Nyáj, pásztor, kutya

A helyzet kicsit hasonló a kistelepülések intézményeinek racionalizálásához. Eltűnik az iskola, majd a posta, bezár a bolt, aztán elköltöznek az emberek. Ha a fővárosi rövidlátás hagyja meghalni a vidéki építészeti közéletet, akkor saját maga sem számíthat jobb bánásmódra a globalizálódó építészeti közegben. Az európaiság éppen abban rejlik, hogy a helyi értékeket kontextusba tudjuk helyezni. Csereszabatossá pedig akkor válunk, ha az érték az értékkel összevethető lesz.
Horváth András, a Dél-Dunántúli Építész Kamara elnöke reagál Ertsey Attila Betelt a pohár című nyílt levelére

A legkevesebb, amit mondhatok: a szívemből szólt Ertsey Attila a Betelt a pohár című nyílt levelében! Az egyes részletkérdésekben van vitatkozni valóm, de a pohár és annak betelése ügyében semmi. Átszakította a gátat, miszerint birkanyájként tűrjük, ami velünk történik.

A birkanyáj domesztikált formájában három elemből áll: nyáj, pásztor, kutya. Nem nehéz kitalálni a hasonlatban a szerepeket, a pásztor = hatalom, a kutya = a jogi környezet. Hogy bármely eredményt is elérjünk valaha, ezek együttműködését kell vizsgálni, és nem lehet lebecsülni egyik elem érdekét, szerepét sem. A „jó pásztor” ideáját most talán ne erőltessük, bár erkölcsi tanítása nem ártana, ha eljutna az illetékesekhez. A pásztor szűk érdeke, hogy mi legelgessünk, ő meg levágjon, de minimum megnyírjon minket. A kutya rendet akar tartani, és mindenek előtt szolgálni a mindenkori gazdáját. De mit is tehet a nyáj? Azon kívül, hogy jámboran béget, azért van még némi mozgástere. Például összezárhat, aztán előre engedheti a kosokat, használhatja a szarvát, rúghat a hátsó lábával, megteremtheti a belső kommunikációját, és nem utolsó sorban bízhat az evolúcióban.

A hasonlattal való hülyéskedés után a lényegre! A politikai, jogi, gazdasági, társadalmi és kulturális környezet általános vizsgálata elengedhetetlen, az e fölötti vita gerjesztése nem csak szakmai, de értelmiségi feladatunk is. Megmaradásunk alap-pillére azonban mi magunk vagyunk! Ki kell lépnünk a magunk számára kreált kényelmes homályból, egyeseknek az elegáns (trendi) elefántcsont tornyukból. A homályban rengeteg kollégánk él, aki soha nem vette a fáradtságot, hogy körülnézzen a világban, nem megy el kiállításra, koncertre, szakmáját méretes szabóként műveli, soha nem vitatkozik, és gondolatait nem tudja rendezett formában közzétenni. (Hadd hivatkozzam az orvosok presztízsét fenntartó latin nyelven való beszédet, vagy a hatalmi pozíciót jelentő, és közvetlen fájdalmat okozó jogi bikkfanyelvet.)

Meg kell állítani a közéletben a jogi-közgazdasági diktatúrát, helyre kell állítani a szakmák és hivatások becsületét és hitelét. Nem lehet megúszni, hogy az építészek megint helyet keressenek a közéletben, melyhez azonban felkészültség, műveltség, minőségi munkavégzés és kitartás kell. Hitelünk is csak akkor lesz, ha munkánk eredményeként épített környezetünk jobbá válik. Pécsiként jelzem, az ország nem csak Budapestből áll, és önkritikusan hozzáteszem: van élet Gyűrűfűn is. Amíg nem látunk ki a giga és mega-projektek üzleti bűvöletéből, és nem tartjuk fontosnak az Ertsey Attila által említett saját lakásépítést, amíg hagyjuk, hogy üzletember-álépítészek és kontárok tömege gyakorolhatja szakmánkat, amíg képtelenek vagyunk elérni, hogy az élet minden szintjén településfejlesztési és építészeti kérdésekben hozzáértő építészek bevonásával döntsenek, ne sok jóra számítsunk.

