ÖSSZENÉZVE/2 - szabadidős területek

„Facing Post-War Urban Heritage in Central-Eastren Europe” címen, a BME Urbanisztika Tanszéke 2015. október 9-10-én nemzetközi doktori konferenciát, poszter kiállítást és budapesti tanulmányutat (Csepel, Teleki tér, Újpalota, Római-part helyszínekkel) szervezett a II. világháború utáni építészet városi léptékű örökségének közép-kelet európai kihívásairól. Az előadásokat ismertető négyrészes cikksorozat Lázár Dorka írásával folytatódik.

A második világháborút követően egyre szélesebb társadalmi rétegek számára vált elérhetővé az üdülés, ami a területfejlesztés új dimenzióját jelölte ki mind regionális, mind települési léptékben. A konferencia egyik kiemelt témája a szabadidő eltöltésére szolgáló terekre és területekre fókuszált Közép-Kelet Európában. A szekció vezetője, Ferkai András PhD, DSc a MOME professzora felvezetőjében kiemelte, az új fejlesztések nem csupán városi közterekre, játszóterekre, sportolásra alkalmas terekre korlátozódnak, a skála mind léptékében, mind funkciójában sokkal komplexebb. Rövid előadásában az elmúlt évek nemzetközi diszkusszióját vázolta fel, kiemelve, hogy már 2003-ban elindult az adatgyűjtés a háború után épült szabadidős és sporttevékenységeket szolgáló épületekről.

A 2012-es várostörténeti (EAHN) konferencián tematikus szekciót is szerveztek a témában, ahol az előadók a bolgár, román és jugoszláv tengerpart privatizációjának problémakörét helyezték előtérbe. Az előzmények után Ferkai a szekció eltérő léptékű esettanulmányait előrevetítve hangsúlyozta, hogy a szabadidő eltöltésére különböző helyzetek is alkalmasak lehetnek, így a folyópartok, vizes létesítmények, épített és természeti örökségünk városban és vidéken egyaránt. Az előadások heterogén tematikája mégis közös konklúziók megfogalmazásához vezethet mind a kutatásmódszertanban, mind az örökségvédelem és rehabilitáció gyakorlatában. Miért vált aktuálissá a háború utáni építészet kutatása és feldolgozása mára? Milyen új módszereket alkalmaznak az építészeti értékek feldolgozásában, értékelésében? Megjelennek-e javaslatok a háború utáni városi épített örökség megőrzésére, vagy az örökségvédelem hagyományos eszköztárát kéne alkalmazni a modern építészet emlékeinek esetében is?

Bechtold Ágnes, a Corvinus Egyetem Tájépítészeti Kar Kert,- és Szabadidő Tervezési Tanszékének PhD hallgatója Character Changes of Summer Resorts Built on the Edge of Budapest című előadásban azokat a folyamatokat vizsgálta, melyek során Budapest korábban nyaralóövezetként használt területei mára sűrűn beépült külvárosi lakóövezetekké váltak, miközben a zöldfelületek jelentősen csökkentek. A XIX. század második felében a középosztályt a friss levegő utáni vágy vezette ki ezekre a rurális atmoszférájú területekre, majd idővel egyre többen állandó lakhelyükké alakították át a nyári rezidenciájukat, jellemzően emeletes házakat építettek az akkor még nagykiterjedésű telkeken. 

A háború után átrendeződtek a tulajdonosi viszonyok: elhunyt, elmenekült tulajdonosok, kitelepítettek és ide menekülők formálták át az egykori villanegyed szociológiai arculatát. 1950-ben Nagy Budapest létrehozásával a nyári rezidenciákat a város belterületéhez csatolták. A háború utáni években azonban a figyelem nem a külső kerületekre, hanem az infrastruktúra építésre és a munkásnegyedek fejlesztésére esett. A városi parkok iránti igény ugyan felmerült, de az első tízéves fejlesztési terv a nagy számok jegyében a hatékonyságot irányozta elő, a tömeges lakásépítés erősen városi karaktert rajzolt a külvárosok centrumaira. Az 1980-as, '90-es évekre a terület felértékelődésével és a maximális kihasználtságával, a még álló nyári rezidenciák elvesztették eredeti funkciójukat és kontextusukat. A természeti környezet csökkenése elsősorban Mátyásföldön követhető nyomon, míg máshol a beépítés sűrűségnövekedése mutatja a változásokat, a korábban szabadon álló vidéki házak mára kerítéssel és kapukkal elzárt városi teleksorok részeivé váltak.

