Outside in, inside out - Velencei Építészeti Biennále tervpályázat

Milyen üzenetet kell hordoznia – ha kell – egy ország kétévente megvalósuló bemutatkozásának az építészet szemüvegén keresztül? Mennyiben járul hozzá az egyetemes fejlődés- vagy változástörténethez és hogyan éri el azt? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Kohári Edit tervpályázata. 

Élmény - Tükör - Reflexió

Élmény

Közhelyszerű és ettől igaz állítás, hogy az ember – természetéből adódóan – emocionálisan hoz döntéseket. A racionális gondolkodás illúziójával, felnőttsége bizonyítékaként tekintve rá, önhitt magabiztossággal és rendíthetetlenül hiszi, hogy döntéseit gondolati úton, kimunkáltan hozza meg és nem benyomásai, érzékei, emóciói által vezérelten. Ugyanakkor a szíve mélyén mindenki tudja és reméli is, hogy ha már mindent el is kell veszíteni, élményeinket és azok lenyomatait lelkünkön, magunkkal visszük valahová.

Minden ember vágyik az érzéki élvezetekre, nyugati társadalmunk másról sem szól, mint ennek hajszolásáról. Lehet fanyalogni és nem részt venni benne, de szükséges a tényt tényként kezelni. A szórakozás, kikapcsolódás, kiszakadás a hétköznapi életből mindannyiunk alapvető szükséglete, egyben remek eszköz a kezünkben arra, hogy a szórakozáson túlmutató, mélyebb rétegekben nyomot hagyó és a befogadóra hosszabb távon is ható üzenetet közvetítsünk. Határozott célunk, hogy a magyar pavilonba látogató vendégek ősi ösztöneire és érzékeire hatva, maradandó élményt nyújtsunk!

Tükör

A társadalom – és itt elsősorban a nyugati társadalomra gondolunk – szerkezete alapvető változáson megy át, amely változás napjainkban – mint minden – felgyorsulni látszik. Nehezen tudjuk követni a saját magunk által generált tempót és a társadalom szerkezetének és szervezetének egyre több pontján mutatkozik meg a tanácstalanságból – az idő hiányában „meg nem emésztett” benyomások miatti halmozódásból - adódó zavarodottság. Az értékrendek felborultak vagy megszűntek, a nemek közötti határok elmosódnak, a nemzetállamok szétfolynak és a kultúrák keveredése egyelőre a káosz irányába sodor mindannyiunkat. (Ez persze idővel letisztul majd, de az már a következő generációk feladata lesz.)

Ez a pillanatnyi zűrzavar életünk minden területén megmutatkozik, az építészet sem kivétel. Keresi a megnyilvánulási formákat – amely ma már nem egy lineáris fejlődési irányban mozog, hanem a kulturális keveredés lenyomataként maga is térben és időben kapkodva többirányú -, formanyelve átalakul, de nem tudjuk már honnan indult, nem tudjuk hol és hova tart éppen. Ez a tanácstalanság jól megfigyelhető és érzékelhető. Koncepciónk e tanácstalanságot kívánja leleplezni, egyben felszólít arra, hogy a megoldás – talán – az útkeresésből adódó görcsök feloldása, szembenézés, ellazulás, alámerülés (az egyetemes gyökerekhez), amelyből aztán a valódi feladás és az abból adódó megadó befogadás új irányokat hozhat.