Azért még egy csavart megengedve, úgy hiszem, a kutya közelebb kell álljon hozzánk, mint a pásztor – már ha birkák vagyunk. Hiszen mindketten négylábúak volnánk, próbáljunk tehát vele szót érteni. Kezdjük ezért a szabályok területén, és alkalmazzuk a „kevesebb-több” elvét. Nevesítsük a dereguláció elemeit, mondjuk meg mi a fölösleges, mi az ostoba, mi a rossz és kártékony, aztán keressünk hozzá támogatót, előterjesztőt. Racionalizáljuk a jogi környezetünket, adjuk vissza a személyes felelősség értékét. Ertsey Attila, és a számos hozzászóló által máris remek gyűjtemény van kialakulóban.

Hozzátenni valóm van bőven. Talán a hozzászólások adnak egy indító muníciót a vita továbbvitelére, és felszínen tartására. Jó lenne, ha a „Betelt a pohár”^© felirat hosszan ott maradna a vezető címsorok között. A tematika kiszélesítésével tehát értelmét látom a konkrét probléma-gócok feltérképezésének.

1. A településrendezés mára inkább jogászkodássá vált, és egyre kevesebb köze van az építészethez. A jogi csűrcsavarok bizonyítottan a zavarosban halászók számára teremtenek nagyságrenddel jobb fogásra lehetőséget, mint a hivatástudattal, hittel és etikai tartással megáldott/megvert építtetők, tervezők számára. A paragrafusok, a bürokrácia, a bizottságosdi elrejti a személy felelősségét, és szinte sporttá teszi a határok átugrását, a szokásjog, a közösségi normák megszegését. Az utolsó szubjektív elem a normatívákra épülő jogi világunkban az Építési törvény emberhez méltó és esztétikus épített környezet kialakítására vonatkozó előírása. Ennek megítéléséhez szükség van a szubjektumra, a megfelelő kompetenciával felruházott építészre, vagy építészek csoportjára, már ha a végrehajtó hatalom betartja a törvényt. Még mielőtt ezt az utolsó ésszel, szaktudással megítélhető elemet is eltüntetik...
2. A főépítészi hálózat. A magyar települések nagyobbik része úgy menetel Európába, hogy nincs a településfejlesztést felügyelő építész szakember az önkormányzati szervezetében. A 3167 magyar település közül 340-nek van főépítésze, ami alig több mint 10%. Ez részben pénztelenség, részben szűklátókörűség, részben rosszul értelmezett önvédelem miatt van, ti. nehogy belelásson valaki a mi kis helyi uram-bátyám kapcsolatrendszerünkbe. Valójában viszonylag kis állami forrás aktivizálásával nagyszámú település lenne érdekelt főépítész (főépítészi feladatok ellátásával megbízott építész) foglalkoztatásában. Ki kell dolgozni a feladat ellátásához szükséges minimális alkalmassági feltételeket, meg kell teremteni a feladat presztízsét. Az már a mi ostobaságunk is, hogy nem fedezzük fel az ebben rejlő munkalehetőséget, hiszen kis települések csoportja akár eltarthatna egy építészt, aki a megbízás mellett elvégzi a kisebb-nagyobb tervezési feladatokat.
3. A tervező kiválasztása. A közbeszerzési törvény és a tervpályázati jogszabály szigorú kereteket ad a tervpályázatok kiírására. A nemzeti értékhatárt elérő szolgáltatások esetében – a bővítés, felújítás bizonyos esetei kivételével – tervpályázatot kötelező kiírni. Ennek ellenére a kikerülésnek számtalan technikája létezik (korábban alapított szerzői jog, a projekt kivitele gazdasági társaságba, projekt pályáztatás, simli, mutyi stb.), melyek közül a nyílt közbeszerzési eljárás egy sajátos öszvér eljárás, mely azonban az épített környezetre és szakmánkra nézve mérhetetlen veszélyeket rejt. A közbeszerzési eljárást, a szakmánk minden korábbi tiltakozása ellenére sikerült odáig „fejleszteni”, hogy mára a tervező kiválasztása nyers és durva árversennyé vált. Ajánlom minden magára valamit adó kollégának, egyszer próbálja meg: kalkulálja ki az általa méltányosnak tartott árat, ossza el kettővel, és nézze meg az eredményhirdetést. A nyertes ennek a felét ajánlotta. Nem tudod annyira letolni a gatyádat, hogy ne ajánljanak mélyen alád!
