Occam városa - Dobokay Máté és Kristóf Gábor kiálltása

"Homo mensura? Minden dolog mértéke az ember? Nos, a nagy klasszikus, a görög Protagórász tévedett. Mert nem az ember a mértéke mindennek. Az igazi léptékek természetesek és természet felettiek. Kozmikusak és isteniek. Amelyhez minden élőnek, növénynek, állatnak, embernek, ha valóban túl szeretne élni, alkalmazkodnia kell." Mélyi József kurátor leírása és Mújdricza Péter megnyitó beszéde a Labor Galéria kiállításáról.

Occam városa lehetne egy konkrét település vagy a valóságra alkalmazható filozófiai példázat – de nincs realitása. Egy képzeletbeli konstrukció, amely a kétdimenziós kép, a térbeli geometrikus struktúra és az urbanisztikai modell között lebeg. A logikai metaforából ismert borotva helyett a kiindulópont egy egyszerű kontúrú, közönséges stanckés. Egy készen talált tárgy. A késsel kivágott és egymásra rétegzett kartonelemekből térbeli forma jön létre, majd egy számítógépes program segítségével a test virtuális sík felületekre bomlik szét. Az így keletkezett síkidomok egyikének körvonalából penge készül; a lépések megismétlődnek: kivágás, extrudálás, felbontás. Az alapformából és mutációiból így egy formasor alakul ki, amelynek egyaránt része a valós tárgy, a sík lap, a térbeli struktúra és a virtuális szerkezet. A sorozat elemei új rendszerben, a régi építészeti rajzok hordozóin, blueprinteken jelennek meg, együttesük pedig városképekre emlékeztet.

A dobozkészítéshez használt hétköznapi kés és a múltból előbukkanni látszó urbanisztikai látomás között a kapcsolatot egyszerű logikájú laboratóriumi kísérletek teremtik meg. A kísérletezők: egy fotográfus és egy festő; két képalkotó és virtuális képbontó. Közös tevékenységük lenyomata a modernizmus ma egyfelől ünnepelt, másfelől elbukottnak gondolt tér-, architektúra- és városteremtő elképzeléseit idézi: Donald Judd hajtogatott minimalista formáit, Buckminster Fuller előadásainak illusztrációit, vagy a szovjet tervezők El Liszickij által összegyűjtött utópisztikus építészeti vázlatait. A végeredménynél és a történeti párhuzamoknál lényegesebb azonban maga a folyamat, az egyszerű lépésekből felépülő, saját szabályokat következetesen alkalmazó konstruktív kísérlet, amely a realitásból kiindulva új valóságot teremt.

A kiállítást Mújdricza Péter nyitotta meg:

"Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jelen kiállítás - Occam városa kapcsán eszembe jut egy ezredfordulós előadás a belvárosban. Az előadás hívószava Univerzum, Univerzalitás – Egyetem, Egyetemesség volt. Az ELTE egyik jeles tanára fejtette ki, hogy napjaink egyetemein mester-tanítvány kapcsolat márpedig nem létezik, nem létezhet, pont. (A kijelentés annak ellenére felháborító volt, hogy valóban, például a személyes oktatást/nevelést a legfontosabb pedagógiai értéknek tekintő Erdély Miklós mindössze egyetlen félévet taníthatott az imént említett intézményben.) Nem beszélve arról, hogy ez a kijelentés burkolt beismerése annak, hogy a kortárs egyetemek csupán a munkanélküliség gettói lennének.

Nos, jelen kiállítás a fentiekre alaposan rácáfol. Mélyi József művészettörténész/kurátor és tanítványai, Dobokay Máté fotográfus és Kristóf Gábor festő alkotói trialógusa messze e pedagógiai „falakon” is túlra mutat. William Ockham filozófus, a tizennegyedik század első felében azt tanította, hogy gondolataink „leglényegéhez” azok végsőkig történő leegyszerűsítésével juthatunk. Lecsupaszítani, lemetszeni mindent, ami felesleges. Innét Ockham attribútuma, a borotva. Ez a borotva kiállításunk bejárati falán is megtekinthető, mint ready-made, készen talált tárgy, mint egy egyszerű kontúrú, közönséges stanckés. (Nagyanyáink pogácsa szaggatója is ilyen.) Erre a stanckésre Kristóf Gábor csodálkozott rá, emelte alkotói ihlető erővé. Beindult a folyamat: a késsel kimetszett, egymásra rétegzett kartonok térivé emelkedtek, majd egy számítógépes program segítségével virtuális síkfelületekre bomlottak szét. Sorozatok és mutációik, amelyek kékes- indigós színű fénymásolatokon, blueprinteken jelentek meg. A mi generációnk még szúrós, szalmiák szagú, szocialista fénymásolatokon láthatott ilyen ábrákat, építészeti tervrajzok és várostervek formájában.