Recreational Public Spaces – Urban Experiments című előadásában Magdalena Wisniewska építész, PhD hallgató a Krakkói Műszaki Egyetem Várostervezés Szakáról felhívta a figyelmet a közép-kelet-európai városok elhanyagolt szabadidős területeire, elsősorban történelmi és szociálpolitikai kontextusban vizsgálva azokat, kiemelve az egyre erősebb globalizációs és urbanizációs trendeket. Napjainkban jelentős feladat ezen terek újraértékelése és újratervezése, úgy, hogy a város egységében szemlélve a fenntartható fejlődés elemeivé válhassanak. Wisniewska hangsúlyozta a megváltozott szociális tendenciáknak és az új funkcionális igényeknek való megfelelés fontosságát, amely komplex kihívást jelent a tervezőknek. Nem csupán vizuálisan, hanem tematikájukkal is kell identitásában újra definiálniuk a városképet.



Az 1960 és 1980-as évek között épült blokkházak övezeteiben sajátos szociális struktúra alakult ki, különösen a zöldterületek felhasználását illetően, mely napjainkban már nem igazolja az eredeti elképzeléseket. Állítása szerint paradox módon a kommunista ideológia egyik legfőbb hibája az alkalmazott városépítészeti megoldásokban nyilvánul meg. Korunkban az épített környezetnek pragmatikus válaszokat kell adnia a lakók igényeire, a történelmi örökség megőrzésével párhuzamosan. Wisniewska három, már megvalósult példát említ, ahol a zöld városi tengellyel alakították át a városszövetet.

A változó turizmus koncepciók erodáló hatását, a Balaton fejlesztés terv örökségét vizsgálta Wettstein Domonkos a BME PhD hallgatója Reading Erosion: The Effect of Changing Tourism Concepts on the Legacy of Balaton Development című előadásában. A korszak épített örökségének értékelése mind a köztudatban, mind a szakma önreprezentációjában ellentmondásos. Az elmúlt években egyre több népszerű cikk foglalkozik a Balaton-part modern építészetének mai problémás állapotával, miközben az épületek kvalitását illetően is kritikák hangoznak el. Az építészek visszaemlékezéseiben a Balaton-part fejlesztése az önfeledt kísérletezés időszakaként jelenik meg a szocialista-realista ideológia kényszerét követően. Az ellentmondások feloldására a fejlesztést érdemes tágabb időperiódusban vizsgálni.



Az eddigi építészettörténeti kutatások főként a Balaton Regionális Terv első, sikeresebb éveire fókuszáltak, bár bizonyos torzulásokat már ebben az időszakban is ki lehetett mutatni. Az előadás az 1957-es Regionális Terv eredeti ideáját és annak 1968 utáni kései realizációját vetette össze, kiemelve a jelentős ellentmondásokat. Bár a Regionális Terv érvényben maradt, a Balatoni Központi Fejlesztési Program már a turizmus megváltozott igényeire reflektált, a korábbi komplex építészeti-várostervezési szemlélet az intézményi struktúra átalakulásával elveszett. Mindezt a megvalósuló épületek léptéke és kvalitása is jól mutatja, a toronyszállók és nagy kapacitású üdülők építésével párhuzamosan egyre nagyobb területeket osztottak fel a történelmi borvidékeken a lakosságnak zártkerti művelés céljára. Az előadás záró fejezete az örökség mai helyzetére és problémájára reflektált, megmutatva a rendszerváltás utáni átalakulás erodáló hatásait.

