, ökológiával? Próbáltatok-e ilyen megfontolásokat érvényesíteni például a Rákóczi giminél?

SB: Ökológiai önképzésre sajnos nincs időm, de megpróbálok nagyjából képben lenni. A Rákóczi giminél teljesen direkten nem foglalkoztunk fenntarthatósági kérdésekkel, de ha azt nézzük, hogy mindkét gimnáziumnak a homlokzatburkolata a régi szárnyak bontott tégláiból épült, akkor ezt lehet akár egy cirkulációs dolognak is felfogni. Az ideológiai folytonosság volt a vezér szempont, és bár eredetileg nem volt bennünk kifejezetten ökológiai indíttatás, amikor két jó dolog összetalálkozik egy megoldásban, akkor annak mindig örülünk. Pályázatok szintjén sokkal bátrabban vetjük fel az alternatív energiafelhasználást, de mivel ezek mindig nagyobb kezdeti beruházást igényelnek, forráshiány miatt általában kikerülnek a programból. Az önkormányzatok általában nem tehetik meg, hogy egy nagyobb induló forrást biztosítsanak - ami aztán később visszajön -, mert valahogy a forráselosztási rendszerek máshogy működnek.

EF: Kérdezhetek a háttérről, az otthonról is? Hogy élsz, amikor éppen nem dolgozol?

SB: Ahogy rendezettnek tűnik ez a Stúdió, és keretet ad a szakmai létnek, úgy ezt a rendezettséget otthon is szeretem. Van négy gyermekem, ami elég sok apai feladatot ró rám, és ez a két dolog elég jól kiegészíti egymást. Nem szeretnék olyan építészként dolgozni, aki állandóan rohan, késésben van, állandóan stresszeli magát, állandóan éjszakázik, hétvégézik. Mi is így kezdtük tíz-tizenkét évvel ezelőtt, általános volt a hétvégézés és az éjszakázás is, de ezt szerencsére kinőttük, vagy profiábbá vált a munkák megszervezése. Természetesen egy pályázatnál előfordul, hogy benn vagyunk hétvégén vagy nem lehet valamit félbehagyni fél hatkor, de igyekszünk, hogy ne legyen konflikus a családdal. Szerencsére ez itt mindenkinek fontos. Jövőre már nem én leszek az egyetlen négygyermekes apuka, sőt Cságoly Feri is már többszörös nagypapa. Egyszer összeszámoltuk, hogy legalább huszonöt gyerek lenne, ha egyszer behívnánk az összeset a Stúdióba. A gyermekeim másfél évestől hét évesig orgonasípszerűen érkeztek lány-fiú-lány-lány sorrendben. A feleségem teljes állású anya, előtte öt évig tanított egy középiskolában, neki most a gyereknevelés a fő feladata, és persze én is igyekszem segíteni, amennyit tudok. A Stúdió előtt van a reggeli műszakom: felkelés, öltöztetés, iskolába, óvodába eljuttatás, ebben aktívan részt veszek, és hat óra után van napzárta, fürdetés, fektetés, úgyhogy ez eléggé húzós. Nem nagyon járunk el sehová, de megpróbáljuk az egymással való kapcsolatot szinten tartani, ami ilyenkor a legfontosabb, aztán majd amikor megnőnek a gyerekek, akkor több mozi meg ilyesmi szóba jöhet. Most inkább kirándulgatunk hétvégenként a gyerekekkel. Ez más műfaj, mint egyedül utazgatni, de meg lehet oldani izgalmasan is.

EF: Ez egy elég egyszerű, népmesei kérdés lesz, amit szeretek mindenkitől megkérdezni. Az iparon adtam olyan tervezési feladatot a videós hallgatóknak, hogy csináljanak interjút egymással, amiben elképzelik magukat 10 év múlva, s ha lenne egy jótündér akitől kérhetnének bármit, találják ki, hogy mit szeretnének. Persze, kicsit bárgyú kérdés, de eddig még mindig akadtak érdekes válaszok. Van-e valami, amit fiatalon sikeressé lett építészként szeretnél még elérni? Te mit kívánnál a jótündértől?

SB: Jól érzem magam a munkában és a családomban is, nagy kívánságaim nincsenek. Egy olyan ember ül előtted, akinek viszont háromszor ennyi energiára lenne szüksége. Ez volna az első, ami eszembe jutna. Nem akarok közhelyeket mondani, de a mai gazdasági helyzetben egyáltalán nem biztos egy ilyen neves cégnek sem a hosszútávú jövője. Kompromisszumokat kötni nehéz feladat, a megvalósítás mindig küzdelmes, még egy nagy beruházásnál is a forráshiányok miatt. Mindeközben nagyon résen kell lenni, hogy az ember ne maradjon le pályázatokról, viszonylag frissen tudjon egy pályázatra valami olyasmit bedobni, amitől azt meg lehet nyerni. Itt a Stúdióban mindenkinek vannak egyéni ambíciói is, de ezt próbáljuk félretenni, és valahogy úgy gazdálkodni saját és egymás energiáival, hogy mindig legyen egy ütőképes csapat, ami rá tud állni egy-egy érdekes pályázatra. Hála istennek, most van munkánk, de nem biztos, hogy mindig lesz. Ha a jótündértől még kérhetnék valamit, akkor azt kérném, legyenek továbbra is sikeres pályázataink és házaink.

Budapest, 2006. december 4.