„Őrült beszéd, de van benne rendszer”? - Pécs EKF 2010

Mire ez az írás megjelenik, lehet, hogy Pécs európai kulturális fővárosi beruházásainak térképét újra átrajzolják valahol, egy nagy, virtuális terepasztalon. És vele átrajzolják a város jelenlegi és jövőbeni kulturális intézményeinek területi elhelyezkedését is. Urbanisztikai tervezés, kulturális városfejlesztés, stratégiai döntések helyett folyamatos improvizáció.
Várkonyi György írása

Mire ez az írás megjelenik, lehet, hogy Pécs európai kulturális fővárosi beruházásainak térképét újra átrajzolják valahol, egy nagy, virtuális terepasztalon. És vele átrajzolják a város jelenlegi és jövőbeni kulturális intézményeinek területi elhelyezkedését is. Urbanisztikai tervezés, kulturális városfejlesztés, stratégiai döntések helyett folyamatos improvizáció.

A fenti bekezdéssel csak azt kívántam jelezni, hogy Bajnai Gordon ominózus levele sem volt számomra igazi meglepetés (jóllehet a városházán és az MSZP-frakcióban állítólag valóságos bombaként hatott), mert amióta a kulturális főváros ügyei a „civilek” (azaz profik) kezéből a politikusokéba (azaz amatőrökébe) kerültek át, leszoktunk a meglepődésről. Megszoktuk viszont, hogy semmi sem igaz, minden felrúgható. Nem számít sem szerződés, sem nemzetközi kötelezettségvállalás, sem nyilatkozat, sem nyilvános ígéret, sem közgyűlési vagy bizottsági határozat. Valami más számít. A levél egyébként a „nagy kiállítótér” projekt lefújását, a funkciónak és a pénznek a Zsolnay negyedbe való részleges átirányítását javasolja a pécsi közgyűlésnek.
Ahhoz, hogy a most — kompromisszumos helyszínre kiírt, lebonyolított és elbírált nemzetközi pályázat után — sokadszorra likvidált projekt viszontagságos történetét áttekintsük, fogadjunk el néhány állítást evidenciaként.

1. Egy európai kulturális főváros nem képzelhető el reprezentatív, a korszerű muzeológia és műtárgyvédelem feltételeinek megfelelő „nagy kiállítótér” nélkül. Bár az evidenciák nem szorulnak bizonyításra, két példát hadd említsek arra, hogy már a „felvezető évek” kiállításait sincs hol megrendezni. 2007-ben a szülőváros nem tudta fogadni Breuer Marcell retrospektív kiállítását, mert a német szervezők nem találták megfelelőnek helyszín-ajánlatainkat. Igaz, hogy a mostanában kínai vevőkre váró multifunkcionális csodafegyvert, az Expo Centert meg sem mutattuk nekik. Így azután a pályázati pénz elúszott, a pécsiek pedig ma sem tudják, hogy kire és miért lehetnének büszkék. 2007–2008 telén, a legsüketebb idegenforgalmi holtszezonban kellett megrendeznünk a szintén nemzetközi vállalkozásban létrehozott Moholy-Nagy kiállítást, ugyanis egy külföldi vendégszereplés okán ekkor voltak üresek a Vasarely Múzeum termei. Ezek miatt persze nem kell, hogy főjön a városvezetés feje, hiszen — horribile dictu (kimondani is szörnyűséges, hát még leírni) — „mindössze” magyar Bauhäuslerekről van szó. Pécsen kívül mindenütt világhírűekről.

