Örökség és modernitás – helyi védett lett a budavári Úri utca 32. számú lakóház

Adott egy 1945-ben bombatalálat miatt elpusztult épület, amelynek megmaradt középkori kapualja már 1951 óta műemlékstátuszú, és a föléje-köréje emelt húszlakásos társasház, amely építési korának (1957–1959) és alkotójának, Farkasdy Zoltánnak szintén kiemelkedő jelentőségű műve. A budapesti, helyi védelem alatt álló modern épületeket bemutató cikksorozatunk újabb részében a múlttal összeszőtt modern épület történetét F. Dóczi Erika, a MÉM MDK munkatársa mutatja be.

Vakolatlanul hagyott kőfalba olvadó modern, pálcarácsos franciaerkély: talán ez, a régi és új szerves egységét eredményező kollázs az Úri utcai homlokzat legjellemzőbb mozzanata. A lapostéglával kiegészített, cementes habarccsal erősített falszövetet függőlegesen szándékoltan bizonytalan kontúrral vakolták körbe, azt az érzést erősítve, hogy a tervező minden lehetséges eredetit alázattal megtart és bemutat. Amit pedig hozzátesz, azt klasszikus építészeti eszközökkel oldja meg, az épület arányait, anyaghasználatát tekintve hagyományos karakterű, ugyanakkor szerkesztésmódját, összhatását tekintve mégis nagyon modern.

Hattengelyes homlokzatának tömege és tengelyszáma memento, a helyén álló 18. századi barokk épület[1] osztását őrzi, ritmusa azonban a 15. századi késő gótikus kapualj szélessége miatt szabálytalan. A függőleges osztást érzékeljük hangsúlyosnak; a falsíkokat megtörő nyílászárók plasztikusan tagolják a homlokzatot. A külső falsíkra helyezett ablakokban nemcsak szépen tükröződnek az égi jelenségek, a nyugvó nap sugarai vagy a felhők játéka, de eleven párbeszédbe is elegyednek a környék barokk homlokzatainak szintén külső síkon ülő, kifelé nyíló nyílászáróival. A finom illeszkedésnek ez az egyik keveset méltatott részlete: a 19. század második fele óta nem jellemző ez a megoldás, de a várbéli homlokzatoknak még nagyrészt sajátja. Ezek az ablakok azonban aszimmetrikus formában osztottak, függőlegesen és vízszintesen is harmadolásos szabály szerint, a földszinten négyzetes, az emeleten nyújtott aránnyal. Az emeleti virágablakokhoz egyszerű pálcás mellvédű franciaerkélyek kapcsolódnak. A vízszintes tagolást a kőlap lábazat és a födémek vékony betonkoszorúinak sávja ad. Utóbbi nemcsak azért érdekes, mert a vári környezet párkányos tagolására utal, hanem mert az épület szerkezetét, a szintek osztását is megmutatja. A Tóth Árpád sétányra néző homlokzatról hasonló szemlélet olvasható le. A földszinten nyersen hagyott a vastag, vegyes falazat, amelyben a hat szegmensíves záródású nyílás ül mélyen, valamint egy befalazott, félköríves záradékú, kőkeretes ajtó is megmutatkozik. A markáns párkányzat felett a modernitás jelenik meg: három szint magasságban hét, loggiákból és ablakos faltestekből álló tengely nyílik váltakozó ritmusban.[2]

Az épületnek erős karaktert ad a múlt jelenléte. A középkori és barokk részletek megtartása, és az új épületbe való szerves beillesztése az építész elsődleges feladata volt. Ez egyrészt kötöttséget jelentett és alkalmazkodó alázatot követelt, másrészt lehetőséget is adott olyan különleges térhatások és térkapcsolatok létrehozására, ami az évszázados részletek figyelembevétele nélkül nem valósulhatott volna meg. A kőkeretes, kosáríves záródású kapuzatát csupán egyszerű kovácsoltvas rács zárja, így az utcáról is látható a kapualj dongaboltozata, padozata, ülőfülkéi. A nyitottság nagyvonalúsága a műemlék közérdekűségét, közkincs jellegét hangsúlyozza: úgy teszi részben hozzáférhetővé az értéket a szemlélődők számára, hogy közben a magánszféra sem sérül. A középkori járószint az utca szintjénél két lépcsőfokkal lejjebb húzódik, a kavicsburkolat közepén szőnyegszerű hatást keltő kőlap burkolaton járva megkapó a kapualj terének elegáns monumentalitása. Figyelmes szemmel észrevehetjük némely mérmű hátfalának eredeti festéssel díszített vakolatát, elkülöníthetjük az eredeti profilokat az újrafaragott gyámkövektől, és megfigyelhetjük az épületszárnyakat összekötő barokk folyosó előtti hevederív kormos kváderköveit. A kapualj folytatásaként húzódó kereszt- és csehsüvegboltozattal fedett, nyitott folyosó vaskos, nyers pillérei is jól olvashatók: kialakításukhoz másodlagosan felhasznált, újravésett köveket és bélyeges téglákat is felhasználtak; a folyosó feletti napozóterasz falazásához kortárs, új téglákat alkalmaztak. Az emeleti magasságban megmaradt, merészen kiálló öt konzolkő függőfolyosót gyámolíthatott. Műemléki értéket hordoznak továbbá az északi oldal falmaradványai, akárcsak az utcai szárny modern lépcsőházában az első emeleten megjelenő néhány kváderkő. Mindezeknek egy része bizonyára a kivitelezés során került elő, így Farkasdy a helyszín változása nyomán rendszeresen alakított tervén – ez a kiszámíthatatlanság egyébként a műemléki tervezés sajátja.