Íme, a falakon: Occam városa.

Tisztelt Látogatók!

Nem fogok beszélni most a kiállítás jeles darabjainak történetéről, a műtárgykészítés spontán hibáinak és elrontásainak varázsáról. A hibák és rontások inspirációjáról, reangyalizációjáról, angyali beemeléséről a közös alkotói folyamatba - Occam városának felelős társasjátékába. Meséljenek ezekről maguk a művek/művészek, miután én elhallgattam, vagy ha úgy döntenek, maradjanak műhelytitkok. Kapaszkodóként azért megemlíteném: olyan művészek élhettek át ilyen kalandokat, átszellemítetten kreatív kudarcokat a kétségbeesés katapultjaiban, mint például a francia festő Yves Klein, az amerikai Mark Rothko, az amerikai építész Buckminster Fuller, Paolo Soleri, az orosz El Liszickij, a francia urbanista Paul Virilio. Magyarországon Erdély Miklós, Kőszeghy Attila, Csete György, Pauer Gyula, Rauschenberger János.

Innét, Occam városából katapultálva, arról az ideális metropoliszról beszélnék inkább, melynek modellje az ökológusok szerint az őserdő kellene legyen, ami semmiféle hulladékot nem hagy maga után. Ám a mai modern nagyváros olyan, mint egy elfuserált űrhajó. Minden energiát kívülről rabol és maga alá piszkít. Gondoljuk meg: a nagyvárosi ember ivóvízzel folyatja el a hulladékát, amely kis leleménnyel akár termőfölddé lenne átlényegíthető. Fotelből piszkáljuk a Holdat meg a Marsot és már kozmikus léptékben szennyezünk.

Ortutay Tamás barátunk is szól könyvében egy olyan Budapestről, amely Ockham tanításával köszönőviszonyban bontaná le mindazt önmagáról, ami az életet, az EGÉSZ-ségünket akadályozza. Eme biourbánus dekonstrukció átgondolandó kontinentális léptékben is, hiszen Földünk bioszfárája az „ember-vírustól” hasonlóképp belázasodott, mint mi influenza esetén. Világunk mára olyan, mint egy túlsúlyos ember, akit örökös növekedésre kárhoztatnak, holott szigorú böjtre, globális böjtre szorulna. A természetben két olyan organizmus ismert, mely minden határon túl növekedni képes. Az egyik a globalibugris emberi gazdaság, a másik a rákos daganat. Mindkettő jellemzője, hogy sikertörténete csúcsán, az elpusztított élettérrel odavész maga is. Hiszen a fák sem nőhetnek az égig. Ha az őserdő felett helikopterrel átrepülünk, láthatjuk, a fák koronája felül egyetlen vízszintes sík, egészen a horizontig. Ha egy-egy fa magasabbra nőne a dzsungelben, azt teherhordó szerkezete és tápanyag ellátása sínylené meg. Földrengés, vihar esetén elsőként ezek a fák pusztulnak el. Egységnyi területről nem juthat számukra sem több, sem kevesebb, mint társaiknak, és a Dzsungel törvénye azonnal büntet.

Az emberalatti ember, a mohó sapiens, a globális pénzügyi kannibalizmus bűvészinasának égi lajtorjája a modern felhőkarcoló. A modern felhőkarcoló, melyben a hétköznapi ember léte nem fontosabb valójában, mint egy vírusé. New York felhőkarcolói láttán, az Egyesült Államokból hazatérve jegyezte meg Erdély Miklós egy kávéházi beszélgetés során: „… megalomániás majmok rázzák az ötlettelenség ketreceit…”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Homo mensura...? Minden dolog mértéke az ember…? Nos, a nagy klasszikus, a görög Protagórász tévedett. Mert nem az ember a mértéke mindennek. Az igazi léptékek természetesek és természet felettiek. Kozmikusak és isteniek. Amelyhez minden élőnek, növénynek, állatnak, embernek, ha valóban túl szeretne élni, alkalmazkodnia kell. Mennyivel bölcsebb, ha ezt mielőbb megtanuljuk, újjá sajátítjuk.

Számomra talán ez a leglényegesebb áthallás Occam városából. Ugyanakkor belátom, e tárlat olvasata annyi és annyi lehet, amennyien csak megtekintjük, átéljük és eltűnődünk rajt. És talán nem én vagyok az egyetlen, akiben jelen kiállítás „emlékuszálya” akkor is elementáris marad majd, miután műtárgyai lekerülnek a Labor Galéria falairól. Szívből gratulálok a kiállítóknak!

Hölgyeim és Uraim, köszönöm megtisztelő figyelmüket!"

Budapest, 2017. március 22.

Mújdricza Péter