2. Egy európai kulturális fővárosi évadra a múzeumok nem maradhatnak jelenlegi kívül-belül lepusztult állapotukban. Ezt a „civilek” által szervezett egyik első pécsi nemzetközi EKF konferencián Bert van Meggelen, a 2001-es — rendkívül sikeres — rotterdami EKF évad intendánsa, a pécsi pályázat tanácsadója is fontosnak tartotta hangsúlyozni. És valóban, a múzeumoknak egy magára valamit adó európai kulturális fővárosban legalább úgy kellene kinézniük, mint amilyen most a frissen felújított Zsolnay Múzeum.
Az első és a második állításból következő kettős szükségszerűségből Pécs számára kettős „történelmi” lehetőség adódik. Egyrészt a múzeumrekonstrukció és az új fejlesztés összekapcsolása, másrészt a megkerülhetetlen városi igény és a szintúgy megkerülhetetlen megyei fenntartói viszony okán a legalább részleges társfinanszírozás kikényszerítése. Utóbbira persze nagyon kevés az esély, holott alighanem ez volna mostanság az egyetlen lehetőség az elátkozott struktúrában vegetáló megyei múzeumok normális működtetésére. De lássuk a harmadik evidenciát!

3. Európai figyelemre számot tartó, megfogható, látható értéket ebben a nagyszerű városban leginkább a múzeum — azon belül a művészettörténeti és a régészeti szakágazat — őriz és közvetít. Vegyük ehhez némi szervezeti pontatlansággal hozzá a világörökség részévé nyilvánított ókeresztény temető kiállítóhelyeit és a műemlékeket. Beleférnek a művészettörténet fogalomkörébe. Ami nem fér bele (a színvonalas és jól menedzselt zenei élet, az irodalom tiszteletet parancsoló múltja és ahhoz mindenben méltó jelene), az sem kevésbé európai, de a művészeti ági sajátosságok folytán jelenléte és hatása időhöz, alkalomhoz, nyelvhez kötött.
A föntebb evidenciaként kezelt állítást megtámogatandó, álljon itt egy rövid felsorolás a Modern Magyar Képtár anyagának úgyszólván folyamatos nemzetközi vendégszerepléséről, a Zsolnay Múzeum hasonlóan konvertibilis gyűjteményéről, a Vasarely Múzeum most éppen Olomoucban és Milánóban lezajlott kiállításairól (és a mindezek mögött működő, vaskos kiadványokban is megnyilvánuló tudományos kapacitásról), az EU tavalyi római közös kiállítására — ahol egy tagállam egy művel szerepelhetett — kölcsönadott Magányos cédrusról, vagy arról a Bauhaus tradícióról, amelyet helyi politikusnak ismernie, láthatóan, nem kötelező. Ennek a palettának szakszerű összefogója és prezentálója — tetszik, nem tetszik — a muzeológia és a múzeum. Az a múzeum, amelyik meg tud felelni a nemzetközi szakmai kompatibilitás követelményeinek (nagyrészt Amerikából hozott Moholy-Nagy kiállítása Budapest után a karlsruhei „Zentrum für Kunst und Medien”-be készül), s amelyet sem az előző, kormánypárti, sem a jelenlegi, ellenzéki többségű megyei önkormányzat nem tud európai módon fönntartani. Legfőbb haszonélvezőjének, a városnak a vezetése pedig idegen testként kezeli.

A kompatibilitás kérdése általában és konkrétan is megérne néhány szót. Ez teszi ugyanis logikussá a funkciók (galéria és múzeum) szervezeti és területi összekapcsolását. Fájdalom, ugyanakkor ez zárja ki az értékek teljes zűrzavarán alapuló árukapcsolást is, amelyet viszont a kb. egyharmad milliárd forintért elkészített EKF megvalósíthatatlansági tanulmányok elképesztő változatossággal felkínált javaslatainak többsége indítványoz. Jelen sorok írója abban a kivételes helyzetben van, hogy olvasnia és véleményeznie is kellett őket. Ha jól számolom, a városi közgyűlés decemberben nyolc változat közül választhatott, ami a „nagy kiállítótér” helyét és tartalmát illeti. Még egyszer hangsúlyozom, azok után, hogy egy minden szinten jóváhagyott és kidolgozott, egyértelmű szakmai programra kiírt építészeti tervpályázatot meghirdettek, lebonyolítottak és tavaly júliusban elbíráltak. Valószínűleg szintén nem ingyen.