Az Úri utcai és a Tóth Árpád sétányra néző kétemeletes szárnyak kívül-belül eltérő formálásúak, két külön hangulatot jelenítenek meg. Előbbinek az udvar felőli fő látványossága a szépen formált, szoborszerű, nyitott lépcsőháza. A kétkarú lépcső orsóterét vasrács teszi szellőssé, eleganciáját fokozza a szépen átforduló fa kapaszkodó és a műkő lépcsőfokok. Ehhez kapcsolódik a hálós mellvédű, szintén szellős jellegű függőfolyosó. Ezzel szemben a hátsó szárny lépcsőháza rejtve, a barokk folyosó folytatásaként emelkedik hegyesszögű háromszög alaprajzzal, a másikkal azonos anyaghasználattal. A hozzá kapcsolódó függőfolyosó tömör mellvédes, zöld kerámialap burkolatos. Ahogy az épület részleteit is áthatja a tervezői gondosság, úgy a kert kialakítására is ugyanez jellemző. Középen árnyat adó gesztenyefa magasodik, amelyet a szabálytalan alakú kőlapburkolatból összeállított ösvény keretez.

Buda ostromának pusztítása után, a romtalanítás során, a régészeti feltárások eredményeként tárult fel az – akkori ismeretek alapján, a mai országhatárokon belüli egyetlen – addig ismeretlen gótikus város.[3] Az Úri utca 32. szám alatti egyemeletes, barokk épület menthetetlenül elpusztult, csupán déli udvari szárnya maradt meg, amelynek egyik utcai szobájában a vakolat alól napvilágot látott – igazi szenzációként – a Várnegyed egyik legépebb középkori kapualja, mindkét oldalán ülőfülkesorral, illetve észak és dél felé is vezető ajtókeretekkel. A kutatást dr. Csemegi József és Czagány István végezte a Középülettervező Vállalat Janáky-műtermének égisze alatt. 1950-ben a kapualjat helyreállították, az ülőfülkék hiányzó részleteit új faragványokkal pótolták, mindezt lefedték, és az utca felé a kosáríves záradékú kőkeretes nyílásba Meczner Lajos terve szerint készült modern vasrácsot helyeztek. Mivel ekkor már műemlék volt a torzó, a hozzájárulást aláírásával dr. Gerő László adta meg, és a tervre ráütötték a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja körpecsétjét.[4] 1972-ben az ICOMOS budapesti kongresszusa előtt tatarozási munkákat végeztek, és a szemközti Fehér Galamb étteremben elköltött étkezések során bizonyára megelégedéssel szemlélték a szakemberek. Legutóbb 2019-ben újították meg az utcai homlokzatát és az utcai nyílászárókat is cserélték.

A várbéli épített környezet, illetve magában az épületben rejlő ötszázéves maradványok is visszafogott tervezői magatartást kívántak, és a kiváló Farkasdy Zoltán (1923–1989) – a korszakban bevett gyakorlat ellenére – bármiféle anakronizmus nélkül tudott alkalmazkodni a feladathoz, noha a historizálás iránti társadalmi igény igen erős volt a háborús újjáépítések kapcsán (is). Farkasdy vári modernitása úttörő volt. Előbb a Fortuna utca 15. számú épületet, majd a szóban forgó Úri utca 32. foghíjbeépítését tervezte; ezeket később több, hasonló szellemben fogant épülete követte. Farkasdy visszaemlékezése rávilágít a részletekre: