Pazár Béla: „A táj, mint az építészet ihletője, avantgarde és tradicionalizmus az építészetben”

Egy évvel ezelőtt a korábban némi függetlenséget és ezáltal szakmaiságot is képviselni tudó, műemlékek felújítását tervező és azok kivitelezését felügyelő, hatósági jogkörrel is rendelkező építészek a kulturális örökségvédelem védőernyője alól kiebrudalva a mindenkori politikai hatalom közvetlen utasításait végrehajtó közigazgatási rendszer részévé váltak. Hivatalnokok és politikusok felülről szabadon áramló utasításos rendszerében a tisztán szakmai szempontok érvényesítése szinte lehetetlen. Egy szervezeti egység látszólag ártatlan áthelyezése olyan drámai helyzetet teremtett, amelyben Pazár Béla építész szerint különös jelentősége van annak, ha a tájról, építészetről, avantgárdról és tradícióról – újra és újra - elgondolkodunk.

„Minden nemzet, amely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg; s akármi más kérdeződjék ezen túl: az a régi többé nem leszen."

Kölcsey Ferenc: Mohács 1826

Egy évvel ezelőtt a magyar kormányzat úgy döntött, hogy Magyarországon nincs szükség az ország épített kulturális örökségének védelmére. A nemzet kultúrájának épületekben ránk hagyományozódott öröksége gondozásának, lényege szerint is, a mindenkori hatalomtól független, szakszerű, a polgárok kezdeményezésére végzett nemzeti értékvédő munkáját, a rövid távú politikai érdekeket képviselő végrehajtó hatalom közigazgatási gépezetének fennhatósága alá rendelte. A kabátot a gombhoz igazította. A közigazgatásnak normális esetben a nemzeti kulturális örökség védelmét kellene szolgálni. Most fordítva van. Bibó István gondolatai jutnak eszembe a zsákutcás magyar fejlődésről. Tette ezt a kormányzat annak ellenére, hogy minden magyar ember tudja, hogy a Kárpát medencében élő magyarság történeti nemzeti egysége ma már egyedül a szellemi, nyelvi és azokat helyhez kötő épített kulturális örökségben valósul meg, hiszen sem a földrajzi terület, sem a jogrendszer, sem a gazdaság, sem a politika, sem a közigazgatás, sem az aktuális kultúra tekintetében a nemzet nem lehet egységes. A tizenkilencedik század második felében a művelt polgárság kezdeményezésére és összefogásával fokozatosan kialakuló műemlékvédelem még viszonylag független intézményes formája ezzel megszűnt. A végrehajtó hatalom azt tehet ezzel az örökséggel, amit akar. Elvette a nemzettől, amelytől a hatalmat kapta, mert a megőrzés, az ápolás, a gondoskodás munkáját nem kultúrának, a tevékeny és művelt polgárok dolgának, hanem a hatalom alattvalói tevékenységének tekinti.

A nemzeti történelem és kultúra fogalma és ezzel együtt a modern európai nemzettudat a közös múlt tényének a felismerésével, értékeinek megismerésével és rendszerezésével alakulhatott ki. A nemzetté válás és a polgárosodás folyamatában és programjában a haladás és a hagyomány egymást feltételezi. Ahol a kettőt szembe állítják, és a hagyomány, mint a haladás gátja jelenik meg, ott hazugsággal állunk szemben. A jól működő nemzetgazdaságok mindenhol támogatják az épített nemzeti kulturális örökség politikától független, szakszerű védelmét. Pénzzel, adókedvezménnyel, a polgárokba vetett bizalommal. Mert az ott élők tudják, hogy az épített nemzeti kulturális örökség, a táj, a hely, a ház, ahol elődeik éltek, ők is élnek, és utódaik is élni fognak, nem múzeum, hanem az aktuális politikai célokat kommunikáló szólamokon messze túlmutató, azoknál sokkal hitelesebb és erősebb pozitív nemzeti kommunikációs erő, amely válságos történelmi helyzetekben egyedül képes a nemzet azonosság tudatának fenntartására. És azt is tudják, hogy békeidőben e pozitív nemzeti azonosság tudat nélkül nincs gazdasági prosperitás sem. Ahol nincs miből támogatni, ott kénytelenek áruba bocsátani, elárverezni ezeket az értékeket. Így azután, majd még kevésbé lesz miből támogatni, mert a nemzeti értékekkel együtt tűnik el a környezettel és ezzel együtt a munkával szemben támasztott igényesség is. A vevő a politika bornírt, populista propaganda gépezete, vagy a külföldi hitelező, akinek az adós csak nemzeti értékkel tud fizetni. Ennek, a politikai korrupciótól elválaszthatatlan, brutálisan romboló folyamatnak kellett zöld utat biztosítani az európai műveltség normáit követő magyar műemlékvédelem még viszonylag önálló keretek között működő tradíciójának felszámolásával. Keserű iróniával azt is mondhatjuk, hogy ez a munka most aztán igazán néhány megszállott polgár magánügye lett.