Másrészt az építésztársadalomnak szembe kell nézni egy fontos ténnyel. Az építészet alkalmazott művészet. Az egyik legösszetettebb szakág, ugyanakkor mindenki építész. Bárki fel tud építeni egy házat úgy, hogy ne dőljön össze, fel tudja díszíteni saját ízlése és tehetsége szerint, és főképp: az épületeket emberek használják és emberek határozzák meg a későbbi terek milyenségét. Persze az építészet művészet és tudomány is egyben, ugyanakkor annak érdekében, hogy megőrizze nemességét el kell rugaszkodnia az elitista szemlélettől és gondolkodásmódtól. A közösségi építészet – követve a társadalmi változásokat – egyre nagyobb teret nyer és az építészetnek és építészeknek jól felfogott érdeke, hogy a változások elé menjen, de legalább lépést tartson azokkal. Célunk, hogy munkánkkal lehozzuk a földre, a „hétköznapi” ember szintjére az építészetet, részévé és közreműködővé tegyük. Hétköznapi módon, elhagyva a szokásos didaktikus narratívát, interaktív módon közöljünk és hagyjunk szünetet a válaszra.

Reflexió

Minden mindennel összefügg és minden hat minden másra – újabb közhely. És tény. Ebben a gondolatmenetben látszólag elvonatkoztatunk az építészettől, ugyanakkor a koncepció végleges formáját nagyban befolyásolta az eszmefuttatás eredménye. Információs és digitális társadalomban élünk. Az információáramlás akadálytalan a bolygó szinte egész területén és hihetetlen mértékben ömlik az emberekre. Ez természetesen megemeli az ingerküszöböt és azt eredményezi – többek között -, hogy valós, mélyen beépülő információt átadni szinte lehetetlen. Az élmény útján szerzett ismeret beépülhet, ugyanakkor tudomásul kell venni azt, hogy az eredményesség ma már nehezen prognosztizálható.

Ma hangsúlyosan igaz a „kevesebb több” elve, de nagyon fontos az információátadás formája. Illeszkednie kell a gyorsuló időhöz és/vagy kísérletet kell tenni arra, hogy a cél érdekében lelassítsuk azt. A virtuális tér fogalma és a fogalom mögötti jelentéstartalom szinte hónapok alatt futótűzként vált a hétköznapok részévé. Sokszor észrevétlenül és nem tudatosan tartózkodunk különböző virtuális terek alkotta hálóban. Koncepciónk illeszkedik a fenti trendekhez, eszközként használva azokat és általuk helyezi „vissza” a látogatót az eredőhöz.

A kiindulópont

Az építészeti tér

A kiállítás koncepciójának születése egy paradoxon fel- és megoldására való törekvés eredménye. Miért a paradoxon és honnan táplálkozik? A főkurátorok felütése, „Freespace”, önmagában már-már paradoxonnak tekinthető, ugyanakkor nem ez a kiindulópontja. Az ugródeszka, a mottó sajátos értelmezéséből született, azaz a tér megnyitása azáltal, hogy bezárom azt.

Az építészet szándékaitól és lehetőségeitől függetlenül mindig, minden esetben, kivétel nélkül zárt tere(ke)t alkot, határol be, hasít ki a szabad térből. Ez a funkciója, ezért született: hogy bezárjon, elzárjon és ezáltal megvédjen minket embereket a természet, a szabad tér viszontagságaitól – legyen szó természeti vagy akár transzcendens erőkről,  állatok fenyegetéséről vagy embertársunk támadásáról. Az építészeti tér mindig bezár és behatárol, tehát önnön valója által nem lehet abszolút értelemben szabad. 

A társadalmi tér

Az emberiség fejlődéstörténetét így vagy úgy, de mindig a szabadság keresése határozta meg. Szabadnak (nem kiszolgáltatottnak) lenni a természet erőivel szemben, szabadnak lenni a mindennapi szükségletek kielégítése terén (legyen mit enni, inni), szabadnak lenni ideológiáktól (akár más ideológiák börtöne árán is), szabadnak lenni a szomszéd népcsoport támadásaival szemben, szabadnak (függetlennek) lenni a gondolkodásban, szabadnak lenni mások befolyásával szemben és a többi. A szabadság érdekében elkülönül, individualizálódik a társadalom, ugyanakkor – reflektálva a másik ősi ösztönre, mely a biztonság és a szociális igény – látszólagos ellentmondásként, eddig nem megszokott, új platformokon kapcsolódik és kitárulkozik, ily módon sebezhetővé téve önnön magát és saját kezével fosztva meg magát vélt szabadságától.