A decemberben elfogadott változat, mint tudjuk, köszönő viszonyban sincs a legfrissebb, Bajnai-féle diktátummal (ha valóban az), ami a városi szavazógépezet működését újólag átállíthatja. Immár sokadszor, ráadásul olyan gyenge lábakon álló, tényekkel nem bajlódó érveléssel, amiről első látásra azt gondolná az ember, hogy nem is az Önkormányzati- és Területfejlesztési Minisztériumban, hanem valahol a pécsi városháza környékén készült. Figyelmes olvasó számára nyilvánvaló, hogy a projekt terv- és közgyűlési határozat szerinti megvalósítása (ez a Káptalan utcai helyszínt és az időszakos és állandó kiállítóterek összekapcsolását jelenti) ellen felhozott érvek nagy része bármelyik másik fejlesztésre is legalább ennyire, vagy még inkább alkalmazható volna. Az orosz rulett (?) viszont a kiállítóteret hozta ki vesztesnek. Ragadjunk ki azonban két „testreszabott”, fajsúlyos indokot, amelyekre a már korábban a projekt elvetése illetve átirányítása mellett érvelő polgármester is előszeretettel hivatkozott.

Az egyik: az adott, belvárosi (a művészeti múzeumok sorába illeszkedő) helyszínen sokba kerülne és sokáig tartana a régészeti feltárás. Nem kétséges, hogy ha a múzeum autópálya-régészeten edzett saját stábja végezhetné el ezt a munkát (de nem végezheti!), olcsóbban és rövidebb idő alatt a végére lehetne járni. És ne feledjük, hogy a sajátos terepviszonyok miatt (az épületek jó része felszín alá kerülne) a régészet az építkezés egyik fölöttébb költséges elemét váltja ki. Ugyanis nem a kutató kollégák munkabére kerül sokba, hanem a föld kitermelése és elszállítása, amire mindenképpen szükség van. A másik: a „nagy kiállítótér”-hez rendelt parkoló megépítése önmagában egymilliárddal növeli a költségeket. Ez sima blöff, vagy, hogy nagy elődöket idézzünk, lárifári. A tervet ugyanis a pécsi belváros hosszú évek óta csak külön engedéllyel megközelíthető, „forgalomcsillapított” részének egyik üres telkére írták ki. Abba, a belváros szívében fekvő, mindössze néhány száz méter sugarú körbe, ahol — a szabadtéri színpadon kívül — legkevesebb kilenc múzeum, állandó kiállítás van, amelyek egész jól elműködtek eddig külön parkolókapacitás nélkül. Mint ahogy a világon annyifelé. Még a legújabb és eddig legnagyobb fejlesztés, a világörökségi látogatóközpont is megúszta a külön e célra létesített parkolót, pedig valóban létezett egy lázálomszerű terv, az északi városfal külső oldaláról földbe mélyítendő parkoló-barlangra. Akkor győzött a józan ész, amely mellesleg azt is diktálná, hogy egy ekkora, idegenforgalmi szempontból frekventált övezethez valahol a pufferzónában tényleg rendeljenek parkolót, legalább a buszok számára. Na de ezt a városmenedzselési feladatot egyetlen kulturális beruházás nyakába varrni? Azt már meg sem kérdezem, hogy másutt vajon ingyen lehet-e parkolót létesíteni?