A veszteség felmérhetetlen, anyagi következménye sok milliárd forint kidobott, a politikai hatalommal összefonódott magán vállalkozásokhoz folyó közpénz lesz, erkölcsi, lelki, nemzeti kulturális hatása még szörnyűbb, az igazán alkotó, nem szólamokban gondolkodó pozitív nemzeti azonosságtudat rombolása, az értéktermelő munka és felelősség nélküli jövedelemszerzés technikájának és társadalmi életmintájának törvényesített megerősítése és újratermelése. A kormányzat tehát saját meghirdetett céljainak megvalósítása ellen döntött.

A pontosan, gondosan, szépen, türelmes, odaadó és nagyon időigényes munkával megépített környezet észrevétlenül hat, ösztönöz, az önálló, pontos, gondos, türelmes, szép, becsületes, felelős és eredményes munkára tanít. A kampány és média menedzserek, politikai komisszárok, az egymást váltó szerencselovagok, vagy a nyilvánosság „örökzöldjeinek" üres szólamai látszat tevékenységeket generálnak, üvöltő blöfföket és plágiumokat, összességében szuper „gagyi" környezet termelnek, amely ilyen viselkedési mintákat vált ki és örökít az emberekben. A felelősség, az értéktermelő munka nélküli jövedelemszerzés viselkedési mintáit, preferenciáit, és technikáit. Nincs mit mentegetni, nincs már mit magyarázni elemzőknek, szakértőknek, illetékeseknek, ez a simlis, brummogós fusizó mentalitás nem versenyképes a világban, valóságos érték létrehozása híján az adósságtengerbe vezetett. Tragikus, bár egyáltalán nem meglepő, hogy a gyors felszámolást az írástudók árulása könnyítette meg.

Ebben a helyzetben különös jelentősége van annak, ha a tájról, építészetről, avantgárdról és tradícióról gondolkodunk.

A táj, mint az építészet ihletője? Ez, az első hallásra magától értetődő állítás több kérdést vet föl. Mi a táj? Bizonyosan nem egyszerűen maga a természet. Inkább a természet látványa, hangjai, illatai, tapintása, egyszóval a természet megtapasztalása, amely szorongással vagy csodálattal tölt el, fenyeget vagy gyönyörködtet, amelyet békével vagy megdöbbenéssel szemlélünk. Edmund Burke angol filozófus a természettel kapcsolatban a fenséges (sublime) kifejezést használta, amelyben egyszerre érezzük a nagyszerű és a félelmetes egyaránt lenyűgöző hatását. A táj a számunkra létező természet. Nagyon hosszú ideig csak ott és úgy tudtunk építeni, ahogy természeti környezetünk megengedte, lehetővé tette. Olyan természeti helyre építettünk, amely megfelelő életfeltételeket biztosított. Víz mellé falut, várost, magaslatra vagy folyók találkozásához erődöt, várat, templomot, hegyekben vízimalmot, vashámort, síkságon szélmalmot, hegy lábánál feltörő forrásra kutat, fürdőt, a természet csendjében monostort, a folyók fölé hidat, védett öbölben kikötőt.

Az építéssel évszázadokon át fokozatosan függetleníteni tudtuk életünket a természet folyamataitól. Aztán már-már úgy gondoltuk, hogy ennek nincs határa, és az egész természetet saját képünkre át fogjuk alakítani. Ma már tudjuk, hogy mindennapjaink függetlenségéért hosszú távon újabb függőségekkel fizetünk. Függetlenségünket pedig milyen büszkén hirdettük!

 

 

Frank Lloyd Wright vízesésházát mindnyájan legalább tanulmányainkból ismerjük. Úgy tanultuk, mint a modern építészet klasszikus példáját, amely organikus kapcsolatban áll a természettel, a tájjal, messze kiugró konzolos vasbeton lemez teraszai merészen lebegnek a zuhatag fölött.

De gondoljunk csak bele, mit keres egy magánember lakóháza egy természeti tünemény, egy vízesés fölött? Hogyan formálhat jogot valaki arra, hogy elfoglalja, kisajátítsa a természet egy ilyen szép adományát? Korábban ilyen helyre malmot építettek volna, amely gabonát őröl, fát fűrészel, vagy áramot termel. És hasonló kérdéseket vet fel Ludwig Mies van der Rohe nem kevésbé híres, acélvázas, üvegezett lakóépülete, a Fansworth ház is, amely egy erdőben áll.

 

 

 

A minden komforttal ellátott üvegpavilonból széltől, esőtől, hótól, hidegtől, melegtől, zajtól védve, kényelmesen, Mies mester karosszékében pihenve gyönyörködhetünk az évszakok változásában, erdőnk szépségében, ahová idegen természetesen nem teheti be a lábát.

A harmadik épület vízszintesen felhasított vakítóan fehér hasáb, amely fehér lábakon áll - előszeretettel mondjuk, hogy lebeg - a rét fölött, a mögötte húzódó erdő előterében. Elvben ez a ház is a természettel tart kapcsolatot. De a természet - a föld - szintjén garázsok, kiszolgáló helyiségek, amolyan mellékesnek tekintett terek vannak. Az emeleten pedig tisztes távolságba felemelve a természet felületétől, mint egy hajó luxus fedélzetéről szemlélhetjük a tájat, a füvet, a fákat, bokrokat, a rétet, az erdőt, a madarakat. Az emeleti szint tetőteraszait, rámpáit, fedett, nyitott tereit egy táj ihlette ugyan, de egy másik táj, nem az, ahol az épület áll. A fehér hasáb, a white cube ihletője a mediterrán falu, a napfényben ragyogó vakító márványból épült antik templom, az utazás, az óceánjáró, és a léghajó világa. Azt hiszem, mindenki ráismert, Le Corbuisier épületéről, a Villa Savoy-ról van szó.

 

 

(Csak zárójelben emlékeztetek rá, hogy már a tizenkilencedik század közepén felfedezték, hogy a vakítóan fehér templomok egykor dúsan színesek voltak, vakítóan fehérré majd két és félezer év változtatta őket.) E három, szó szerint korszakalkotó épület szépsége és eleganciája ma is lenyűgöz minket, mégis mindhárom - meghirdetett célkitűzése ellenére - valójában nem az épület és a természet organikus kapcsolatáról, hanem éppen e kapcsolat megszakadásáról szól. Már nem a természetre támaszkodva, hanem fölényesen, a természet fölött vélt hatalmunkat fitogtatva hasítjuk ki a ház terét a természetből. A táj most már valóban nem szülője, meghatározója, hanem ihletője az épületnek. Ihletője, mint a festőnek, a költőnek vagy a zeneszerzőnek. A ház, a hajlék, most már az alkotó ihletétől vezérelt szabad formálás tárgya, távoli, egzotikus utalásokkal telített élvezeti cikk, műtárgy, villa, pavilon, mint a barokk Lustschloss, a rokokó chinoiserie, Marie Antoinette népi udvarháza Versailles-ban,

 

 

 

vagy John Nash királyi pavilonja Brighton-ban.

 

 

Az említett nevezetes modern épületekben a modern építészet avantgárd, forradalmi újításait tiszteljük, pedig ezek az épületek, mint látjuk, egy - akkor már legalább száz éves - történelmi folyamatba illeszkednek, amely az épületek valóságos helyeitől távol lévő más helyek és az azokhoz tartozó idők, az utazás, a múlt, vagy az érintetlen természet látványában a végtelenséget sugalló idő megidézéséről szól. Ezeket a kritikus észrevételeket már száz évvel ezelőtt, a modern születésével egy időben megfogalmazták. Adolf Loos óva intett attól, hogy az építészetet a művész ihletétől vezérelt autonóm művészetnek tekintsük, és arra figyelmeztetett, hogy csak azt cseréljük ki, ami már nem működik, ha pedig valami hosszú ideje jól működik, akkor gondoljuk végig, hogy miért működik jól, és tanuljunk belőle.