A szabadidős terek rehabilitációjánál speciális problémakört jelent az utóbbi években már megkövetelt akadálymentesítés a fizikailag és mentálisan hátrányos helyzetű emberek számára. Ez a probléma ma a becsült adatok alapján 500 millió főt érint világszerte, Lengyelországban 5,5 millió embert a 2002-es népszámlálás adata alapján – figyelmeztetett Paulina Tota a Krakkói Műszaki Egyetem várostervezés szakos PhD hallgatója Contemporary Multi-Sensory Spaces For Recreation And Education című előadásában. Köztük is a látásukban korlátozottak a legkiszolgáltatottabbak, számukra sokkal nehezebb elérni teljes oktatást és foglalkoztatást, a helyzetet tovább rontja, hogy Lengyelországban a legtöbb közintézmény nincs ellátva alkalmazott térbeli orientációs segítőelemekkel.



Az ideális szocialista világban mindenki egészséges, boldog és vagyonos volt - mutat rá az ideológia káros hatásaira Tota. Az 1989-es politikai átalakulás során a lengyel közintézmények korábbi univerzális tervezése a kritika össztüzébe került. Napjainkban a pihenőterek differenciáltabb kialakítása már a látáskorlátozott gyermekek és felnőttek számára is segíti a tájékozódást. Nem csupán játékra és tanulásra ösztönöznek, hanem a rehabilitáció fontos segítő terápiás eszközei, a játékok segítségével személyes kapcsolatot teremthetnek és szociális képességeiket is fejleszthetik. Tota felhívta a figyelmet a tértervezés fontosságára, és ennek hatásaira a látáskorlátozottak mindennapi életében, hangsúlyozva a különbséget a társadalmi elfogadást illetően 1989-ig, és az ezt követő évektől napjainkig. Széleskörű kutatási adatokkal igazolta az igényt az elavult közterek terápiás, és oktató funkciójú rehabilitációjára.

A rekreáció problémakörét a négy előadás eltérő léptékben vizsgálta a táji keretektől a köztéri elemekig, majd az előadást követő diszkusszió rámutatott a szocialista örökség közös problémájára a rendezetlen privatizációra és ebből adódóan a magánérdek és közérdek ellentmondásaira, ami ma a megújítás és a fejlesztés legnagyobb akadálya.

A konferencia másnapján a résztvevők egy budapesti tanulmányúton vehettek részt, melynek állomásai a négy tematikus szekciót illusztrálták. Elsőként az egykori Csepel Művek területét ismerhették meg mint a rendszerváltás utáni koordinálatlan privatizáció egyik szélsőséges példáját. A józsefvárosi Teleki tér rehabilitációja már optimistább jövőképet vázolt fel. Az informális építkezések több rétegben szőtték át a területet a történelem folyamán, miközben a participatív köztértervezés az informalitás mai trendjeként is értékelhető. A tervező-koordinátor csapat részéről Tihanyi Dominika DLA vezette körbe a hallgatóságot.



A budapesti lakótelepek közül kiemelkedik a Tenke Tibor és Callmeyer Ferenc vezetésével elkészült újpalotai lakótelep, amely egykoron a TEAM 10 nemzetközi építészcsoport irányelveit kívánta a hazai szűkös lehetőségek közt adaptálni. A helyszínen a témával a DLA Iskola keretében korábban kutatóként foglalkozó Csízy László építész vezette a csoportot és az eredeti tervezési koncepció mellett a jelen rehabilitációs kísérleteket is bemutatta. Az út záró állomása rekreációs területként a Római-part volt, ahol az őszi álomba merült csónakházak közt a romos Postás Szállót vették célba a túrázók, a hajléktalan tanyaként funkcionáló épületet megmászva páratlan kilátás nyílt a ködös Szentendrei Duna-ágra. A maga monumentalitásával torzóként is impozáns szálló plasztikusan illusztrálta a konferencia fő problémafelvetését, azaz hogy a háború utáni építészet öröksége a funkció és tulajdonváltások után vajon képes-e a megújulásra?

A konferencia a Visegrad Fund (www.visegradfund.org) támogatásával valósult meg.

Lázár Dorka