És ekkor még nem esett szó jogi és etikai kérdésekről, de hát e kategóriák tiszteletben tartása amúgy is egyre kevésbé jellemző a pécsi EKF-folyamatokra. Csak ízelítőül: a Nagy Kiállítótér pályázat nyertesével szemben a kiíró (a város) kötelezettséget vállalt arra, hogy megbízást ad a kiviteli tervezésre. A kiíró nem bújt ki ebből a szerződéses (?) kötelemből, és máig (2008. február 20-ig) nem is hozott ezzel ellentétes értelmű határozatot. Így az az építész, aki ezen a címen pályázatot ad be az alternatív helyszínre, megsérti a kamarai etikai kódexet. Még akkor is, ha a kiíró menet közben valóban változtat a Zsolnay Kulturális Negyedre kiírt pályázat tartalmán. A kiíró ezt megteheti egy bizonyos határidőn belül, ám szakmai programot is kell adnia. Ki készíti ezt el, és tulajdonképpen mire? Arra, amire van egy nyertes és vissza nem vont pályázat? Vagy valami másra? Ha másra, akkor felhasználható-e rá a többek közt a kormány–város szerződésében is egyértelműen rögzített projektekhez kötött pénz? Ez nyilván bürokratikus akadékoskodás. Lesöpörhető, mint a tanácsadó testületnek az alternatívák közül végső soron a Káptalan utcai eredeti verziót preferáló végkövetkeztetése és az építészeti bizottság ezt — a Bajnai levél után is — megerősítő, az új helyszínben új kockázati tényezőket kimutató álláspontja. Történik mindez formális közgyűlési jóváhagyás vagy feloldozás nélkül, egy kapóra jött „ajánló levél” alapján. És csodák csodája, a Budapesttel szemben eddig oly rebellis városvezetés most készségesen együttműködik.

De mielőtt elvesznénk a részletekben, melyekben tudvalevőleg az ördög lakozik, térjünk vissza a kompatibilitás szempontjaihoz, s az azokra való hivatkozáshoz. Nem egyszerűen arról van ugyanis szó, hogy az érdekelt, a projekt előkészítésére és majdani értelmes hasznosítására éveket áldozó múzeumi szakemberek duzzognak. Sokkal inkább arról, hogy amint a Park moziból átalakított koncertterembe vagy az orvosi kar aulájába (ezek a mai lehetőségek) sem lehet elhozni Cecilia Bartolit vagy a Berlini Filharmonikusokat, úgy egy ma még terv szinten sem létező, alkalmi átszabással létrehozandó helyszínre sem lehet lekötni Matisse-kiállítást, vagy bármi hasonlót. És ez nem a „dekórumon”, hanem egyszerű, fizikailag mérhető paramétereken múlik.

Mindazonáltal lehet ellenezni a nagy kiállítótér elfogadott projektjét, és természetesen lehet alternatív megoldásokat is szorgalmazni. Lehet ezt tenni az átlagpolgár számára átláthatatlan lobbi érdekekből, lehet intézményi vagy kulturális szakágazati rivalizálásból (kezére játszva ezzel az előbbieknek), és lehet minden változást aggályosnak tartó széplelkek ortodox városképi megfontolásaiból. A dolgok és az érvek persze bizonyos fokig mindig összekeverhetők, s ez felettébb jól jön a zavarosban halászóknak. Mert zavaros az van, s ebben a zavaros helyzetben egy titkosított megvalósíthatósági és fenntarthatósági tanulmány, egy titkosított, majd kiszivárogtatott nemzeti fejlesztési ügynökségi elemzés csak hab a tortán. Bajnai Gordon szentistváni intelmeiről és a „presztízsberuházások” helyett élhető városképet ajánló nyilatkozatairól nem is beszélve.
Utóbbiakat magyarra fordítva: nem lesz kulturális léptékváltás, nincs kulturális várostervezés, helyette tatarozunk. Kleine Fische, gute Fische. Persze van azért ebben a vízben igazi nagy hal is. A Zsolnay gyártelep, ha hinni lehet a HVG február másodiki elemző cikkének. És miért éppen annak ne lehetne hinni? Az írás a Zsolnay gyár tulajdonosi és felügyeleti jogokat gyakorló testületeinek fölöttébb sokatmondó személyi összefüggéseit elemzi, és az ingatlan 2010 utáni eladását prognosztizálja. Ezek alapján nyugodt szívvel igennel válaszolhatunk a következő költői kérdésre is: vajon lehetséges volna, hogy egy jól körülhatárolható oligarcha-kör nagyszabású ingatlanbizniszének rendelődjenek alá az EKF-beruházások — a nagy kiállítóteret is érintő — érdemi döntései, és így a programok tartalmi kérdései?

Várkonyi György írása az Echo, pécsi kritikai szemlében jelent meg (2008. március, 1. szám)