Az avantgárd előőrs, élcsapat. Általában a változással, a forradalommal, a haladással kapcsoljuk össze. Megváltoztatnunk azt kell, ami nem jó az életünkben. A változtatást ideális esetben a jobbítás szándéka vezérli. De megváltoztatni csak azt tudjuk, amit ismerünk. A történelem arra tanít, hogy veszélyes dolog azt hinnünk, hogy semmi sem jó és ezért mindent meg kell változtatnunk. Ha így gondolkodunk, lehetséges, hogy egyszerűen csak nem vettük a fáradságot, hogy megismerjük azt, amit meg akarunk változtatni, és ezért azt egyszerűen mindenestül meg akarjuk szüntetni, el akarjuk törölni. Ezzel kimondva, ki nem mondva, végtelen elbizakodottsággal azt állítjuk, hogy minden rossz, amit az elődeink műveltek, és minden jó lesz, amit mi tenni fogunk. Ez a mindent újra kezdeni irracionális dogmája, amelyet mi itt ezen a tájon nagyon is jól ismerünk. És ez a dogma elválaszthatatlan a másiktól, amelyik mindenhez, még a nem működőhöz is mereven ragaszkodik. Az igazi avantgárd és az igazi tradíció, mint láttuk a polgárosodás és a nemzetté válás folyamatának példáján, nem állnak szemben egymással: csak az eredményesen jobbító változtató az igazi avantgárd és csak a jobbító változtatás eredménye élteti tovább a tradíciót.

 

 

A változtatás és a megóvás szembeállítása, a haladás és a hagyomány kijátszása egymás ellen ezért valóságidegen és gyanús. Ahol ezzel találkozunk, ott ál-avantgárddal és ál-tradícióval, állunk szemben, amelyek a haladás illetve a hagyományőrzés látszatát keltik csupán, valójában pedig a tömegtársadalom elengedhetetlen kellékét, az embereknek a jótékonyan bódító materiális illúzió, vagy - ahogy ma szeretjük mondani - a virtuális iránti igényét kielégítő giccset termelik folyamatosan. Theodor Wiesengrund Adorno már a húszas években az egész modern kultúra giccs-karakterére figyelmeztetett, amikor a szabadidőt, mint a szabadság paródiáját interpretálta. A hagyományőrzés giccsé válásának fenyegető veszélyét ismerjük, mert az ortodox avantgárd minden tradíciót giccsként igyekezett megbélyegezni. Meg is szoktuk, hogy ahol valami réginek látszik, ott résen kell lennünk. Mára azonban már a nagyjából száz éves avantgárd is hagyománnyá vált, és egymást követő és leváltó neo- hullámaiban már egy idő óta a modern is a kényszeres experimentális álarcában fellépő giccsként funkcionál. A Lausanne-i szövetségi műszaki főiskolának, a japán SANAA építész iroda tervei szerint nemrég elkészült tudásközpontja, a ROLEX Learning Center épülete ilyen fajta gyanakvást ébresztett bennem.

A Svájcban egyébként ritka, szelíden hullámzó táj felületét stilizáló két egymással párhuzamos görbült felület és az alattuk és közöttük kialakult, minden eszközzel - kicsit már kínosan is - a végtelen tér érzetét kelteni akaró, körbejárható építészeti tér a határtalan természeti tér szabadságára utalva igyekszik felszabadító hatást gyakorolni az emberre. De éppen ezért túlhatározott és a szó szoros értelmében hatásvadász. Kicsit feszengve állapítom meg, hogy itt aztán tényleg kreatívnak kell lennem, miközben óhatatlanul, mintha valamilyen kényszeres üzenetet hallanék, amely a jól ismert be happy vagy keep smiling amerikai fogyasztási imperatívuszokra emlékeztet.

A táj és az épület kapcsolata visszájára fordult. Az épület mesterséges kísérleti tájjá torzult, ahol természetesen mesterségesen kellene lazítanom. A stilizált táj a japán kultúrában természetes dolog. De az épület hullámzó tájjá stilizálása giccsként működik.

Bart Verschaffel flamand filozófus gondolatai jutnak eszembe: „Ha jól használom a modern kor technikáját, elutasítom a túlfűtött képzelet szülte nyomasztó és magamutogató formákat és az egyszerű, racionális építést választom. Nem a kényszer hajt, hogy modern akarok lenni, hanem az a kívánság, hogy igazán modernné tegyem a környezetet, amely így nem saját magát fejezi ki, hanem egyszerűen szolgál. A modern mozgalom talán inkább a modernitással szembeni ellenállásban testesülhet meg - az ellenállásban, amely sokkal inkább elengedhetetlen része a modernitásnak -, mint az előre ugrások és gyorsulások kényszere."

Kölcsey Ferenc soraival kezdtem előadásomat, most kérem, engedjék meg, hogy egy másik nagy magyar költő, József Attila soraival fejezzem be, aki „A Dunánál" című versében minden fontosat elmondott múlt, jelen és jövő kapcsolatáról:

„Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.
Látom, amit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
amit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat,
enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem."

 

Pazár Béla
építész

A Balatonfüreden 2011. augusztus 25-én tartott előadás szerkesztett változata.