   Szakmánk sok év alatt sem tudta elérni, hogy a közbeszerzési eljárásban a referenciát ne darabszámra, négyzetméterre, beruházási költségre mérjék, hanem minőségre. A referencia legyen az árral minimum egyenrangúan értékelhető elem. Következik ebből, hogy a bíráló bizottságban (hasonlóan a tervpályázathoz) kötelezően részt kell vegyenek a szakmai szervezetek, akik ezt a szempontot meg tudják ítélni. Legyen minden kiírónak joga előnyben részesíteni azt az építészt, aki tevékenységével leginkább megérdemelte a bizalmat, hiszen a pénzüket bízzák rá.
   Megoldás lenne a bajra a tervezési munkák versenyeztetésének egységes és önálló jogszabályban való rendezése, ahol a tervpályázat, a referencia pályázat, és a referencia és árverseny feltételei és bírálati szabályai kerülnének rögzítésre.
4. A közbeszerzési eljárás egyik legbizarrabb eleme, a szerző kizárása – az előkészítésben való részvétel miatti összeférhetetlenségi okokra hivatkozva – a kiviteli tervre meghirdetett ajánlattételből. Ha már az ostobaság létezik, hogy a tervezés stádiumait egyáltalán el lehet választani az eredeti tervezőtől, legalább a lehetőséget hagyják meg a versenyben maradáshoz.
5. A saját kamaránk (területi kamaráink) vizsgálata és folyamatos megújítása nem megkerülhető. Magam is tudom, bírálni könnyebb, mint konstruktívan cselekedni, ez azonban nem jelenthet védelmet a felelős pozíciókat vállalók számára. A kritika nem arra való, hogy megsértődjünk rajta, hanem, hogy elgondolkodjunk, és változtassunk. És ez igaz a kritika kritikájára is!
6. No, és a kamarai alapelvek. Mint barátom és társam, Patartics Zorán ezt évekkel ezelőtt leírta: egy olyan szervezet, amely kényszerűen politikai környezetben civil szakmai célok érdekében tevékenykedik, nem kerülheti meg, hogy a maga számára stratégiát fogalmazzon meg. Tudom, hogy mindenki fél a maga számára a játékszabályokat rögzíteni, mert ez később csapda helyzetet is teremthet. Észre kell azonban vennünk, hogy ennek hiányában mások állítanak nekünk csapdát, kergetnek ellentmondásba, lehetetlenítenek el minket. El kell végre kezdeni kidolgozni a Kamarai stratégiát!
7. Területi kamarák megtartásának jelentősége több egyszerű szervezeti, vagy pénzügyi kérdésnél. A Budapesten kívüli szakmai élet feltételei rémisztően beszűkültek, az érdeklődés legfeljebb a nagyobb városokig ér el. Ez azonban azt is jelenti, hogy a helyi gondok soha nem fognak bizonyos lépcsőfokokat átlépni, tehát tanács, segítség sem fog érkezni „felülről”. A helyi építészek közötti kapcsolat utolsó lehetősége a területi kamara, mely még első kézből kapja az információt, és közvetlenül is érintett az ügyekben. Munkamegosztás, megértés, méltányosság, figyelem és szolidaritás szükséges, no és a tagok aktivitásának alapvető megváltozása.
   A helyzet kicsit hasonló a kistelepülések intézményeinek racionalizálásához. Eltűnik az iskola, majd a posta, bezár a bolt, aztán elköltöznek az emberek. Ha a fővárosi rövidlátás hagyja meghalni a vidéki építészeti közéletet, akkor saját maga sem számíthat jobb bánásmódra a globalizálódó építészeti közegben. Az európaiság éppen abban rejlik, hogy a helyi értékeket kontextusba tudjuk helyezni. Csereszabatossá pedig akkor válunk, ha az érték az értékkel összevethető lesz.

Horváth András
idealista, építész
a Dél-Dunántúli Építész Kamara elnöke
Paks főépítésze