A kiállítás ennek az ellentmondásnak a manifesztációja. Egy fizikai lehetetlenség. És ahogyan az építészeti térre – ebben az esetben, mint manifesztációra - vonatkozó következtetés megállapítja, önnön valója által nem lehet abszolút értelemben szabad, úgy igaz ez a társadalmi térre, mint a manifesztáció tárgyára is. Az ember, mint individuum, önnön valója által nem lehet abszolút értelemben szabad.

A koncepció megvalósítása

A Free Space / Szabad tér koncepció a pavilon kiállítási terét használja valós és virtuális térként egyaránt. Mivel a megépített épület tere és annak lehatárolása építészeti eszközökkel történik, az egyben lekorlátozza a kiállítás lehetőségeit, mi ezt jelképesen és virtuálisan is a pavilon kertjére és a biennále szomszédos pavilonjai közé is kiterjesztettük.  A belső tér burkolásával neutrális tér jön létre, amire vászonként fénnyel festjük fel a külső valós tér valós eseményeit, projektorok segítségével. Így a valós és virtuális tér a kiállítási tér falain összeolvadva megjelenik, a tér virtuálisan lehetőséget nyújt olyan kiállítás berendezésére is, amihez a virtuális kiállítási tárgyakat akár interneten keresztül is eljuttathatjuk.

Az Augumented Reality a vetített digitális videóképen kívül a mobiltelefonok képernyőjén is megjeleníthető, ahol a letölthető alkalmazás segítségével a látogató saját szemszögéből is megnézheti és küröljárhatja a virtuális tárgyakat egy QR kód leolvasása után. A virtuális szobrok, tárgyak, modellek az épület körüli kert terében, vagy az üres átriumban is elhelyezhetőek, amelyek az épület falain „keresztül” belülről megfigyelhetőek. Így a virtuális tér valóssá, a valós tér virtuálissá válásával lehetővé tesszük a kortárs tér manifesztációját, aminek érzékeléséhez a valós téren keresztül kapunk lehetőséget. 

A kiállításhoz a pavilon belső terének belsőépítészeti terét kell kontúrját kiemelve körbeépítenünk úgy, hogy kulisszafalakat hozzunk létre a belső falakra párhuzamosan. Ezek jellemzően 20/40 centiméterre vannak eltartva a valós szerkezetektől, mennyezettől, padlótól. Így a falak mögött, álmennyezet felett és álpadló alatt olyan műszaki tér alakul ki, ahol a kiállítás projektorainak technikáját elhelyezhetjük. Belül egy fehér neutrális tér jön létre, amire vászonként fénnyel festjük fel a külső valós tér valós eseményeit projektorok vagy videofalak segítségével.

A külső térből mindig a fal külső oldalán elhelyezett rejtett kamerák sugározzák befelé az élő képet, amit egy számítógép dolgoz fel és keveri bele a virtuális tárgyakat, azokat a tér valós perspektívájában elhelyezve, azokat kitakarva a járókelőkkel vagy fordítva. Ezzel a belső tér falai virtuálisan átlátszókká válnak, ablakot nyitva a külső térre. Az átrium üvegfalait és ajtóit is gipszkarton kulissza falak mögé rejtjük, a belső udvarra érkező látogató csupán ennek fehér felületére fekete betükkel felfestett kiállítási programot, instrukciókat és koncepció leírását olvashatja angol nyelven. Eközben a látogatók máris a kiállítás részévé válnak, hiszen a falba rejtett kamerák belül már mutatják is őket élő képként a virtuális tárgyak között sétálva. A mellettük álló tárgyakat, szobrokat, modelleket csak akkor láthatják meg, ha mobiltelefonjaik segítségével erre az átriumra a virtuális ablakon keresztül néznek miközben a tárgyakat körbesétálják.

Kohári Edit